Tavaly december végén elkövettem egy hatalmas hibát: nevet adtam a 2017-es évemnek. Az most mindegy, hogy mi volt az a bizonyos név, a lényeg, hogy meghatároztam, miről fog szólni, mi fog történni, és már láttam magam előtt a végeredményt. Aztán, miközben elkezdtem volna egy zöld pipát rajzolni 2017 neve mellé, csodálatosan, filmbeillően beletört a ceruzám hegye. De úgy alaposan - csak úgy reccsent a grafit. Ez volt a tavaszom, és ekkor olyan mélyre kerültem, hogy - nem szégyellem kimondani - bizony időbe telt visszakapaszkodni. Eleve egy gyötrelmes télen voltam túl, szükségem lett volna az újrakezdésre, csakhogy már az elején belebuktam.
Ekkor kezdtem kapisgálni, hogy túl nagyot akartam én mondani azzal, hogy elneveztem a 2017-es évemet. Túlságosan szerettem volna azt a rebootot, ki akartam kényszeríteni, pedig még nem álltam készen rá. Van, amit nem lehet előre megtervezni és április környékén úgy voltam vele, történjen, ami történni fog. Kicsit lazábban kellene venni a dolgokat. Azt hiszem, valahol ez volt az a pont, amikor némileg megtanultam a jelenben élni és sodródni az árral. De persze azért ott motoszkált bennem, hogy mégis csak össze kellene szednem magam valahogy. Nyár elején megpróbáltam, folyamatosan próbáltam, de csak nem jött össze.
Na, akkor már rohadtul tele volt a tököm az egésszel. Nem szerettem magamat. Nem szerettem a döntéseimet, az érzéseimet, az irányt, azt, hogy képtelen vagyok felejteni vagy megbocsájtani, hogy még mindig annyira naiv és érzékeny vagyok, meg úgy az egészet a búsba kívántam, úgy ahogy van. Betelt a pohár. Nagyban teszek én mindenre, elegem van, kész, vége.
Pontosan ez a feladás kellett ahhoz, hogy végre újra ráléphessek valami útszerűségre, aminek még értelme is van. Nehéz döntések szegélyezik? Fájni fog? Túl nagy a váltás, túl nagy a kockázat? Mégis hogy gondolom? Oké, rendben, gyere nagybetűs Változás! Nekem már úgyis mindegy, akkor meg mitől félek?
Utólag belátom, mennyire fontosak azok az időszakok az életünkben, amikor teljesen, totálisan el vagyunk veszve. Amikor nincs más, csak az a rohadt nagy kérdőjel a fejed felett és még azt is megkérdőjelezed, ami 10 éve úgy megy, mint a karikacsapás. Gyerekek, ez valami gyönyörű korszak, mert pontosan ezután süt ki a nap Mordorban. Tiszta lap. Új bekezdés, nagybetű. Lehet, hogy nem újévkor történt meg a nagy fordulat, hanem fél évvel később, de megtörtént, és ez a lényeg.
Elképesztő, mennyivel más emberek tudunk lenni ahhoz képest, akik egy évvel korábban voltunk, vagy akiknek gondoltuk magunkat akkor. Rájöttem egy-két fontos dologra 2017 során, hoztam nehéz döntéseket, veszítettem, nyertem, változtam, de mind közül a legfontosabb: fejlődtem. És nem akarok megállni, még, még, még akarom ezt a fajta fejlődést és haladást. (Köszi, Bullet Journal, honey!)
Emberi nyelvre lefordítva ehhez az is hozzátartozik, hogy készül egy új sztori, persze, hogy készül. Tízéves korom óta egyfolytában történeteken dolgozom, csak amikor leírom őket, néha kiderül, hogy nem hajlandók úgy működni, ahogy én szeretném. A mostani olyan, amit korán sem áll szándékomban elkapkodni. Kicsit kísérletezek, játszadozom vele, lazán veszem, élvezem. Utoljára a Tükörlelkek volt ilyen kísérletezős, és úgy érzem, visszakaptam azt az érzést, ami akkor töltött el, amikor Kriszti és Orsi történetét írtam.
Talán ugyanaz az érzés, talán kicsit más... Majd megtudom. Egyelőre kiélvezem.
Nem nevezem el 2018-at, mert ekkora oltári baromságot soha az életben nem fogok még egyszer csinálni. De az biztos, hogy baromira várom és készen állok rá. Be akarok mászni azokon az ablakokon, amelyek kinyíltak az ajtók bezáródása után.
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,
Dóra xx
