Ez nem egy elcseszett jelzős szerkezet szeretne lenni a címben: bizonyára már ti is hallottatok a superfood kifejezésről, vagy olvastatok róla. Ez lényegében olyan ételek vagy alapanyagok gyűjtőneve, amelyek, ha rendszeresen fogyasztasz belőlük, olyan hatással vannak a szervezetedre, mintha két marék vitamint nyelnél le egyszerre, ami ráadásul hosszútávon szívódik fel, és kívül-belül karbantartja a testedet. Az életmódváltásom során egyre több ilyen ételt fedezek fel, és néha elönt az érzés, komolyan igyekeznem kell, hogy bepótoljam a szuperkaják nélkül eltöltött éveket. Jó, ez drasztikusan hangzik, de amióta tudatosan étkezem (minél több tápanyagban, vitaminban és antioxidánsban gazdag hamhamot választok), egyre jobban kiéleződik bennem a felismerés, hogy mennyire egészségtelenül ettem korábban - és ami a legrosszabb, kamaszkoromban. Na, de ennek vége. Sokszor írtam már erről, és gyanítom, hogy még fogok is. Lássuk a kedvenceimet!
Gránátalma
Kezdjük valami szezonális gyönyörűséggel. Ha van Édenkert, szerintem ez a gyümölcs egyenesen onnan jött, vagy nem is tudom, a Heszperidák kertjében állítólag alma nőtt - szerintem konkrétan gránátalma. Nem csak szemet gyönyörködtető, de egyáltalán nem hétköznapi gyümölcs: ügyes kezűnek kell lenni, hogy kinyerd belőle a vörös, gyöngyszemnyi magocskákat, amelyek lédúsak, édessavanyúak, és mennyeiek. Most ősszel igyekszem napi szinten enni. Lehet magában fogyasztani, vagy joghurtba keverni, gyümölcssalátába, desszertekre szórni, de még salátákba és bizonyos főételekhez, mártásokhoz is jól passzol. Nagyon magas az antioxidáns tartalma, egy csomó betegséget segít megelőzni. Egyszerűen nem tudok betelni vele, imádom!
Chia mag
Okos kis kaja, kifejezetten okos. Egy azték növényféléről van szó, ami eléggé felkapott lett az utóbbi években a rendkívüli egészségre való hatása miatt, szóval kipróbáltam, mire ez a nagy felhajtás: hát ja. Jó cucc. Rettenetesen apró, szinte mákszemnyi magocskákról van szó, amelyek vízbe, tejbe, akármibe áztatva megdagadnak és akár sűrű pudingszerű állagot is felvehetnek. De nem muszáj áztatni, az is jó megoldás, ha úgy viszed be a szervezetedbe, hogy salátákat, joghurtot, bármit megszórsz a száraz magocskákkal. Gyakorlatilag íztelen, így bármit tökéletesen kiegészít. Az én személyes kedvencem: 2 evőkanálnyi chia mag 2 dl langyos mandulatejben megduzzasztva, esetleg fél evőkanál mézzel édesítve. Nem kell ennél istenibb desszert vagy nasi.
Étcsokoládé
Ha már nasi, a másik kedvencem: amikor csoki-elvonási tünetek jelentkeznek rajtam, ott van az étcsokoládé. Elég egy, legfeljebb két kocka, mert a magas kakaótartalom miatt keserű, de nagyon különleges aromája van. Legalább 60-70%-os kakaótartalommal rendelkező csokit kell venni, és ha drága is a minőségi csoki, mivel keveset eszel belőle, sokáig kitart. Itt a kakaóbab a csodaszer, ami szuperül hat a szervezetedre.
Szeder
Nyár végén, ősz elején érik, és ha ilyenkor szembe találod magad a szederrel, annyit kell enni belőle, amennyit csak tudsz. Kevés olyan gyümölcs van, amibe annyi vitamint és ásványi anyagot találsz, mint ebben a fanyar ízű bogyós gyümiben. Egyébként, ha sötét színű vagy a piros bármelyik árnyalatában pompázó bogyós gyümölcsöt eszel, azzal csak jót teszel magadnak. Málna, eper, cseresznye, meggy, szőlő, áfonya, satöbbi.
Kivi
Rajongok a kiviért. Az egyik legmagasabb C-vitamin tartalmú gyümi, és az E-vitamin miatt a bőrre is jó hatással van. A vérnyomással is csodákat tesz. Én szeretem megvárni, amíg édesebbre és puhábbra érik, de savanykásan is fincsi.
Akácméz
Na, ez aztán a szuperdolog, ami ezerféleképpen felhasználható. Elsősorban édesítőként fogyasztom, mert a cukorról szinte teljesen leszoktam. Ha a zabkásámba fanyar vagy savanykásabb gyümölcs kerül, kanalazok rá egy kis mézet, és ennyi. Torokfájásra, köhögéscsillapításra természetesen kiváló a méz, és úgy általában nagyon jót tesz az immunrendszernek. A termelői akácméz nem a legolcsóbb dolog, de ebből sem kell hetente venni, az is biztos.
Zöld tea
Bocsi, nem maradhat ki - még akkor is, ha nem étel. Mert tény, hogy a mindennapjaim egyik legbiztosabb pontja a napi 2 csésze zöld tea, amire annyira rászoktam, hogy kifejezetten rosszul érzem magam, ha nem jutok hozzá. (:D) Legyen ez az egyetlen függőségem a könyvek és a zene mellett. Évek óta iszom, és nem tudom megunni. Nincs szükségem semmilyen édesítőszerre hozzá, mert imádom a fanyar, természetes ízét. Fogyaszt, jobb koffein, mint a kávé, jó a fogaknak, gyulladáscsökkentő, antioxidánsokban gazdag, kordában tartja a vércukrot... De úgyis kihagyok valamit. Tökmindegy, a lényeg, hogy csodaszer. Tudják ezek a keleti népek, mire kell ráfüggni.
Erről egyébként is szerettem volna írni, az elnökválasztás eredménye csupán egy kis plusz pikantériát kölcsönöz a dolognak...
ÖZÖNVÍZ ELŐTT
Valószínűleg találkoztatok már vele, de akkor is megosztom, hisz ez az egész lényege. Ez tényleg olyan téma, aminek be kell kerülnie a mainstream áradatba, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Szóval ha van másfél órátok (erre legyen!), akkor nézzétek meg ezt a filmet. Jófej a NatGeo Hungary, mert ingyé elérhetővé tették magyar szinkronnal (köszönjük Hevér Gábor) a YouTube-on.
Mit kell csinálni?
1. Megnézni a filmet.
2. A suliban javasolni osztályfőnökin és/vagy földrajz órán, hogy nézzétek meg az osztállyal a filmet.
3. Kevesebb húst enni.
4. Tudatosan vásárolni és felelősségteljes döntéseket hozni a mindennapokban. Avagy légy okos, hülye sok van!
5. Örülni, hogy szép az élet. Ameddig még szép.
Hangsúlyoznám, mennyire örültem annak, hogy a filmben végre méltó helyet kap az egyik "kedvenc" témaköröm: végre, végre kellő reflektorfénybe kerül a húsfogyasztás és az állattenyésztés mumusa. Akit mélyebben érdekel a téma egészségügyi és környezetvédelmi szempontból, annak mindenképpen ajánlom a Cowspiracy és a Forks Over Knives című filmeket. Ha hiszitek, ha nem, a környezetvédelem és az egészséges élet valamint étrend nagyon-nagyon szorosan összekapcsolódik. Random adat, amit pont a napokban olvastam: csak Nagy-Britanniában 2015-ben 1500%-kal nőtt a vegán alapanyagok, ételek fogyasztása. Hoppá. Amúgy nem vagyok vegán (csak egyre kevesebb húst eszem), de tisztában vagyok vele, mennyire dicsérendő út a vegetáriánus és vegán életmód.
