Sziasztok!
Közeledik a nyár vége. Lassan három hónapja, hogy megjelent a Bolyongó, lassan három hónappal ezelőtt volt, hogy végigturnéztuk a Könyvhetet Hajdú-Antal Zsuzsannával, három hónapja, hogy sokan örömet okoztatok nekem azzal, hogy találkoztunk személyesen is. Ebben az eltelt, pár hetes időszakban sok minden érlelődött bennem az írással kapcsolatban, és végül arra jutottam, hogy némi magyarázattal tartozom. Hű, ez furcsán hangzik. Maradjunk annyiban, hogy szerettem volna írni egy kicsit arról, miért lett olyan a Bolyongó, amilyen.
Kezdjük a szereplőknél. A tökéletes karaktereknél. Amilyeneket én nem tudok és nem is szeretnék írni. Számomra fontos, hogy a főhős (és nem csak a főhős) a történet indulásakor közel se legyen tökéletes. Legyen bunkó - mint Orsi. Legyen túlságosan maximalista és megalkuvó - mint Kriszti. Legyen túlságosan önfeláldozó és naiv - mint Norbi. Legyen kíméletlenül egyenes és minden lében kanál - mint Míra. Mert azt akarom, hogy fejlődjön, olyan szituációkba akarom keverni, amikből kénytelen tanulni, aminek hatására kénytelen csiszolódni, hisz mutasson nekem valaki egy átlagos tinit, aki megélt 16-17 telet/nyarat, és már tökéletesre csiszolt a személyisége. Mutasson nekem valaki olyan fiatal lányt vagy srácot, aki nem követ el hibákat. Aki nem mond vagy tesz néha olyan orbitális hülyeséget, hogy legszívesebben képen törölnéd érte. Számomra itt kezdődik a hitelesség - mert nem csak tinikorunkban hibázunk, ó, dehogy. Akkor még csak természetes, még meg is bocsátható. Számomra az lenne a megbocsáthatatlan, ha egy tökéletes, unalmas, mindig udvarias, mindig helyénvaló viselkedésű, felboruló-fejlődő hormonrendszerrel nem rendelkező tinédzser állna a történeteim középpontjában. Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy megértem, ha valaki legszívesebben megtépné Orsit vagy Krisztit. Vagy Mírát.
Vagy Mírát... Na, és itt kezdődik a Bolyongóról való elmélkedésem. Sokan érzitek, hogy más, mint a Tükörlelkek. Valóban más, bár én inkább "több"-nek keresztelném át ezt a "mást". Keményebb lett. Kegyetlenebb. Aki ismer vagy ismeri az írásaimat, tudja, mennyire szeretek húsba vágóan valódi, életszerű, néha talán kicsit kínos dolgokról írni. Nem tudok már rózsaszín felhőcskékről írni, hisz sokat fejlődtem az elmúlt években, és ez kihat az írásomra, akár szeretném, akár nem. Ám szerintem ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ott kellene hagynom az ifjúsági műfajt - csak előnyömre válik, úgy hiszem. Számomra az ifjúsági kategória nem csak a szokásos tinigondokról szól, hanem mindarról, ami egy kamaszkorú emberrel megtörténhet. Az élet nem válogat, nem lehet mindenkinek tökéletes gyerekkora. És mennyire meglepődnénk... Sokkal gyakoribb a nem éppen tökéletes gyerekkor. Tudom, tudom, pont ezért akarunk elmerülni egy regényben, hogy belecsöppenhessünk a tökéletesbe, hisz menekülni szeretnénk. De az akkor nem regény. Ott nincs fejlődés, nincsenek hibák, sebek, traumák. Nincsenek küzdelmek, megpróbáltatások. Nincs együttérzés. Nincs tanulság.
A Tükörlelkekben is feszegettem a határokat, de a Bolyongó esetében kifejezetten megosztó regényt akartam írni. Telezsúfoltam megosztó témákkal, mert látni akartam, hogyan reagál erre a még-nem-felnőtt, de-már-nem-gyerek 12. C osztályközössége. Mit keres egy romantikus kamaszregényben náci téma? Hát ez az. Mit keres? Mindent. Mert ilyen az élet. Én se terveztem, hogy 15 éves koromban szeptemberben arra ülök le a földrajzteremben a szokásos helyemre, hogy a padra egy hatalmas horogkeresztet rajzoltak alkoholos filccel. Nekem akkor kezdenem kellett valamit azzal a látvánnyal. Szóljak a tanárnak? Ne szóljak? Jól van ez így? Mióta van itt? Miért pont itt van? Mit keres ez itt?
És miért is írok én egy vallásos, önfeláldozó modern vikingről? Úgy sem találkozol ilyennel, nehezen elképzelhető, hogy létezik olyan fiú, mint Szepes Norbi. Hmm... Meglepődnétek. A saját életem mozaikdarabkáit szövöm bele a regényeimbe. De hát ki az, aki nem ezt műveli? Abból építkezel, amilyen lapokat osztottak. Magyar kártyát kiskoromban sokat osztottak, nem véletlenül keveredett bele egy-két pakli a könyvbe.
Az 'Egy vallásos fiú és egy ateista lány szerelme' című témáról nagyjából 17 éves korom óta akarok írni, és nagyon örülök neki, hogy vártam vele. Nem voltam még elég érett hozzá, már ha van értelme ezt a szót használni. Még egy-két évvel ezelőtt se tudtam volna úgy megírni, ahogy most megírtam. Fogalmazhatunk úgy is, hogy most kellett megírnom, ez egy ilyen dolog.
Szóval a Bolyongó nem lett egy rózsaszín lányregény, mert nem olyannak akartam. Kicsit sokkolni szerettem volna az én drága olvasóimat - csak ne legyen uncsi, tudjátok. Bejött? Sokkolódtatok? Elgondolkoztatott? Az üzenetekből ítélve, amiket írtok nekem, valahol nagyon betalált a regény, valaki átkozza a nevemet a vége miatt, valaki nem számított erre az egészre. És ez nagyon is rendben van így, pontosan ezt szerettem volna: hogy mindenki mást gondoljon róla, mert mindannyian különbözünk. Más értékrenddel, más ízléssel, más ingerküszöbbel vagyunk megáldva. Mások vagyunk, egyediek vagyunk, csodásak vagyunk. A Tükörlelkeket pedig továbbra is egybehangzóan szeretitek. Pár hete újraolvastam a Tükörlelkek első részét - elképesztően tanulságos volt számomra. Szeretnék még több regényt írni, szeretném látni, mihez tudok még kezdeni az ifjúsági műfajjal, hisz úgy gondolom, kimeríthetetlen lehetőséghalmaz áll előttem, aminek mindig csak arra az egy titkos részecskéjére kell rátapintanom, amit az adott időben meg tudnék írni, meg kell írnom. Szóval nem tűnök el, számíthattok rám.
Tükörlelkek 3. nincs, nem is lesz. A Bolyongót szántam annak - nézzétek ezt el nekem. ;)
Béke, szeretet, napfényeső, rock n roll,
Dóra xx
