Nyiss ki egy könyvet a legelején. Oké, azért ne a kémia tankönyvet, bár ha jó a bevezető... Ne, ne kísérletezzünk, üsd fel a hozzád legközelebbi regényt. Nem baj, ha 19. századi francia realista, nem baj, ha idén megjelent romantikus fantasy; ha jó könyvről van szó, már az elején beszippant a hangulata. Lehet azzal vádolni Stendhalt és társait, hogy feleslegesen terjengősek a műveik, de egy biztos: ahogy elolvasod a Vörös és fekete első bekezdését, egy röpke pillanat alatt ott találod magad a francia vidék kisvárosának szélén, egy napsütötte táj gesztenyefái közt sétálgatva. Még csak öt sort olvastál el, de máris visszarepültél majd' 200 évet az időben. (Az írók már rég feltalálták az időutazást.)
Manapság már nincs feltétlenül annyi időnk a legapróbb részletek kifejtésére és megismerésére, mint amennyi 200 éve volt, mert a 21. században minden, egyszerűen minden felgyorsult. Mégis örök érvényű, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Ami pedig a legnehezebb egy írópalánta számára: megtalálni, mikor van szükség a részletekre. Őszintén? Lehet, hogy nem rögtön a legelején.
Ha abban az oltári helyzetben vagy, hogy sikerült felkeltened az olvasó érdeklődését és rákattintott a történetes blogodra (mert jó révész vagy), akkor már "csak" meg kell győznöd őt, hogy maradjon veled végig. Ideális esetben az elején kezdi az olvasást, a prológusnál vagy az első fejezetnél. Tudnod kell, hogy miközben olvasni szeretne, ezer és egy dolog pályázik a figyelmére: ott a telója, írt neki egy haver, a tesója most kiáltott át a másik szobából, és közben lehet, hogy a tévé felhallatszik a nappaliból, na meg persze ott a hátsó gondolat, hogy "Tanulni kéne, én meg itt keresgélek valami jó fantasy blogot, nem vagyok normális..." De nem, az ő figyelme ebben a pillanatban csak a tiéd. Elkezd olvasni. Ám ha unalmas az első mondat, ha száraz felsorolás az első bekezdés, ha ezerszer lerágott csont az első jelenet és semmitmondó az első párbeszéd, otthagyja a sztoridat. Még a végén elvonul tanulni! Ez számodra végzetes lehet - előzd meg a bajt.
Tudom, tudom, valahogy el kell kezdeni, kell egy erős alap. Mégse lehet rögtön az első mondatban belevágni egy akciójelenet kellős közepébe úgy, hogy semmit nem tudunk a főhősről. Vagy lehet-e? Miért ne? Adott egy izgalmas szituáció, ahol menekülni kell: a szereplőről sok mindent megtudunk azáltal, hogy végigkövetjük egy-egy döntését, amit nehéz szituációban hozott meg. Ne most meséld el, hogy félárva és nincsenek barátai, vagy hogy milyen faluban cseperedett fel - előbb mentsük meg az életét, és ha megússza, jöhet a többi. De ne egy száraz leírásban, felejtsd el. Mondjuk egy párbeszédben. Üss sok legyet egy csapásra, ez a feszes történetvezetés lényege. Megismerkedhetünk a jövendőbeli szőke herceggel egy menekülés kellős közepén, és rögtön az első párbeszédünkből kiderülhet egy csomó minden a karakterünk múltjáról. A belső monológra persze szükség van, hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogyan érez a múltjával kapcsolatban a karakter - de ne rögtön az első jelenetben, könyörgöm!
Amikor íróként fejest ugrasz egy történetbe, az elején hirtelen annyi mindent akarsz elmondani, hogy nehéz szortírozni a már rég kitalált infók között: valahogy meg kell találni az arany középutat, amin haladva fokozatosan tárod fel az olvasó előtt a karaktered lelkének és eszének rétegeit, vagyis árnyalod őt. De gondolj bele, erre nem lesz lehetőséged, ha az olvasó idő előtt "leteszi" a történetedet.
Poe mestere annak, hogy az első mondattal berántsa a történetei világába az olvasót. Az egyik kedvenc kezdésem tőle Az áruló szív (The Tell-Tale Heart) című novella eleje:
"Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de miért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok?"
Rengeteg információt megtudunk ebből a kezdésből, és egyszerűen epekedve várjuk, hogy kitölthessük a homályos lyukakat még több részlettel - zseniális. Egy másik személyes kedvencem Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényének felütése:
"– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban."
Szóval mint olvashatjátok, híve - oké, rajongója - vagyok az in medias res kezdéseknek, ennek ellenére nem utasítom el az ab ovo (egészen az elejétől kezdve) bevezetéseket sem. Tolkien az egyik kedvenc íróm, aki úgy kezdi A Gyűrűk Urát, hogy "A hobbitokról", mint valami hosszas értekezés leírását. És bejön neki, mert az ő titka az, hogy mesteri módon, csodálatosan szerkeszti meg a mondatokat - az entekként működő leírásai miatt oldódunk fel teljesen Középfölde atmoszférájában. Az ab ovo úgy húz magával, mint egy türelmes, makacs mocsár. Az in medias res leránt három perc alatt, akár a futóhomok. Tolkient nem azért olvasunk, hogy rögtön az első bekezdésben ide-oda kapkodjuk a fejünket. Ám ne feledd, dolgozhatsz csodás leírásokkal, bánhatsz úgy a nyelvvel, akár egy építész, és emellett még mindig beleférhet a tempós kezdés. A határ a csillagos ég!
Egy utolsó megjegyzés: ha kész kéziratról beszélünk, amibe épp belemélyed egy szerkesztő ott a kiadóban, biztosra kell menned. Ne kezdd el ecsetelni az első bekezdésben, hogy "Új suli, új környezet, új barátok, jaj, hogy fogom én ezt túlélni?" Ilyenből legalább háromszázat olvasott már a szerkesztő. Ő azt keresi, mitől más a tiéd, mint a többi - és ezt tudni akarja már az első oldalon, különben ott egy másik kézirat, ami beleolvasásra vár. Gyakran azon a varázslatos első oldalon múlik minden.
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,
Dóra xx