Nem akartam erről külön írni, de hát itt vagyunk. Kialvatlanul és reményvesztetten. Virrasztottam egész éjjel, hogy élőben követhessem az amerikai elnökválasztást, mert örültem, hogy tanúja lehetek egy ilyen történelmi pillanatnak; nyilván nem most fogok nyavalyogni, hogy időben el kellene menni aludni. Reggel hétkor feladtam, bedőltem az ágyba, pedig még be sem érkezett az összes adat a szavazatok számlálásáról - kösz, azt már nem akartam végignézni, hogy hivatalossá válik az eredmény és tényleg megtörténik ilyesmi a szabadság országában.
Nézem, hogyan reagálnak azok az ikonok, akikre mindig is felnéztem. Nézem, hogy Rowling mennyire dühös a Twitteren. Nem fél odamondogatni a trolloknak. Gaga más taktikát választ, tőle valahol ezt is vártam: csitítani az indulatokat, és megerősíteni az embereket abban, hogy előbb-utóbb úgyis a szeretet győz a gyűlölet felett. Neil Gaiman kínjában cuki sünis videókat osztott meg, csakhogy legyen valami, ami felvidítja az olvasóit ezen a cudar napon. Billie Joe Armstrong csak egy kétségbeesett, arcát tenyerébe temető Szabadság-szoborral reagált az instagramon. Gerard reakcióját még várom, de tartok tőle. A legtöbben, úgy veszem észre, annyira sokkos állapotban vannak, hogy nem is tudják, mit posztoljanak az online felületükre.
Ja, hogy miért érdekel ez engem? A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb magyarázat az, hogy érző emberből vagyok, és mindvégig reménykedtem abban, hogy az álmok országának lesz annyi esze, hogy jó példát mutasson egy egyébként is válságos társadalmi-politikai időszakban. Ha tovább kell magyarázkodnom, akkor azzal érvelek, hogy amerikai tanulmányokat folytattam az egyetemen, és azalatt a 3 év alatt felbecsülhetetlen értékű nyitott világszemlélettel és gondolkodásmóddal találkoztam. Nem vagyok USA-mániás, tudom, hogy több sebből vérzik az ország, kedvenc egyetemi tanáraimmal nagyon jókat vitáztunk a történelmi és kulturális problémákról. De kétségtelen, hogy ha az USA-ban megesik valami történelmi jelentőségű dolog, arra az egész világ odafigyel - a világgazdasági okokat most ne elemezzük ki. Leegyszerűsítve: mekkora lépésnek számított, amikor alig másfél évvel ezelőtt legalizálták a meleg házasságot! Emlékeztek, mennyire örültünk? És tudjátok, hogy az LMBT amerikaiak mennyire rettegnek most, hogy Trump kerül hatalomra? És, hogy az USA egyik beceneve a világ multikulturális olvasztótégelye, ahol elvileg bármilyen nemzetiség érvényesülhet? Akkor talán nem kellene falat építeni Mexikó határához.
Ez az elnökválasztás sajnos tipikus példája annak, hogy mit lehet elérni a durva, agresszív, támadó, hazug, pitiáner jellemmel, mint marketingeszközzel. Trump elhitette a néppel, hogy értük van, haverként szólítja őket, megvan hozzá a karizmatikus celeb személyisége, hogy vonzza a csillogást kutató amerikai szemeket és füleket. A csillagokat is leígérte az égről az amerikai embereknek, akik a megváltójukat látták meg benne. Sokan azt mondják, ezen a választáson két rossz közül kellett választani. Én azt mondom, ha Clinton a kisebbik rossz, ő legalább egyenes, tényszerű válaszokkal tud reagálni egy elnöki vitán, amikor a kampányáról kérdezik - ezzel szemben Trump csak egyetlen eszközt ismer: a gyanúsítgatást, porig alázást, sértegetést, pocskondiázást, cinizmust, támadást, és mellébeszélést. Zseniális a retorikája: tudja, hogy a drámát zabálja a nép. Tudja, hogy Hillary nem fog visszatámadni az ő mocskos eszközeivel, mert akkor nem lenne igazi demokrata. Mindvégig abban bíztunk, hogy ez a visszafogott, példamutató viselkedés, ami mögött valós politikai és nem összevásárolt iparmágnás tapasztalat húzódik, megnyeri az USA számára a rettegés nélküli jövőt. Hát, nem jött be. A gyűlöletkeltés nyert a józanság szava ellen - és ez fáj a legjobban. Szegény egykori egyetemi tanáraim, képzelem, hogy érezhetik most magukat...
Cudar világ jön, gyerekek, mert ezt az egész világgazdaság és politika megérzi majd. De mégis: én hiszek abban, hogyha már egy olyan példát mutatni kívánó nyugati nagyhatalom, mint az USA is teljesen kifordul magából, még akkor is küzdeni kell a józanságért. Mit lehet tenni, mi a fenét tehetünk ilyen helyzetben? Hiszen Amerika olyan távol van, és a politikai húzások töredékét értjük csupán. Nem kell feltétlenül értenünk. Egyvalamit lehet tenni: kinyitni a fülünket, és figyelni az objektív hírforrásokra. Tájékozódni, utána nézni a média által leközölt információknak. Elkezdeni gondolkodni végre. Kinyitni a szemünket, kiásni a fejünket a homokból, és körülnézni. Megkérdezni magunktól, hogy milyen világban akarunk élni 5, 10, 50 év múlva. Kiknek a kezébe engedjük át a hatalmat, akik a nevünkben hozzák meg az életünkről szóló döntéseket? Ez egészen ott kezdődik, hogy te miben hiszel, a szeretet vagy a gyűlölet, az építkezés vagy a rombolás elvében. Igen, megesik - elég gyakran -, hogy két rossz közül a kisebbik rosszat kell választanunk, de basszus, tegyük meg, mert igenis számít, képesek vagyunk befolyásolni a jövőt. Ott kezdődik, hogy elkezdesz gondolkodni és tájékozódni a témában. Valahol pedig ott végződik, hogy a nemzeted miniszterelnöke - mint a te gondolkodásod képviselője - felhívja telefonon az amerikai elnökválasztás nyertesét, és mondd neki pár szót.
De még az sem biztos, hogy itt kell végződnie. Rajtad is múlik.
Elég dühös voltam a 17. születésnapom környékén. Tele volt a hócipőm a világgal. Ritkán mesélek erről, de a múlt trükkös dolog (köszi, Paul), és ha nem is határoz meg bennünket, mindenképpen hatással van a jelenünkre – ki tudja, hol tartanék most, ha nem pont olyan dolgokat görgetett volna elém az élet, amilyeneket akkor, 2008-2009 telén.
Nyolc évvel ezelőtt vagyunk: életem legrosszabb szilveszteri időszakában három napon keresztül alig szólaltam meg, mert egy kisebb sokk hatása alatt voltam. Akkoriban eszméltem rá pár nagyon undok dologra, mint például: a halálos betegségek nem válogatnak, egy fiatal, ereje teljében lévő, újdonsült apukát sem kímélnek. Vagy, hogy egy velem egyidős, rám eléggé hasonlító lányt simán megtámadhat egy alattomos betegség. Mindig valami más miatt fordult fel körülöttem a világ. Furcsa dolog játszódott le bennem, nem értettem, miért nem tudok gyászolni. Nem akartam gyászolni. Ki voltam akadva. Rövid időn belül több veszteség is ért, és egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a biológia és a természet így működik: fogadd el szépen, hogy bizonyos embereknek meg vannak számlálva a napjaik, belülről teszi őket tönkre valami, és ilyenkor a lelki megpróbáltatásokat szinte csupán zárójelesen említhetjük. Szóval mások gyászoltak, én meg álltam és néztem, hogy: ez most komoly? Ez tényleg így megy? Fel voltam háborodva, kikértem magamnak az egész rohadt ügyet. Azóta sem voltam annyira dühös, mint akkor. Elemi, mély erővel tört fel belőlem a tehetetlen indulat, amit nem tudtam levezetni egyszerűen sehogy sem. Hogy mibe kapaszkodtam ebben az időszakban? A kedvenc bandáim zenéjébe. Kivált a My Chemical Romance mondanivalójához menekültem, mert Gerardék azt mondták, ne féljek felvállalni önmagamat, az érzéseimet, és a művészetemet – találjam meg az eszközt, azt a fegyvert, és rohanjak vele, mert az fog megmenteni.
