Egyedül szilveszterezni ÉR. Megfőztem a kedvenc kajámat, kiöntve egy tálba a ropogtatós-sós izék, üvöltő zene, mindjárt nekiállok sorozatozni, de előbb megírom ezt a bejegyzést, éjjel pedig majd átírom magam az új évbe - ez már hagyomány nálam. Na, de előbb lássuk ezt a 2018 nevű szörnyeteget.
Jó cucc ez a Bullet Journal. Szabadon hagytam egy oldalt minden hónap kezdetén, ahová feljegyeztem a fontosabb, szuper emlékeket. Nem, a szarokat nem írtam fel, azok úgyis mély nyomokat hagytak a tudatomban meg a lelkemben, szóval úgy voltam vele, csalhatok picit úgy, hogy csak és kizárólag a jó emlékeket írom fel.
Szóval az év első negyede kicsit kiesett nekem, mert a Bolyongón dolgoztam, és tettem ezt egy olyan időszakban, ami cseppet sem volt könnyű. Abban a március közepi húsz centis havas időszakban egyik reggel úgy néztem bele a tükörbe, hogy nagyon meglepődtem - volt egy kemény felismerésem, méghozzá az, hogy felnőttem. Nem kell ezt túl komolyan venni, csak annyi történt, hogy megkomolyodtam abban az időszakban, amíg a Bolyongó kéziratán dolgoztam; kicsit beesettebbnek láttam az arcom és felnőttesebbnek a tekintetem, mint, mondjuk 2017 végén. Nehezebben tudtam már mosolyogni és nevetni, és tisztában vagyok vele, hogy ez a Bolyongóra is rányomta bélyegét. Mondjuk, alapból komolyabb és keményebb témát választottam, már 2017 nyarán tudtam, hogy erről fogok írni, csak a hangnem nem volt még tiszta. Eleve egy fiú hangján kellett írnom, amit elképesztően élveztem, de ne tudjátok meg, mennyire furcsa érzés észrevenni magadon, hogy már nem csúsznak olyan könnyedén a viccelődős párbeszédek, mint pár évvel ezelőtt. Sajnáltam ezt nagyon. Mégis ki akartam hozni belőle valami olyasmit, amivel meg tudom ugrani a Tükörlelkek mércéjét, felülszárnyalni azt. Norbi történetét nem volt egyszerű elmesélni, de úgy gondolom, jót tett nekem, hogy megírtam ezt a könyvet, több lettem általa. Mintha egymástól tanultunk volna Norbival írás közben. Szerettem őt írni, akkor is, ha nehéz volt.
Júniusban elérkezett a megjelenés és a Bolyongó turné, ami megint csak kettősre sikeredett: mert hát miért is ne akkor legyek vírusos beteg, amikor végre összejött, hogy eljuthatok hat városba is dedikálni egy miniturné keretén belül? Sírva röhögős ez már így visszagondolva. Amiért abszolút megérte, az TI vagytok, drága cukormókusaim, akikkel találkoztam a nyáron. Nem is tudom, hol lennék nélkületek, de ezt már jó párszor elmondtam. Mindig el fogom mondani: felemelő érzés, amikor valaki a könyvedet szorongatva, óvatosan, megszeppenve figyelget a távolból, hogy odaléphet-e már a dedikáló asztalhoz? Gyertek, drágáim, futva, tárt karokkal, és ölelkezzünk össze! Előttem nem kell szégyenlősködni, az tuti. Ugyanannyira örülünk egymásnak, legalábbis szeretném ezt hinni.
Amikor ti a Bolyongóval ismerkedtetek, én már a következő kéziratot terveztem, amiből már meg is írtam valamennyit, de tudjátok, milyen szemét vagyok, semmit nem árulok el róla, még megjelenési dátumot sem, mert ahhoz előbb el kell készülnöm vele. Lepényevés sorrendje, ugyebár.
Az év második felében már volt egy kis időm arra, hogy néha kitomboljam magam, ez kezdődött egy csodás Paddy and the Rats koncerttel a Bajai Halfőzőn még nyáron, aztán volt egy Brains, egy USEME, amiből így év vége felé még egy becsúszott, és ne feledkezzünk el a Budapest Parkos Hiperkarmáról sem meg az egyszálgitáros Bérczesi Robi-estről, mert az mégis csak felejthetetlen élmény volt.
Olvasás szempontból harminc könyv sikerült ebben az évben, amivel nem vagyok teljesen elégedett, jó lenne, ha több időm jutna az olvasásra. Szeretnék tanulni a nagyoktól, fejlődni csak így lehet az írás mellett.
Egyébként az év vége elég szép lett, annak ellenére, hogy az ősz katasztrofálisra sikeredett egy-két betegség miatt. Decemberre viszont megérkezett a Tükörlelkek első részének harmadik kiadása a könyvesboltokba, amit még mindig nehéz elhinni, de itt is még egyszer megköszönöm nektek, hogy ennyire szeretitek a sorozatot! Remélem, sokaknak még időben odaért a fa alá a kis kékség.
Ezen kívül bekerültem a december 14-én megjelent Élet és Irodalomba, ahol Gajdó Ágnes méltatta a Bolyongót, ami fontos mérföldkő számomra, nagyon örültem neki.
Aztán, év vége felé még kicsit megleptem magamat azzal, hogy spontán felvettem egy YouTube-ra szánt videót, ami nagyjából a Bolyongó megjelenése óta tervben volt, csak tudjátok, mikor jutottam el odáig... Hát, most. Aki még nem látta, parancsoljon:
Egyébként azt hiszem, ha egy jelszóval, kulcsszóval kellene illetnem az elmúlt évet, akkor azt választanám, hogy: türelem. Nagyon sok szempontból. Az univerzum játszik picit velem, olyan helyzeteket teremt, hogy tényleg sírva röhögős a dolog, gyerekek, de ilyenkor mindig azt mondom magamnak: ebből egyszer még nagyon jó könyv/jelenet lesz, nyugi! És így nagyjából megnyugszom, újra tudok nevetni magamon. Meg egy Punnany Massif-sor is gyakran jár a fejemben: "Ne vedd magad komolyan, okosítás hiába van, az én világomban vakot vezet a világtalan." Mert a bizonyítási vágy és az érzés, hogy még mindig nem vagyok elég jó, örökös visszatérő elem az életem cselekményében.
Kicsit mintha felrázódtam volna így év végére, kezdenek rendbe jönni az őszről visszamaradt hülyeségeim. Közben a remény is megcsillant a pesti utcákon, bár még nem szereztem be fehér sapkát, de kötelező listaelem januárra. Nagyjából tudom, hogy mit várok a jövő év első felétől, a második részére még csak TÜRELMESEN várok, el kell engednem a görcsös tervezgetést. Lehet, csak ne görcsösen. Várok valami nagy változásra, ami a levegőben lóg, és azért szurkolok, hogy ne rettenjen meg magától túlságosan ez a változás és higgye el magáról, hogy EZ JÓ LESZ ÍGY. Nem kell túlgondolni a dolgokat, csak egyszerűen csinálni - úgy sokkal előbb valóra válnak az álmok is. Hallod, Dóra, ezt most neked írom, oké?! Visszaolvashatod néha, nem fog fájni, jó?
Valakit elveszítettem, valakit visszakaptam, valaki még várat magára, ez ilyen hibrid dolog volt, ez a 2018. Mint az élet. Fúj, mekkora klisék. Fúj, de még mennyire, hogy igazak.
Adok új himnuszt 2019-nek, tessék, 2019, gyere, baby!
Béke, szeretet, napfényeső, rock n roll,
Dóra xx
