„Tenni kell mindig, még akkor is, ha nehéz,
Az életed így lehet kis darabkákból egész,
Ne félj, hogy elrontod, újra kezdheted,
Az álmod a cél, nincsen olyan, amit nem lehet!”
Az életed így lehet kis darabkákból egész,
Ne félj, hogy elrontod, újra kezdheted,
Az álmod a cél, nincsen olyan, amit nem lehet!”
(Angel – 70000)
Na, de jó, most átköltöttem a Pokolgép szent indulóját, de
ehhez a bejegyzéshez vállalom ennek a két sornak az átértelmezését. Egyébként
rájöttem, hogy ez nem egy blog. Ez inkább a gondolataim tárháza, amiket nem
tudok minden nap vagy minden héten elég precízen megfogalmazni; ezek a
bejegyzések afféle fellángolások.
Az egész másfél évvel ezelőtt, az őszi félév
vizsgaidőszakában kezdődött. December közepén egy szóbeli vizsga, az ember
kedvence, mert benne van a félsz, a drukk, és az izgalom, hogy „Csak ezen
legyek túl, aztán holnap is van még egy, és végre karácsony, ünnepek, bejgli,
pia! Aztán januárban folytatom a vizsgákat… hurrá.” Szóval ott szenvedtünk a
Bölcsészkar Főépülete mittudomén hányadik emeletének mittudomén hányas terme
előtt, én meg a többi szerencsés jelölt, és vártuk, hogy mikor szavalhatjuk el
a bemagolt Sajtóvizsga anyagot. Szeretek az elsők között lenni, mert ha nem
mégy be viszonylag az elején, előbb-utóbb megkezdődik a képzeletbeli
sorszámozás, hogy: ennek másik vizsgája lesz egy óra múlva egy másik egyetemen,
annak dolgoznia kell kettőtől, ez meg betegen jött ide, nem beszélve a
negyedikről, akinek mindjárt megy a busza. Na, ezért szeretek elsőként
levizsgázni, de akkor valahogy nem ment, nem tudtam rávenni magam, hiába tudtam
az anyagot. Addig szenvedtem a folyosón a pillanatnyi önbizalomhiányommal, hogy
az utolsók közt kerültem sorra. De nem bánom. Mert volt ott még valaki
mellettem, aki szintén kihúzta az ajtón való benyitást jó sokáig. Ilyenkor
mindenki bújja a saját jegyzeteit, alig ejtünk pár szót, de akkor, úgy másfél
óra várakozás után már magasból leejtettük az egészet, és kínosan egymásra
vigyorogva beszélgetésbe elegyedtünk.
Csinos a csaj; hosszú, egyenes, fekete haj, szikrázó szemek,
lila körömlakk, divatos póló és farmer, az övcsat felirata „angyal”, csak
angolul. Ezt akkor még nem tudtam hová tenni. Ami igazán megfogott benne, az a
márkás DC cipője volt, amikor ezt megláttam rajta, tudtam, hogy ezt a lányt
kedvelni fogom. Dumáltunk, szenvedtünk egy-két percet, aztán jött az
elkerülhetetlen, be kellett nyitni a pokolba, és, láss csodát, majd’ kétórányi
idegcsámcsogás után mindketten jó jeggyel távoztunk a tett színhelyéről.
Megkerestem facebookon, és rögtön kiderült, hogy nem osztott
meg velem mindent első beszélgetésünk során, sőt. Gyorsan megtaláltam a
rajongói oldalát, és a videóit, a zenéit is. Írtam is neki, hogy „Hé, ezt miért
nem mondtad, hogy te tulajdonképpen híresség vagy?!” Nagyon megörültem neki.
Azért, mert nonstop hallgattam a dalait, a szövegeit, és totálisan
beleszerettem a stílusába. A sorai között a saját világomat véltem felfedezni,
még akkor is, ha én zömmel inkább rockzenét hallgatok, ő pedig rappel. Igen,
rappel. Lány létére. Itt, Magyarországon. Fura, mi? Nekem is az volt. Mégis,
azért örültem nagyon ennek a lánynak, mert az első dal meghallgatása után
összeraktam: hát ez valami új. Ez olyasmi, amit ő talált ki, ami egyedi, amit ő
csinál először itt, kis hazánkban, és eléggé profin csinálja. Átfutott az
agyamon, hogy ehhez mekkora ego kell, mekkora önbizalom, hogy csajosan
odamondja a véleményét mindenkinek, mekkora fellépés, elszántság. Aztán
visszaemlékeztem arra a szégyenlősen, kínosan vigyorgó lányra, aki velem együtt
görcsölt a vizsgaterem előtt. Na, mondom, ilyen nincs.