Na, és akkor körülbelül ezzel meg is kapjuk Helena világát. Nem sokkal a 17. születésnapom után elkezdtem írni egy sztorit, amibe beleöntöttem minden érzelmet, ami akkoriban kavargott bennem. Megpróbáltam lekötni magam a nehéz időszakban, rendszereztem az ötleteimet és azokat a témákat, amelyek évek óta foglalkoztattak: írjunk belőle egy regényt! És akkor megszületett Helena, aki annak a nyers, végtelen erőnek a megtestesülése akart lenni, amit talán a természetnek nevezhetnénk, de ez mégsem ilyen egyszerű. Valami olyasmire gondolok, ami hajtja azt a bizonyos körforgást, és elveszi az életeket anélkül, hogy megkérdezne téged, jó-e ez így neked. Megszületett egy vonzó, csábító külsejű, zöld szemű sorozatgyilkos, és azt csináltam vele az első regényem cselekményében, amit csak akartam. De hogy mit szerettem volna vele mindenképpen megtenni? Adni neki egy második esélyt. Ahogy másoknak nem adatik meg.
Szóval kavarog a történetben egy csomó filozofálás, erkölcsi kérdés, vallás, történelem, ősi rejtélyek, boszorkányüldözés, gyógyítás, szerelem, tinigondok, családi kötelék, barátok, természetfeletti. Naná, hogy rövid időn belül meghoztam a döntést, ebből trilógiát akarok írni… De ahhoz előbb be kellett fejezni az első rész kéziratát, és én fél év alatt – miközben lenyugodtam, megbékéltem a körülöttem történt eseményekkel – összehoztam az első kéziratváltozatot, amit elkereszteltem Fénytörésnek. A címadásnál is mindenképpen maradni szerettem volna a természeti-fizikai jelenségeknél, törvényeknél, és úgy voltam vele, ez a szó szépen egybecseng a főhősnőben történő változással.
Közben azért el kellett kezdeni a végzős évemet, majd leérettségiztem: pihent egy évet a fiókban a regény. Az érettségi után kezdtem el kiadót keresni, és ebből az lett, hogy fél év elteltével már neki is álltunk a Fénytörés szerkesztésének, hogy késő tavaszra megjelenhessen. Közben dolgoztam a folytatáson, a Szabadesésen. Ekkor már láttam és éreztem, hogy lassul a munkafolyamat, mert az egyetem mellett nem tehettem meg, hogy egész éjszakákat vagy hétvégéket töltsek írással, nem fért bele a napirendembe. A Fénytörés 2011 nyarán, a Szabadesés nem sokkal utána, novemberben jelent meg az Aba kiadónál, és én belekezdtem ám a harmadik részbe, csak olyan időszakomat éltem, hogy az írás akarva-akaratlanul is háttérbe szorult. A mindennapokban éltem, nem menekültem a kitalált világba, sokkal inkább fejlődni és alakulni akartam, nem fiktív karakterek jellemét építgetni.
De még milyen jót tett nekem ez az időszak! Amikor legközelebb úgy alakult, hogy képes voltam huzamosabb ideig írni, nekifogtam egy másik regénynek, és két hét alatt megírtam a felét: ez lett később a Tükörlelkek. A Helena-trilógia befejező részét félretettem, holott tisztában voltam vele, hogy sokan várják a folytatást. Akkoriban nagy változások kellős közepén voltam, és teret akartam engedni az újdonsült történet varázsának is; szóval inkább a Tükörlelkekre koncentráltam. Na, de ahogy sínen volt a könyv, le akartam zárni a Helena harmadik részét, az Interferenciát – ekkor már 2015-öt írunk, és négy év telt el a Fénytörés megjelenése óta. Ez a négy év… a mindenem. Annyit változtam és tanultam ebben az időszakban, hogy visszagondolva félelmetes. Tanultam sokat az egyetemen, de tanultam sokat a világról, és az emberekről is. A könyvkiadásról is, a könyvekről is, az írásról meg végképp.
Azt hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy a Helena-trilógia, Helena útja igazából az én utam is, mert 2009 elején kezdődött, iszonyatosan rögös, hibákkal és botlásokkal teli volt, de most itt vagyunk, 2016-ban, és miután vagy egy teljes évet pihent a kész kézirat, végre megjelenik az Interferencia. Ezzel lezárul egy korszak, ami 17 éves koromban kezdődött, és hülye lennék nem mérföldkőként tekinteni rá. Lezárul egy korszak, de nyílik a következő, mert ha rajtam múlik, nem teszem le a tollat és nem lököm félre azt a billentyűzetet, aminek a segítségével eddig öt regényt írtam meg. Szóval igen, várhattok még tőlem regényeket. Csak szerettem volna bemutatni Helena útját, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg nem hoztam volna meg azokat a döntéseket, amelyek végül odáig vezettek, hogy jelenleg a hatodik regényemen dolgozhatok.
Tehát Helena érkezik novemberben; időben lesz ahhoz, hogy beessen a karácsonyfa alá. Jó hosszú utat tett meg, meggyötört szegény, cipel a vállán egy adag lelkiismeret-furdalást, de annál több reményt is a jövőre nézve. Jeremy ott van neki, szóval nincs gáz, szerintem nem gyújtja fel dührohamból a karácsonyfát.
Tudom, hogy vannak olyan olvasóim, akik 2011 óta mellettem vannak, támogatnak, és hosszú éveket vártak türelemmel a trilógia befejező részére. Mit is mondhatnék nekik? A „hálás vagyok” nem egészen találó. Jobb, ha tudjátok, hogy nemegyszer voltak pillanataim, amikor a ti támogatásotok adott löketet az íráshoz és ahhoz, hogy ne adjam fel ezt az utat, amelyen közösen mentünk végig Helenával.
A trilógia Facebook oldalán követhetitek a regény megjelenésével kapcsolatos híreket, szóval érdemes belájkolódni az oldalra. Én mostantól belépek abba a fázisba, hogy kezdek ráhangolódni a tagadhatatlan valóságra: el kell engednem Helenáékat, mert ennyi, nincs tovább, kerek egésszé válik a történet, és nemsokára ti is olvashatjátok a sztori lezárását. Nyolc év, gyerekek… Nyolc év.
Legutóbb, amikor pár héttel ezelőtt ilyen témában írtam, még fogalmam sem volt, miben rejlik majd az önismereti tréning lényege, bár volt némi elképzelésem róla. Úgy érzem, mostanra kezd kialakulni bennem, hogy mit is jelent ez az egész, szóval úgy vagyok vele, megosztom az eddigi tapasztalataimat, hátha felkelti valaki kíváncsiságát, és motiválja.
