Egy ideje készülök már erről írni, szóval ez most egy jó
hosszú értekezés lesz. Eddig csak odáig jutottam el, hogy általában
hozzászóltam a témában írt cikkekhez, blogbejegyzésekhez, de a molyon Eszter
felvetette azt, hogy aki blogot vezet, írjon valamit a témáról, így talán ha
egyre többen hívjuk fel a figyelmet erre a problémára (mert én annak tartom),
akkor lassan megérezhetjük a változás szelét. Vagy nem. De veszíteni nem
veszítünk vele semmit, az biztos.
Tehát. A Sztárolvasóimtól is mindig megkérdezem, milyen
viszonyt ápoltak a kötelezőkkel a suliban, de én még nem mondtam el a saját
tapasztalataimat. Az úgy volt, hogy én szinte minden kötelező olvasmányt
kivégeztem – és a nagyját élveztem is. Hogy melyikkel gyűlt meg a bajom? Az
Egri csillagokkal, aminek az utolsó 50 oldalát kínomban felolvastattam
édesanyámmal, és a Kőszívűvel, amit egész egyszerűen hetedikes koromban
képtelen voltam végigolvasni. Volt olyan kötelező, amit kifejezetten szerettem
(pl. A vadkacsa, A Pál utcai fiúk, Vörös és fekete, Az arany ember, a görög
drámák ilyenek voltak). Én azt a nem éppen népes tábort gyarapítom, akiknek úgy
nagyjából nem túl sok gondja volt a kötelezők megemésztésével. Viszont.
Változás kell.
Az utóbbi hónapokban egyre több cikk születik arról, miért
is kellene lecserélni, felfrissíteni, újragondolni a kötelező olvasmánylistát.
Véleményem szerint minél többen szólalunk fel a témában, annál kevésbé lehet
nem észrevenni, hogy itt bizony valami galiba van. Most megpróbálom a saját
nézetemet bemutatni a témával kapcsolatban, és ha lehetséges ilyet tenni,
megoldást, alternatívát is felvázolok, még akkor is, ha ehhez nem értek, mert
nem vagyok pedagógus, és nem ismerem a dolog másik oldalát.
Egyvalamiben azonban biztos vagyok: akár tanár, akár diák, akár szülő mond
véleményt erről a témáról, a céljuk közös, illetve közösnek kellene lennie.
Mi a cél?
Tudni lehet rólam, hogy a fiatalokba vetett hitem óriási,
hatalmas potenciált látok bennük. Tőlük függ a jövő, és egyáltalán nem mindegy,
milyen alapot kapnak ehhez.
A cél az, hogy értelmes,
önálló gondolatokkal, határozott véleménnyel, reális világképpel rendelkező
fiatalok nevelkedjenek fel az iskolában. Olyan gyerekekből álló fiatal generációt
szeretnék látni, akikben van fantázia, akik rendelkeznek megfelelő ítélőképességgel,
van belső etikai kódexük, meg tudják különböztetni a jót és a rosszat, képesek
kreatívan gondolkodni a világról, és alkotni a világban. Egy gyerek széles
látókörű, nyitott az új dolgok befogadására, képes újat teremteni a semmiből.
Ám ehhez képzelőerő kell. Ehhez saját világszemlélet kell, és tapasztalat, nem
beszélve az empátiáról.
Véleményem szerint ahhoz, hogy egy gyerek személyisége és
szemlélete fejlődhessen, minél többféle inger kell, hogy érje. Én azt a fajta
ingert tartom a legtöbbre, ami önmagában is egy kész helyzet, egy szituáció, és
a gyermeknek döntést kell hoznia, hogyan alakuljon tovább az eseménysor,
illetve át kell látnia az ok-okozati összefüggéseket. Egyszerűen lefordítva:
történetekre van szüksége. Cselekményre, szituációkra, kialakult jelenetekre és
helyzetekre, hogy meg tudja élni, mi a helyes vagy éppen helytelen reakció, és
át tudja érezni egy szereplő döntéseinek, tetteinek súlyát.