A megismerkedésünk elején még magamnak sem tudtam
megfogalmazni, hogy miért örülök annyira ennek a lánynak. Aztán szépen lassan
rájöttem: nagyon hasonlítunk. Én világéletemben olyan leszek, hogy kislányos
örömmel fogadom azokat, akik viszonylag korán felfedezték magukban, hogy miben
jók, és talán azt is megkockáztatják átgondolni, hogy egész életükben azzal a
valamivel szeretnének foglalkozni. Ha ilyen fiatalon, tizenévesen kialakul ez
az álom benned, annak vannak pozitív és negatív következményei is. Kezdjük az
árnyoldallal: túl korán kell felnőnöd. Túl korán zúdul rád mindaz, amit lehet,
hogy egyébként „csak” az első munkahelyeden tapasztaltál volna meg: a kritika,
az átkozott kritika. Az is annak számít, ha összesúgnak a hátad mögött. Az is,
ha írnak rólad. Az is, ha rajonganak érted. A rajongást is fel kell dolgozni!
És jöjjön a jobbik oldala a dolognak: az öröm, a végtelen öröm, ami abból
fakad, hogy tudod, mi az álmod. Hogy tisztában vagy az eszközeiddel,
valamelyest látod a homályos, még kikövezetlen utat magad előtt, és tudod, hogy
el fogod érni a célodat. Hogy ezért bármit képes vagy megtenni.
Szóval nagyon tudok lelkesedni az olyan fiatalokért, akik
így gondolkoznak. Mint én. Ő is ilyen. Skizofrén. Na jó, ez durva volt, de nem
tudom máshogy leírni ezt az állapotot, ezt a kettősséget. Az emberben folyamatosan
dolgozik az ideg, a megfelelni akarás, pont, mint azon a decemberi vizsgán,
ugyanakkor meg felvállalja a saját stílusát, egyéniségét, véleményét, és próbál
újat teremteni. Nehéz ez. De még van időnk, mindketten korán kezdtük, de én nem
bánom, és tudom, hogy ő sem bánja. Mert ha csak azt nézem, hogy ennek
köszönhetjük, hogy igazából megismertük egymást, hogy tudjuk támogatni egymást,
ha a másik tanácsra szorul, akkor meg végképp megérte. Tudom, tudom, a két műfaj
teljesen más, ő hangmérnökökkel, zenealap írókkal meg kliprendezőkkel dolgozik,
és meg általában könyveket bújok, válaszolok egy-két interjúkérdésre,
szerkesztők és kiadói határidők vesznek körül. Ráadásul a könyvkiadás
időszakosabb dolog, ő meg egyfolytában írja az újabb és újabb zenéit, tölti
őket fel, motiválja a saját rajongói táborát. Na, itt a másik dolog.
Tulajdonképpen elérkeztünk oda, amiért én ezt a bejegyzést
írom. A rajongói tábor. Neki rengeteg van. De tényleg, gondolj egy szép nagy facebookos
lájkszámra, és szorozd meg öttel. Ezerszer több rajongója van, mint azoknak,
akik illegetik magukat a VivaTv-ben, mégse veszik eléggé komolyan. Azt kell, hogy
mondjam, néha még a saját rajongói sem értik meg. Sosem fogom elfelejteni az
egyik kiírását, valahogy így hangzott: „Ha valaki tud valami melót, szóljon…”
Rajongó: „Miért, abbahagyod a rappelést???” Jött a mindennél többet mondó,
rövid, egyszavas válasz: „Nem.”
Irigylem a mai fiatalokat, olyan szempontból, hogy egy
álomvilágban élnek. Persze, logikus, hogyha valakinek ilyen sokan hallgatják a
zenéit és profi zeneírókkal meg stúdiósokkal dolgozik, biztos nincsenek gondjai
az életben. Csak hátradől a székében, és rappel. Na de kérem… ha ennyire
egyszerű lenne, mégis miről rappelne? Ez nem az amerikai csili-vili csajrap. Ez
nem. Ez magyar rap. Magyar csajrap. És néha megszakad a szívem, annyira
szeretnék segíteni ennek a lánynak, úgy értem, érzelmi vonalon, mert rengeteg
támadást kap. És jön megint a skizofrén szindróma. Egyik pillanatból a másikba
billenni, először elbújni, megijedni, aztán felállni, kiállni magadért,
leejteni a világot.