Arról lenne szó, hogy az elmúlt hónapokban nyughatatlannak érzem magam, úgy érzem, valami változásra van szükségem, de fogalmam sincs, milyen irányban induljak el; csak a mindennapos egyhelyben toporgás az állandó. Szépen lassan, cseppenként csepegtetem az életembe a változást. Nem is tudom, miért úgy képzeltem ezt el, hogy egyik reggel felkelek, és akkor mostantól kezdve mindent 180 fokosan teszek, vagy ilyesmi. Dehogy, nem így megy a dolog. Egy csomó bukkanóval jár, és bizony vannak olyan napok, amikor legszívesebben hagynám az egészet a fenébe és visszafordulnék a megszokott, régi gondolkozásomhoz, felfogásomhoz, napirendemhez. De szerencsére ezek az időszakok egyre rövidebbek, átmenetinek tekinthetők.
Szóval, milyen irányokban kezdtem el gondolkodni? Felsorolom, és kicsit kifejtem, habár nem igazán lehet egy egyszerű listával elintézni, mert itt elég rendesen vannak átfedések és súlyban is eltérőek ezek az iránypontok, amiket behoztam az életembe. Lássuk, mire jutottam az elmúlt hetekben.
Új könyvek
Amiben az elején is biztos voltam, hogy szeretnék különböző filozófiai és pszichológiai témájú könyveket olvasni. Ennek még nagyon az elején vagyok, olvastam Freudtól, olvastam a buddhizmusról, most pedig Marcus Aurelius Elmélkedések c. gyűjteményét olvasom. Rettenetesen fogékony lettem erre a dologra, jobban, mint bármikor ezelőtt. Tényleg olyan érzés, mintha a kezedbe adnának egy száz kulcstól roskadozó, nehéz kulcscsomót, és hirtelen ott találod magad egy hatalmas palotában, aminek bármelyik ajtaján is lépsz be, végtelen teret és gondolatokat találsz. Ahogy az életről való elmélkedésről olvasok, arról, hogy a nagy gondolkodók szerint mi a fontos, és mi nem az, szinte érzem, hogy tágul előttem az idő és a tér, és még annyi minden van odakint, amit fel kell fedeznem. Új gondolatokkal frissítem fel az elmémet, olyasmikről kezdek el merengeni, amik ott motoszkáltak már bennem korábban is, csak nem szántam elég időt rájuk.
Kelet
Kiskoromban szabályosan megijesztett a Kelet és minden ehhez tartozó dolog. Úgy, ahogy van, nem akartam tudomást venni az egész témáról, se az emberekről, se a kultúráról. Azt hiszem, ezen a téren örülök a legjobban annak, hogy a változás igenis lehetséges, megvalósítható dolog – észrevettem azokat a bizonyos jeleket, hallgattam a megérzéseimre, azt mondtam magamnak, tudatosan elkezdek foglalkozni a keleti kultúrával. Úgy két és fél évvel ezelőtt kezdődött, amikor elolvastam az Egy gésa emlékiratait, de sajnos egy időre félretettem ezt az irányt. Most pedig újra elővettem, és eljutottam odáig, hogy alig várom, hogy újabb és újabb könyveket fedezhessek fel a témában. Olvastam a buddhizmusról, de még közel sem eleget, bele akarom vetni magam a filmekbe is, imádom a filozófiát, a gondolatvilágot. Még amikor valami fantasy könyvet szeretnék olvasni, akkor is a Vihartáncost veszem elő, hogy japán steampunk regényt olvashassak. Nagyon nehéz lenne megfogalmazni, mi vonz annyira ebben a világban, de mindenképpen köze van a filozófiában megtalálható egyensúlyhoz, lelki békéhez, természet közeliséghez. Imádom.
Tudatosabb gondolatok
Ha már gondolatvilág. Amióta olvastam a buddhizmusról, észrevettem magamon, hogy sokkal inkább ura vagyok a gondolataimnak. Konkrétan arra célzok, amikor az ember nagyon szeret mazochistát játszani, eszébe jut egy rossz dolog, és akkor hajlamos belepörgetni magát az ördögi körbe: „Nem elég, hogy ez ilyen szar, akkor még ott van ez is, és még az is, hogy rohadjon meg!” Na, nem. Eszembe jut egy rossz dolog, és akkor ott meg is állok. A másik rossz dolognak ahhoz semmi köze. Csak azt érem el vele, hogy pakolom a lelkemre a terhet, stresszes leszek, és nem látom majd a kiutat, begubózok, kedvetlen leszek. Ezt az egészet akár meg is lehetne spórolni azzal, hogy egyszerre csak egy problémára koncentrálok, és igyekszem megoldani. Szóval tudatosabbak a gondolataim, és egészen elképesztő azt átélni, hogy ez tényleg működik a gyakorlatban – meg tudom állítani a folyamatot, bármikor bele tudok szólni, hogy ne legyen belőle önmarcangolás.
Spontán, új dolgok
Nem lett belőlem igenember, de próbálok mindennap változtatni, valami újat kipróbálni, igent mondani olyasmire, amire korábban nemet mondtam volna, nem agyalni annyit a döntéseken, csak csinálni. Jó, ez nyilván nem jön össze minden egyes nap, de ha úgy alakul a napom, hogy be vagyok táblázva, akkor legalább meghallgatok egy új együttestől valami új dalt, vagy ilyesmi. Olyat főzök, amit még eddig nem főztem, elmegyek olyan helyre, ahol eddig még nem jártam vagy már régóta tervezem. Szerzek olyan ruhát, amiről évek óta ígérgetem magamnak, hogy na, majd egyszer lesz olyan összeállításom, egy olyan gatyám, satöbbi.
A határok feszegetése
Ez tulajdonképpen az előző ponthoz szorosan kapcsolódik, csak annyiban más, hogy rájöttem, van, amikor nemet kell mondani. Sok mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy rájöjj, mi az, ami jó érzéssel tölt el, és mi az, ami már tényleg nem te vagy. Itt gyökeredzik csak igazán az önismeret – rengeteget tanultam magamról az elmúlt időszakban. Mondtam igent, és mondtam nemet is. Szerencsére kevesebb nemet, de ehhez rá kellett lépni egy olyan útra, ahol x lépés után azt mondtam, hogy: „Nem, köszönöm, ne tovább, ez mind szép és jó, de engem nem szolgál, nem tartozik hozzá a világomhoz, nem tesz jót nekem.” Ez önmagad tisztelete. Hallgatsz az ösztöneidre, és lefordítod az üzenetet a tettek nyelvére. Ismerned kell a saját határaidat, de ehhez feszegetni kell a korlátokat, nem pedig rögtön bedobni a törölközőt. Nem egyszerű, egy szóval se mondom, hogy könnyű dolog ez.
Erősíteni a jót
Félreértés ne essék, nem kicserélni vagy megváltoztatni akarom az életemet – csak új utakat keresek. Van, amin nem kell változtatni, mert nagyon jó, úgy, ahogy van, legfeljebb még jobban koncentrálni rá és megerősíteni az életemben betöltött szerepét. Ilyen az írás, ez fix és folyamatosan megújuló pont. De ilyen az egészséges életmód is, a helyes kajálás és a mozgás. Ezt újra meg kell erősítenem, kicsit más szakaszba lépni, a jóból a még jobba – mindig van hová fejlődni. És el kell fogadni azt, amin nem lehet változtatni, befogadni a gondolatot, hogy a lényed része és mindig a része lesz. Valószínűleg pont attól a valamitől vagy különleges és egyedi. Nem kell mindent megváltoztatni, valamiről csak visszaigazolást kell szerezni, hogy újra és újra meggyőződj róla, igen, ez is te vagy, és ez így jó, ahogy van.
Legutóbb január elején írtam ehhez hasonló bejegyzést, és nagyon érdekes visszakövetni, hogy 8 hónappal ezelőtt milyen gondolatok és friss élmények foglalkoztattak. Annyi minden történt azóta.