Mi kell egy okos, boldog gyerekhez? Olvasás és könyvek
biztosan. Ezt az irodalomórán is tudják, hisz ezért van kötelező
olvasmánylista; a gyerek javát akarják. Csakhogy ezzel akad nem is egy bökkenő.
Mi az akadály?
1. A kötelező, a kell, a muszáj szavak. Mindenki tudja, hogy
egy gyerek számára minden ellenség, ami kötelező. Kibújik a felelősség alól,
mással szeretné tölteni az idejét, amivel kellene, alapjában véve nem érti,
miért akarják keretek közé szorítani az ő kis világát. Az iskolában szinte
minden kötelező: a tanulás, a dolgozatok megírása, megfelelni a szülők
elvárásainak. Ha ezt az annyira esszenciálisan meghatározó eseményt – az olvasást –
is megbélyegezzük a kötelező szóval, kiskorától fogva egy olyan dologgal fogja
azonosítani, ami rossz, ami kerülendő, ami nem lehet kellemes számára, mert
muszájból kell csinálnia. (Túlságosan általánosítva fogalmazok; tudom, hogy nem
minden gyerek gondolkodik így, de elég csak a magyar olvasási szokásokat
felmérő kérdőívekből, statisztikákból kiindulnom). Meggyőződésem, hogy a
felnőttként nem olvasó emberek (nem) olvasási szokásai gyerekkori emlékekhez
vezethetők vissza. Az iskolában kiadott olvasmánylistát megbélyegezzük a
kötelező szóval, ezzel gyakorlatilag magunk alatt vágva a fát. A gyerek
kínszenvedésnek fogja tartani a könyveket.
2. Az idejét múlt, nehezen emészthető szövegű, a mai
fiatalok világától fényévekre való olvasmányok. Szinte mindegyik, a kötelező
olvasmányok témájában íródott cikk ezt vesézi ki, ezt tartja a legsürgetőbb
problémának: az olvasmánylistákon szereplő könyveket. Fontos leszögeznem, hogy
ezek a regények valóságos kincsek, mindegyiket fontosnak tartom, hiszen Nyilas
Misi életéből éppúgy lehet tanulni, mint a Pál utcaiak kalandjaiból. Csakhogy
én szívem szerint nem adnám a Légy jó mindhaláligot 14 éves gyerek kezébe.
Ahogy az Egri csillagokat sem 12 éves kezébe. Azt pedig, hogy a Kincskereső
kisködmönt miért olvastatják 10-11 éves gyerekekkel, egyszerűen nem tudom
felfogni. Ezek a könyvek még a felnőttek számára is nehezen emészthető témákat
feszegetnek. Tény és való, hogy a gyerek nem a nélkülözés, az éhezés, a
szegénység, a háborús viszontagságok, vagy a társadalmi problémák témáival
fogja megszeretni az olvasást. Hiszen mi is a cél? Megszerettetni vele az olvasást,
esélyt adni neki, hogy kikapcsolódjon a könyv lapozgatása közben, beleélje
magát a főhős életébe, lássa azt az izgalmas, kalandokkal teli filmet a lelki
szemei előtt peregni, melyet az olvasás teremt meg benne. Ne haldokló katonákat
lásson, ne kiközösítést, és ne nyomorúságot. A súlyos témákat azonosítani fogja
az olvasással, a könyvekkel. Hát csodálkozunk azon, hogy nagyívben kerüli a
családi könyvtárat?
3. A szülő és a tanár helytelen hozzáállása. A tanár tulajdonképpen
csak abban az esetben ludas, ha nem valami jó szakember. Nem túlságosan
rajongok a jelenségért, hogy fekete ponttal vagy egyessel jutalmazzák a
gyereket, ha nem olvasta el a kiadott olvasmányt. Épp elég nagy kudarc neki az,
hogy rossz jegyet szerez a kitöltetlen olvasónapló vagy a rosszul sikerült
számon kérő dolgozat miatt. Én inkább a szülő felelősségét emelném ki. A gyerek
a környezetéből vett mintákat utánozza le, tanulja meg; ha otthon nem talál
könyveket, ha otthon anya-apa nem olvas rendszeresen, és neadjisten, kiskorában
anyu nem olvasott fel neki (elég) mesét, a gyerek sajnos eleve hátrányos
helyzetből indul azon az úton, amelyik végén elvileg meg kellene szeretnie az olvasást.