Ez a nyaram értékelése szeretne lenni, de induljunk akkor már januártól – amikor megígértem magamnak, hogy átviszem a friss érzelmeket és élményeket az újévbe, nem játszok olyat, hogy január elsejétől minden hopp, egy varázspálca suhintásával lenullázódik, letisztul, és újra beindul. Van, amivel nem lehet megtenni, hogy lezárod december 31-re magadban, és csak a frissen születő érzelmekre és történésekre koncentrálsz – jól is tettem, hogy nem vettem félvállról a téli dolgaimat, mert tavaszra-kora nyárra értek csak be, akkorra tisztázódott le, mit is jelentenek ezek nekem, vagy miféle megoldást tudnék találni rájuk.
Tavasszal újraindult bennem az alkotás, aminek hihetetlenül örültem, és azért szögezzük le, ebben nagy szerepet játszott az új inspiráció (köszi, Andy Biersack), ami újra indította az írói vérkeringésemet, és amit valahogy mindig a zenében találok meg. Visszataláltam a régi irányba, amit, féltem, hogy már-már elveszítettem a mindennapok valósága közepette. De – mivel semmi sem lehet tökéletes – tavasz vége-nyár eleje felé újabb törés következett, ami szó szerint kettétörte a Tükörlelkek 2 kéziratát, és ezzel újabb kihívás elé állított; belemenekülök a melankóliába, vagy képes vagyok összekaparni magamat és bizonyítani, felülkerekedni a valóságon, és kiírni magamból azt, amire jelenleg iszonyatosan szükségem van. És igen, megtettem. Júniusban kizártam a külvilágot, és befejeztem a könyvet, ráadásul nagyon elégedetten álltam fel az íróasztaltól. Úgy érzem, életem egyik legkomplexebb regényét sikerült összehoznom, és kifejezetten büszke vagyok rá.
A nyár egyik része tehát ebből állt: a regény befejezése, javítása, a letisztult, végleges kézirat összehozása, aztán a szerkesztés, és minden, amit előkészítünk a megjelenés előtt. Csodás, tanulságos folyamat még mindig. Hálás vagyok azért, hogy olyan irányt választhattam, ahol, úgy érzem, húsz, harminc év múlva is tanulni fogok valami újat. Nincs megállás (mondaná a bátyám), mindig van hová fejlődni, egy-egy mondatot vagy motívumot csiszolni, átgondolni egy karakter jellemét, szerepét. Imádom csinálni.
A nyár másik fele meglepetés volt számomra: megleptem saját magamat azzal, hogy rájöttem, lassan akarva-akaratlanul is átlépek egy új szakaszba. Furcsa kérdések fogalmazódtak meg bennem az utóbbi hónapokban-hetekben saját magammal kapcsolatban, és azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy végre felfedeztem: valami nem oké. Olyan érzésem van, hogy egyhelyben toporgok, és új élményekre, új kihívásokra, új fajta érzésekre lenne szükségem. Ez egyébként jelen van az írás terén is, de hálistennek ezzel nincs gond. Épp, hogy ezeket a sorokat írom, most ébredek rá, hogy az írással mindig előrébb járok egy-két lépéssel, mint önmagammal kapcsolatban. Tudom, mit tervezek az írással, tudom, mennyire izgalmas lesz kidolgozni a következő ötleteimet, tudom, hogy ezen a téren nem fogok a sötétben tapogatózni. Viszont nekem meg valami változásra van szükségem, mert nem vagyok megelégedve a jelenlegi helyzettel. Még nem igazán tudom, hogy a változtatás miben fog megmutatkozni, de egy biztos: ősszel valami önismereti tréningszerűséget fogok folytatni. Új helyek, új emberek, új élmények, mert nem érzem magam elég rugalmasnak, és úgy vettem észre, belekötök a közvetlen környezetembe, és megzavarom az állóvizet, mert vágyom valami újra, valami másra, holott a probléma abban gyökeredzik, hogy valószínűleg rossz állóvíznél kutakodok – el kell menni felfedezni a többi tavacskát is.
Nem tudom, hogy ez most spirituális utazás vagy fizikai, egyszerűen nem tudom. De változásra vágyom, mert valami nem jó bennem, és azt hiszem, jó, hogy ez így megfogalmazásra került, mert a leírt szavaknak nagy jelentőséget tulajdonítok. Újfajta könyveket is szeretnék olvasni, kicsit nyitottabb akarok lenni a világra – fura, pont őszre időzítek egy megújulást, amit tavasszal kellene csinálni, de hát sosem állítottam, hogy szokványos vagy éppen normális lenne az élethez való hozzáállásom. Miért hazudtolnám meg önmagamat? Pont ez lenne a lényeg, hogy zsigeri szinten elfogadom, változásra vágyom; visszatalálni ebben a kaméleonkorszakban az origóhoz, ahogy a Punnany Massif mondja. Vagy új origót keresni. Vannak biztos pontok az életemben, az egyik legfontosabb ezek közül az írás, és most már tudom, hogy enélkül nem megy ez a dolog, amit az életemnek hívok, de valami más is kell, valami új. Sok új. Ki kell találnom, micsoda.
Egyre közelebb a nagy nap, szeptember 13-a, amikor megjelenik a Tükörlelkek második része. Fogalmatok sincs, mennyire várom - nem tűkön ülök, inkább rajtuk fetrengek. :D A megjelenés örömére mindjárt szervezünk is egy jó kis dedikálást Budapesten, méghozzá az Allee Libri Könyváruházában, szeptember 16-án pénteken, 5 órától. Szerintem tapsikolva-ugrálva foglak várni benneteket, tudjátok, csak a szokásos... :)
A másik fantasztikus hír, hogy már elolvasható a Tükörlelkek 2 első pár oldala - ez a beleolvasó, amit EZEN a linken találtok meg.
És, aki odáig merészkedett, hogy belekukkantott az első fejezetbe, annak megsúgom, hogy létre is hoztam szépen a Második rész zenei lejátszási listáját, amin egyelőre még csak az az egy dal van kint. ;) Ha ez spoilernek számít, akkor meg ne nyissátok! :D
Úristen, mennyire izgalmas most itt minden! :D Csak én vigyorgok úgy, mint Kriszti, amikor Kornél bejelölte őt Facebookon? :))
Nagyon sok szeretettel várlak benneteket a dedikáláson!
Orsi és Kriszti nem is lehetnének
távolabb egymástól.
Fekete Orsolya ezúttal olyan
helyzetbe sodorta magát, amiből csak segítséggel tud kimászni: muszáj lazítania
a falakon, amikkel körbevette magát, különben teljesen egyedül marad. Eszter az
egyetlen támasza, de legjobb barátnőjét túlságosan lefoglalja a szerelem.
Orsinak helyre kell hoznia a viszonyát Olivérrel és Paullal, ráadásul az édesanyjával
is egyre furcsábban alakul a kapcsolata. És persze ott van Zsolt meg Rágógumi
is, akik változatlanul szúrják a szemét…
Péterfi Krisztina felhőtlenül boldog a budapesti kirándulás
után, ám rá kell jönnie, hogy egyre kevesebb ideje jut a szerelemre, Vikire, és
a táncra is. A felvételi miatt hatalmas rajta a nyomás, nem találja a helyes
irányt a jövőjéhez vezető úton. Mindennek a tetejébe ott van Tragédia, aki
ellenségként tekint rá, hiába szeretne Kriszti ezen változtatni. Pedig eljön az
idő, amikor kénytelenek lesznek szóba állni egymással…
Több mint egy év telt el a Tükörlelkek első részének megjelenése óta, és ebben az elmúlt évben rengeteg biztatást, energiát, és szép szót kaptam tőletek, drága olvasóimtól. Ezt igazából csak úgy lehet meghálálni, ha kész tények elé állítalak benneteket, és azt mondom, szeptember 13-án érkezik a folytatás, emellett pedig a borítót is megmutatom.
Westerosba megérkezett a tél, szóval ennek örömére itt nálunk tombol a nyár, és én is megjöttem némi hírmorzsával.
Az első, és egyben legfontosabb hír, hogy elkészültem a Tükörlelkek folytatásával. Szerencsés ütemben tudtam dolgozni rajta az elmúlt hetekben, és egészen meg vagyok elégedve az eredménnyel. :) Megsúgom, hogy hosszabb lesz, mint az első rész, de ne kérdezzetek oldalszámokat, mert attól még messze vagyunk. Kezdődik a szerkesztés, a borítókészítés, hamarosan beindul mindenféle izgis folyamat, és ezekről igyekszem tájékoztatni benneteket. ;) A megjelenés időpontját sem merem beígérni, egyelőre a nyár vége tűnik a legelérhetőbbnek, de majd meglátjuk.
Még egy fontos hír, hogy a Helena-trilógia befejező része, az Interferencia megjelenése sajnos várat magára. Erre még pár hónapot várnotok kell, a könyv valószínűleg késő ősszel kerül a könyvesboltok polcaira. Amint pontosabb infóval tudok szolgálni, mindenhová kiírom.
A híreket legelőször Facebookon, Instagramon, és Twitteren tudom veletek megosztani, de követhettek molyon és askon is, ki tudja, honnan csurran-cseppen legelőször az infó. Tény, hogy nem tudok mindenhol ott lenni, mert nincs mindig időm rá, de igyekszem reagálni az én cukormókusaim kérdéseire, bárhol is kapom őket.
Egyébként még annyit tennék hozzá, hogy én személy szerint nagyon izgalmas időszak előtt állok, mert belevágok életem hatodik kéziratába, és ez ilyenkor mindig olyan furcsán türelmetlen meg felspanolt érzéssel tölt el, főleg, mert maximalista vagyok, ráadásul szeretek mindig kicsit újat, mást mutatni, hogy ne ugyanazt olvassátok tőlem. Ennek a kitalálása és kidolgozása a legelképesztőbb folyamat a világon, ezért imádok annyira írni. :)
De azért előtte még lazítok egy kicsit, strandolok, olvasgatok, elmegyek egy-két koncertre, elvégre fesztiválszezon van, vagy mi a fene!
Hamarosan jövök, remélem, már borítóval, fülszöveggel, hasonló nyalánkságokkal!
Tegye fel a kezét, aki velem együtt őrült módon örül annak, hogy végre vége van ennek a nyálkás-csúszós-depressziós-undormányos télnek! Yeeeeah!
Na, gyermekeim, itt a tavasz, egy köpésre van tőlünk a nyár, és ilyenkor mindenki bepánikol, hogy pár héten belül jól kellene kinézni bikiniben, rövid gatyában, spagettipántosban, miniszoknyában, anyám kínjában. Ezért szerettem volna újfent felhívni a figyelmeteket az egészséges táplálkozásra és az egészség-centrikus életvitelre, mert lefogyni - ha hiszitek, ha nem - nem önsanyargató és tiltólistás fogyókúrával lehet, hanem clean eatinggel és mozgással. Már megint angolra váltottam és legszívesebben megdobálnátok paradicsommal? Hát, jó.
A Clean Eating Magyarország oldalán ezt a leírást találtam: "valódi tápanyagok, minőségi szénhidrátokkal, rostokkal, sovány hússal és friss zöldségekkel."
Ahelyett, hogy önmagamat ismételném az életmódváltással kapcsolatban, belinkelem a tavalyi cikkemet. Ha ezt elolvassátok, már sokkal többet tudtok majd az egészséges életvitel irányelveiről, mintha... mintha nem olvasnátok el. Oké.
Inspirációnak és motivációképp pedig hadd osszak meg pár kajcsit az Instagramomról. Aki követ Instán, az tudja, hogy az éppen olvasott könyveimen túl szorgosan osztogatom meg a fincsi ebédjeimet és a nasikat, és ha ezzel esetleg arra ösztönzök valakit, hogy dobjon össze magának egy gyümisalátát, már megérte.
Az a helyzet, hogy mint mindenkinek, nekem is vannak hőseim. Olyan emberek, akik kis taknyos korom óta éveken keresztül segítettek és folyamatosan, a mai napig inspirálnak és motiválnak. Tulajdonképpen azért írom meg most ezt a bejegyzést, mert ez a 2015/2016-os tél számomra több szempontból is elég közel volt a pokolhoz, és hát, milyen meglepő, nem igazán tudtam százszázalékosan az alkotásra koncentrálni. Ilyenkor, ha nagyon mélyen van az ember, azért igencsak jól jönnek a hősök, akik 10-12 éves korától kezdve ott vannak neki és napról napra formálják a világát és mutatják az utat. Szóval újra visszatértem hozzájuk, sőt felfedeztem magamnak egy új hőst is. Azóta kitavaszodott, ahogy az elmémben is, és újra elkapott az a régi érzés, amit annyira hiányoltam.
Furcsa egy 10-es listán rangsorolni a hőseimet. Leginkább hülyeség, úgyhogy állapodjunk meg abban, hogy ezt a listát inkább 8+2 felosztásban fogjuk fel. Az a bizonyos 8 mind befolyásolta a gondolkodásomat vagy motivált valamilyen szinten, és mindig visszatérek hozzájuk, hogy emlékeztessem magam arra, mi mindent értek el és milyen jó fej emberek. Az a bizonyos 2 pedig, a dobogósok… hát, ők mindig a szívemben élnek, napi szinten, és el is mondom, hogy miért. Lássuk a listát! Nem lesz éppen rövid, de megette a fene, ha erre a 10 emberre nem szánok időt és egy hosszú bejegyzést azok után, amit kaptam tőlük.
10. SLASH
A rockzene egyik élő legendája, aki úgy képviseli számomra az igazi, belevaló hard rockot, hogy közben még agya is van hozzá, amit nem ivott el, ahogy elég sokan a kortársai közül. Elihatta volna, kicsit el is itta, de aztán megmondták neki, hogy beteg, és ha úgy folytatja a partizást, ahogy, akkor bizony heteken belül eltemethetjük. A legtöbb zenész ilyenkor legyint, és azt mondja, hogy „Ugyan, gyerekek, meg kell halni valamiben!” De nem Slash. Volt annyi szürkeállománya, hogy azt mondja, leáll a bagóval, a piával és a drogokkal. Emellett pedig hardcore állatvédő, állatkerteket támogat, és elég sokat tesz azért, hogy hátrányos helyzetű gyerekek számára is elérhetővé váljon a zenei karrier. Feltörekvő zenészek: követendő példa much?
9. SERJ TANKIAN
Az ember, akinek a zenéjével 12 évesen ismerkedtem meg, és akinek a zenéje miatt letéptem a falamról az akkori menő popsztárok posztereit. Tudom, ez drámai, de esküszöm, hogy így történt. Serj a System of a Down frontembere, és habár olyan fiatalon még nem sokat értettem abból, amiért naponta küzd és amiről a dalszövegekben énekel, a zenéje már akkor is beszélt hozzám. Az is tény, hogy az ő szövegei miatt kezdtem el alaposan belefúrni magam az angol nyelvbe, az ő szövegeit próbáltam meg sután és botladozva először lefordítani. Azt hiszem, a Systemmel kezdődött az angol nyelv iránti érdeklődésem, mert meg akartam érteni, hogy Serj milyen témákról beszél ennyire fűtötten és szenvedélyesen, ezért éjjel-nappal szótáraztam. Serj fel akarja homályosítani a világot az örmény népirtásról és annak hatásairól, nagyon jól látja az amerikai politika és kultúra hibáit és erre fel is hívja a figyelmet, állatvédő, vegetáriánus, és természetesen környezetvédő. Sosem felejtem el, amikor élőben közvetítették a System jereváni koncertjét, amit az örmény népirtás 100. évfordulója alkalmából adtak, és Serj elénekelt egy csodálatos dallamú örmény forradalmi dalt. Hogy elbőgtem-e magam közben? Áááá, nem, dehogy:
8. P!NK
A csaj, aki semmiért nem kér bocsánatot, és akire az akaratereje miatt nézek fel igazán. Miután maga mögött hagyta a sötét éveit, megtalálta az igazi társát, és a dalaival azt közvetíti a fiatalok felé, hogy a szerelem korántsem valami rózsaszín paplanfelhő, hanem kemény munka és áldozatokkal jár. Emellett állatvédő, vegetáriánus, sárgarépát nasizik a klipjeiben, és egészen elképesztő akrobatikára képes a színpadon, mivel karbantartja a testét és ennek köszönhetően baromi jól néz ki. Az életmódváltással kapcsolatban egyik legfőbb motiválóm ő volt.