Arról a rémséges hozzáállásról már nem is beszélve, amikor először hangzik el a
szülő szájából: „Én is végigszenvedtem az Egri csillagokat, és nem haltam bele,
neked is el kell olvasnod. Ez van.” Ezt
neveznénk motivációnak? Én inkább kelepcének hívnám.
Mi a megoldás?
Mert hogy ideje beszélni a megoldásról, megoldásokról. Ez az
én saját kis utópiám lesz; én így képzelem el a megoldás felé vezető utat
itthon, Magyarországon.
Alapjában véve a szülői és pedagógusi hozzáállást nem tudjuk
befolyásolni, így ahhoz kell nyúlni, amin igenis lehet változtatni: a kötelező
olvasmánylista összetételén. Erről megoszlik a vélemény, van, aki nem tudja
elképzelni, mi baj van a mostani kötelezőkkel, hiszen irodalmi értékük
felbecsülhetetlen. Ez így is van. De én megadnám egy tizenéves gyereknek a
választási lehetőséget. Az egyetemen is vannak kötelezően választható kurzusok,
miért ne lehetne ennek alapján újraformálni az olvasmánylistát? Kibővíteni kortárs szórakoztató irodalommal, ifjúsági regényekkel, fantasy és
sci-fi történetekkel, kalandregényekkel. Mind az itthoni, mind a külföldi
kortárs irodalom tálcán kínálja magát megoldásként. Ezek a regények
épp annyi erkölcsi döntést és emberi értéket vonultatnak fel, mint
amennyivel a tizenéveseknek illik megismerkedni. Arra van szükség, hogy
kialakuljon bennük az empátiakészség, és ezt csak olyan történetekkel lehet
elérni, amelyekhez közel érzik magukat. Nem az Egri csillagokkal.
Viszont! Ha a
könnyed, szórakoztató irodalmat megszokták és megkedvelték, egészen nyugodtan
vegyék elő a nehezebb köteteket, bonyolultabb témákat! Ekkor már tudni fogják,
hogy az olvasás elsősorban kikapcsolódás, de tanulás is egyben. Ilyenkor már
kialakul bennük az információéhség, maguktól szeretnék megismerni a könyveket.
De ehhez az kell, hogy mind az általános iskolában, mind a középiskola első
osztályaiban válaszható olvasmányaik legyenek: hadd dönthessék el ők, milyen
könyvet olvasnának szívesen. Nagyvonalakban úgy képzelem, hogy tegyük fel, megvan adva, egy évben hány szabadon választott könyvet kell elolvasniuk. Aki
többet olvas, mint a minimum elvárt, az plusz jó jegyeket szerezhet az
olvasással: ez csak őrajta áll. A tanár szánja rá az időt, hogy mindegyik
választható olvasmányhoz készít egy hasonló nehézségű számon kérő dolgozatot:
mindenki azt kapja az órán, amelyik könyvet elolvasta. Minél több könyvet
olvas, minél több dolgozatot ír, annál nagyobb esélye van minél több jó jegyet
szerezni. Így képzelem én el a kompromisszumot: egy kibővített, választható
olvasmánylistával, ahol megmaradhatnak a (felülvizsgáltan besorolt!) jól
bevált, régi irodalmi művek, emellett ott sorakoznak a kortárs címek is, melyekkel
sokkal könnyebben szereti meg a gyerek az olvasást.
Nem látom én annyira elveszettnek ezt az ügyet: minél
többet kell foglalkozni vele, minél többször kell felemlegetni, és előbb-utóbb
történnie kell valaminek. Minden tiszteletem azon iskoláké, magyartanároké,
akik már most kibővített, ajánlott olvasmánylistában gondolkodnak.
Elnézést, drága Olvasó, hogy ennyire hosszan írtam erről a témáról. Úgy gondoltam, ha már belelendülök, leírok mindent egy bejegyzésben, ami régóta motoszkál a fejemben ezzel kapcsolatban. Olvassatok sokat, szerettessétek meg másokkal az olvasást!
„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.”
George R.R. Martin