7. LADY GAGA
Évek óta napi szinten ömlik rá a kritika és a gyűlölet, mégis továbbcsinálta, amit elkezdett és kiáll magáért meg az álmaiért. Nem érdekel, hogy volt, amikor húsruhában vagy szemetes zacskóban ment emberek közé, amikor a dalszövegei arról szólnak, hogy merd felvállalni önmagadat és merj különc egyéniség lenni. A popos-cicomás slágerei mellett énekel zaklatásról és erőszakról is, amit saját bőrén tapasztalt, és van annyira erős, hogy erről beszél, ezzel segítve a hozzá hasonló áldozatokat. Alapítványt hozott létre a fiatalok megsegítésére, harcol a meleg jogokért és az AIDS ellen. Alázatosan meghajol a zene császárai előtt, legutóbb például Bowie előtt rótta le tiszteletét egy fantasztikus tribute előadással. És a legjobb? Popdíva létére még véletlenül se playbackel, gyönyörű és erős hangja van, amit használni is tud. Tiszta zene az egész nő, a legtöbb dalát zongorán írja. Igazi tehetség, és él is a tehetségével.
6. J.K. ROWLING
A Harry Potter ismertette meg velem a kötelező olvasmányokon kívüli könyves világot. Rowling története volt az első, amit önszántamból olvastam, a saját szórakoztatásomra, és rengeteget tanultam tőle a történetmesélésről. Emellett Rowlingra ugye azért is felnézünk, mert nem keseredett el, amikor a kiadók sorban utasították vissza A bölcsek köve kéziratát. Ugyanez megtörtént vele Robert Galbraith álnéven is, erről pont a napokban írt Twitteren. Elküldték egy írókurzusra a visszautasító levélben. :) Emberek millióival szerettette meg az olvasást, megszámlálhatatlan gyerek és felnőtt számára adott egy csodás világot, és ezzel beleírta magát az irodalomtörténetbe. Bravó!
5. J.R.R. TOLKIEN
Az író, akihez újra és újra visszatérek, és aki emlékeztet rá, hogy mi mindent el lehet érni íróként egy emberi élet alatt. Gyerekkorában kezdte kidolgozni a tündék nyelvét és kultúráját, Középfölde természetrajzát és történetét, és még a halála előtt is élete fő műve, A szilmarilok összerendezgetésén dolgozott. Nyelvész, egyetemi oktató, fordító, író, költő, és még sorolhatnám, mi minden volt. De leginkább egy őszinte és végtelenül jó ember, aki a család és a munka mellett az egész életét egy kitalált univerzum kidolgozásának szentelte. Számomra Tolkien professzor kitartása és alázata egyben megindító és motiváló.
4. NEIL GAIMAN
Van valami Gaiman stílusában, amitől vagy kiráz a hideg és kijelented, hogy nem olvasol többet tőle, vagy azonnal a szívedbe zárod és így örökre veled marad. Én az utóbbi kategóriába tartozok. Az egy dolog, hogy fantasy műfajban ír, de gyakran dolgozik horrorisztikus és abszurd elemekkel, nem beszélve az ebbe a furcsa környezetbe helyezett könnyed humoráról, ami döbbenetes és varázslatos hatással bír. Neil stílusa kicsit emlékeztet Gerard stílusára, ráadásul mindketten képregényekben is utaznak és jóban vannak egymással, úgyhogy ezen nincs mit csodálkozni. A kedvenc regényem tőle az Óceán az út végén, a csodás-varázsos hangulatával és húsba vágó üzenetével. Imádom, hogy Neil képes arra, hogy próbálkozást tesz a nagy amerikai regény megírására, így 500 oldalban összesűríti a világ megannyi filozófiáját és vallását (Amerikai istenek), ugyanakkor ugyanolyan odaadással és élvezettel ír meg egy Szerencsére a tej című könyvecskét is, ahol a fő bonyodalom az, hogy elfogyott a tej és a gyerkőcöknek nincs mivel megenni a reggeli müzlijüket. Zseniális elme! És zseniális tanácsokkal látja el a kezdő írókat. Annyira jó fej, annyira szeretem.
3. BILLIE JOE ARMSTRONG
A Green Day frontembere muszáj, hogy előkelő helyen végezzen, mivel gyakorlatilag ő ismertetett meg a lázadás és az egyéniség fogalmával. :) Igaz, én leginkább csak olyan formában tudtam lázadni, hogy telefirkáltam a füzeteimet és a padomat Green Day-dalszövegekkel, de tegyük hozzá, hogy ekkor még csak 13 voltam és nem ismertem Gerardot. Billie Joe egy olyan ember, aki hullámokban ontja magából azt az érzést, hogy nagyívben tesz arra, mit gondolnak róla mások. Amit még igazán szeretek benne, hogy már fiatal korában volt annyi esze, hogy megkérdőjelezze az iskola által ráerőltetett tanítást, és egyszerűen otthagyta a sulit. A zenéjében a mai napig visszhangzik ez a gondolkodásmód: ne félj megkérdőjelezni mások véleményét, ne hagyd, hogy rád erőltessék a meglátásaikat. Imádom.
Hát, akkor most jöjjenek az abszolút nyertesek, avagy a gondolkodásom és a lelkivilágom koronaékszerei.
2. ANDY BIERSACK
Kezdjük ott, hogy mindössze három hónapja ismertem meg Andyt, de kénytelen voltam beavatni őt a hőseim körébe, és ezt egyáltalán nem tartom elhamarkodott döntésnek. Az elmúlt időszak egészen csodálatos és ihlettel teli volt számomra, méghozzá Andynek köszönhetően. Minden okkal történik, nekem most kellett rátalálnom a Black Veil Brides zenéjére, hogy újraindítsa bennem az alkotást egy írói válság kellős közepén.
Ez a gyerek a motiváció és az ambíció definíciója. Alapból imádom, amikor velem nagyjából egyidős művészemberek munkásságával találkozom. Mindössze egy évvel idősebb nálam (ő is Bak, muhaha), és hihetetlenül inspiráló belegondolni, hogy majdnem ugyanannyi idő alatt, mint amennyi nekem is megadatott, mi mindent ért el. Világéletében különc volt, és még fiatalabb korában felismerte, hogy a suli nem neki való, mint Billie Joe. Fogta magát, elment Hollywoodba, hogy zenész legyen. Mindent feltett egy lapra, és következetes ambícióval és törekvéssel meg is csinálta, amit eltervezett. Ilyen fiatalon! Basszus! A kedvencem, hogy ezzel a lépéssel egyáltalán nem arra ösztönzi a rajongóit, hogy tömegesen hagyják ott a sulit, épp ellenkezőleg. Elég intelligensnek érzi magát ahhoz, hogy saját magát tanítsa és folyamatosan szélesítse a látókörét. Fúj, buta, bunkó paraszt sulikerülő, léhűtő rocker, ugye? :D Na, ezért nézek fel rá. Meg amikor kinyitja a száját és olyanokat mond, hogy nem drogozik, nem hagyja, hogy bármi is negatívan befolyásolja a karrierjét.
A zenéjének és a dalszövegeinek közösségteremtő ereje van, mondjuk, ezt az egész banda számlájára lehet írni, de tény, hogy Andy egy olyan frontember, aki nem csak egy szép arc és egy jó hang, hanem képes kapcsolatot teremteni a zene és a rajongók között. Minden interjúban azt szajkózza, hogy higgy magadban és az álmaidban, akkor is, amikor mindenki ujjal mutogat rád és hangosan nevet rajtad. Tapasztalatból beszél, nem csak azért, mert jól hangzik, amit mond. És mindig visszatérek arra, mindig elámulok azon, mennyire intelligens, tehetséges és szorgos. 24 évesen Gerard épp, hogy rájött, hogy alapítani kellene egy bandát, szegény akkor még önértékelési gondokkal és depresszióval küzdött; Andy ugyanebben a korban már 4 stúdióalbummal büszkélkedhetett és elindította a szólókarrierjét. Hagyjuk már! Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?! Tessék, itt ez a videó. Kössetek bele. A zenébe, a hangulatába, a dalszövegbe, Andy külsejébe, a hangjába, akármibe! Könyörgöm, találjatok már benne hibát, mert nem lehet, hogy valaki ennyire tökéletes legyen! :D
A lényeg: nem hittem volna, hogy lesz még valaki, akit egyszer Gerard magasságába emelek, de Andy megütötte a mércét, és most már ő is azok közé tartozik, akikkel legalább egyszer találkozni szeretnék, hogy köszönetet mondhassak. Bizony.
1. GERARD WAY
Az alfám és az omegám. A vallásom és a filozófiám. Az útmutatóm. Hát, akkor nézzük.
Billie Joe 13 éves koromban rendesen lázított, de csak 15 évesen találtam meg a lázadás eszközét, amikor megismerkedtem a My Chemical Romance zenéjével. Aki régebb óta követi az írásaimat vagy a blogomat vagy akármimet, az már biztosan találkozott az MCR nevével, meg azzal, hogy abnormális elhivatottsággal rajongok értük. Ennek az az oka, hogy miattuk, hogy pontosabb legyek, Gerard miatt kezdtem el írni. Őszintén fogalmam sincs arról, hogy milyen ember lennék, ha nem ismerem meg Gerard világnézetét és gondolkodásmódját, és nem is akarom tudni. Jó, ezek most túlontúl nagy szavak, de amikor arról van szó, hogy Gerard olyan üzenettel látott el tinikoromban, ami gyökerestül forgatta fel és formálta át a világomat, akkor igenis jogosan vagyok patetikus. Mert Gerard és a My Chem tagjai azt mondták, hogy art is the weapon, a művészet, az alkotás egy fegyver. 2001. szeptember 11-én Gerard végignézte, ahogy leomlanak az ikertornyok New Yorkban, és rájött, hogy valami olyasmit kell kezdenie az idejével, a rendelkezésre álló eszközeivel, amivel megváltoztathatja a világot és nyomot hagyhat maga után.
Alkoss és építs ahelyett, hogy rombolnál. Teremts valamit a semmiből. Ne pazarold el az idődet, kezdj valamit magaddal. Csinálj valamit magadból, ez lesz az igazi bosszú azok ellen, akik nem hittek benned. Ezeket a jelmondatokat tanultam meg tinikoromban, és ekkor fogtam fel, hogy alkotni kell. Komolyan kell venni ezt a hobbiféleséget, az írást, amit 17 éves koromig csak saját magam szórakoztatására csináltam, de ekkor rájöttem, hogy olyan történeteket szeretnék mesélni, amivel inspirálhatok és változást hozhatok – a magam módján. Ha Gerard nem nyitja fel a szememet, egyszerűen nem tudom, hol lennék most. Hogy írnék-e. Hogy amerikanisztika szakra mentem volna-e az egyetemen. És még sorolhatnám… De befejezem, és azzal zárom, hogy képzelhetitek, milyen fangörcsöt kaptam, amikor megtudtam, hogy Gerard is dolgozott Andy szólóalbumán, és van egy dal a lemezen, amit közösen raktak össze. És, amikor Andy arról beszélt egy interjúban, milyen inspiráló volt Gerarddal dolgozni? Azzal az emberrel, akinek olyan sokat köszönhetek? Kicsit megkönnyeztem a dolgot.
Cancerrel zárunk. Életem elsőszámú álma, hogy egyszer megölelhessem ezt az embert, és köszönetet mondhassak neki.
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy az egyik regényem jelölt lesz a Magyar Könyvek Viadalán, egy magyar írókat és könyveket népszerűsítő barátságos versenyen, hát, hogy is mondjam... aranyosan megmosolygom, és megköszönöm, hogy ilyen merész dolgokban gondolkodik.
De megtörtént: a Tükörlelkek ott van a top 5 jelölt között, a 2015-ös év legjobb ifjúsági regényei között.
Meglepetés? Nem, döbbenet, emberek! :D Hát nézzetek már körül, milyen illusztris társaságba keveredtem: A. M. Aranth, akinek olvastam a Cleadur című ifjúsági fantasy regényét, ami egy egészen borongósan hangulatos, egyedi világba kalauzol el bennünket; On Sai, aki írhat bármit, úgyis imádni fogom minden egyes szavát és regényét, ez kőbe vésett tény; Leiner Laura, akire azért nézek fel, mert magyar tinik ezreivel szerettette meg az olvasást; Tavi Kata, akinek a történetében ugyanúgy a tánc szeretete körül forog minden, akárcsak a mi Krisztink számára.
Irtó hálás vagyok azoknak a bloggereknek, akik bizalmat szavaztak nekem és a Tükörlelkeknek. Nagyon nagy kellemes meglepetés ez most számomra.
Természetesen szavazni is lehet, méghozzá egy teljes hónapon keresztül, április 15-én zárul a szavazás. Az alábbi linken szavazhattok:
Elérkezett ez a nap is. Hihetetlenül szürreális, nem hiszem el, nem vagyok hajlandó elfogadni, valaki csípjen meg, valaki húzza meg jó alaposan a hajamat vagy csináljon valamit, mert úgy sem igaz. :D DE IGAZ! Hosszú évek, ismétlem - a leghűségesebb és legcsodálatosabb olvasóim nagyon is tisztában vannak vele - ÉVEK után már csak pár hónapot kell kibírni, és a könyvesboltok polcaira kerül a Helena-trilógia harmadik, befejező kötete.
Rizsa vége. Jön a lényeg. A borító.
Amit tudni kell a borítóról:
1. Amikor először megláttam a végleges verziót, majdnem elsírtam magam örömömben. Ráadásul tök véletlenül éppen valami felemelő hatású öröm rockzene ment a háttérben, szóval elképzelhetitek az összhatást.
2. Hihetetlen összetartó csapatmunka eredménye a borító. Ezt a szuper teamet úgy kell elképzelni, hogy a meseszép Klézli Krisztina állt (fetrengett) modellt, a tesóm, Papp Gergő fotózott, a gyönyörűséges grafikát pedig Kapás Melitta álmodta rá a képre. Isteni volt ezzel a csapattal dolgozni, imádom mindegyiküket! :)
3. Ez még csak a fele. Lesz hátulja is, fülszöveggel együtt. Türelem teljes borítót terem.
Azt hiszem, nem is maradt hátra más, minthogy elkezdjünk visszaszámolni a júniusi könyvhétig. Nehéz feldolgozni, hogy lezárul és kerek egésszé válik a történet, amin 17 éves korom óta dolgoztam. Keserédes, az egyszer tuti. De nagyon örülök, hogy nemsokára már ti is elolvashatjátok a befejezést. :)
