"... so let me hear some pub n' roll
It makes my world go round!"
(Paddy and the Rats - Pub n' Roll)
A Paddy and the Rats
nevű részeges csillag 2008-ban tűnt fel a magyar rockzene egén, s azóta is ott
botladozik a felhőkön, merthogy minél többet iszik és zenél, annál jobban
ragyog. Egy hattagú bandáról van szó, akik ír kocsmazenét, kalóz punkot,
mulatóst, vagyis ezeket összevetve pub n’ rollt játszanak, s akik az utóbbi
években nem csak hazánkban lettek nagyon felkapottak, hanem már fél Európát is
bejárták. Pár hete ismertem meg őket, utána kellett „hallgatnom” mire ez a nagy
felhajtás, és bizony nem csalódtam – kőkemény rajongó lettem pár dal meghallgatása
után, és igyekeztem megragadni az első alkalmat, amikor élőben láthatom őket.
Tegnap megtörtént.
Szóval mit csinál az ember lánya péntek este? Nem, nem
agyzsibbasztó tehetségkutató műsorokat bámul a tévében, inkább elmegy egy Paddy and the Rats koncertre. Mit
számít, hogy a tett színhelye éppen egy ELTE-s gólyabál! Vastag harisnya,
szoknya, magassarkú fel! Irány a Lágymányosi kampusz, hogy aztán a belépés és a
ruhatár elintézése után gyorsan lekaphassam a lábamról a báli cipőt, és
lecseréljem a táskámban becsempészett lerongyolt, koncertes csukámra. Így szép
az élet! Hisz egy punk koncertre megyünk, vagy mi a fene.
Paddyék jelensége először megijeszti a tapasztalatlanokat,
hisz mi a csudát keres egy skótduda a színpadon? A harmonikáról nem is
beszélve! Említettem már a hegedűt? Bizony, bizony, ez egy olyan rockbanda,
amelyik előszeretettel és ragyogóan keveri az ír és magyar népzenei motívumokat
a punkkal.
Este tíz után pár perccel a fények kihunynak, a színpadon
mind a hat srác megtalálja a magához való hangszert, és máris kezdenek a pörgős
Bastards Back Home c. nótájukkal, ami
az első igazi sláger a nemsokára megjelenő harmadik nagylemezükről (Tales From The Docks). Bevezetésnek tökéletes, meghozza az ember
kedvét a mulatáshoz. Volt még jó pár dal, amivel sikeresen felrobbantották a
házat (oké, Gömb aulát), mint például a Pack
of Rats, az Irish Washerwoman
vagy az agyonhallgatott, de meg nem unható Pilgrim
on the Road c. sláger. Utóbbi híres a rendkívül színes dallamvilágáról
(benjo és ír síp szólal meg benne), valamint a misztikus hangulatú, kicsit
gótikusra sikeredett klipjéről, amit rettenetesen eltaláltak. Ha valaki csak
egy számot ismer tőlük, akkor az valószínűleg ez lesz (vagy a Freedom, aminek egy külön részt
szentelek.) Személyes kedvencem mindenképpen a Wicked Suicide volt, amiben a skótduda dominál, és amit egy olyan
jammel vezettek fel (dudával a középpontban), hogy csak álltam tátott szájjal,
és néztem. Egyébként Sam, a multifunkcionális szuperhős figyelemreméltó
előadást tartott nekünk: többek között skótdudán, hegedűn és ír sípon is
játszott. Voltak lassabb, összebújós, telefonkijelzős-világítós, érzelmesebb
dalok is, mint például a Never Walk Alone
vagy a Clown (egy újabb nagyszerű,
lírikus darab az új lemezről).
A koncert végéhez közeledve a dobos (Seamus) előrejött
Paddyhez, és elénekelte „saját szerzeményének” első pár sorát, ami a Wonderwall címre hallgat. Ezután jött
egy refrén betanítás: hogyan kell Oh-Ooooooh-zni a Song of a Leprechaunban, de minek a lassú bevezetés, amikor így is
mindenki kívülről fújja ezt a táncolós, mulatós, pörgős nótát. Nem vicc: egy
pár mellettem egymásba kapaszkodva forgott össze-vissza, másik oldalamon egy
srác úgy megforgatta a barátnőjét, hogy teret kellett nekik adnunk és utána a
sörös poharainkat emelni az egészségükre. Volt egy pillanat, amikor még Paddyék
is rákezdtek a mulatós táncra a színpadon: hát lehet egyhelyben állni ilyen élő
zene mellett?! Erről jut eszembe, hogy történelmi pillanatnak voltunk szem- és
fültanúi, mikoris Bernie, a harmonikás megszólalt (állítólag ritkán teszi), s
felajánlott egy jól megcsappant tartalmú üveget az előtte álldogáló szomorkás
kinézetű lánykának. Gondolom, utána már ő is táncra perdült.
A Freedom c. dal
egy drámai, de nagyon erőteljes ballada, az ír hősökről szól, előttük
tiszteleg. Eddig még soha nem volt hasonló élményben részem egy koncerten:
mikor Paddy kibontott egy ír zászlót, s maga köré csavarta, a közönség kemény
magja, az első öt sor mintegy varázsszóra, anélkül hogy akárki is mondta volna
nekik, egy emberként ereszkedett féltérdre. Azt hinné az ember, hogy az egész
meg volt koreografálva, ám dehogyis. Az első versszakot térden állva énekelték
el Paddyvel, aztán a refrénre egyik pillanatról a másikra felpattantak. Végigüvöltöttük
a refrént, ami sorozatos „Freedom!” kiáltásokból áll. Na, igen, akkor kezdett
el fájni a torkom.
Most a kívülálló azt fogja kérdezni (mint ahogy már
tapasztaltam egy párszor ilyen esetben): oké, jó zene, de mi ebben a magyar?
Nekem erre a rövid válaszom az, hogy csak ezek a srácok képesek bepunkosítani a
Nagy Ho-ho-ho-horgászt, amit el is
játszottak nekünk. („Hallgassátok, amit
most néktek, hallgassátok, amit most néktek eldalol a Paddy and the Rats!”)
A hosszabb válasz pedig arról szól, hogy ott van például a Freedom, ami az ír hősök dicsőségéről és évszázadokon át tartó
keserves harcáról szól. Bocsássatok meg nekem a párhuzamért, de mégis ki tudna
hűbb verset vagy dalszöveget írni a szabadságért folytatott harcról, mint egy
magyar lelkületű ember? A dalaikban elhangzó magyar népzenei motívumokról már
nem is beszélve. És hogy Paddy angolul énekel? Tegyük félre a beszűkült
látásmódunkat és engedjük meg ennek a nagyszerűen zenélő együttesnek, hogy
külföldön is be akarjon futni; ami meg is történt, Európa-szerte az egyik
legjobb ír punk bandának tartják őket.
Aztán lehet csipkelődni az észrevételekkel, hogy hmm, ez
bizony olyan volt, mintha a Flogging
Mollyt hallgatnám, hű, hát ez eléggé Green
Dayes kezdés, és mégis mit keresett annak a számnak a kellős közepén egy
már majdnem metálos hörgésnek számító izé? De felesleges ezzel próbálkozni: el
kell ismerni, hogy ezeknek a srácoknak lehengerlő, saját stílusuk van. Valahogy
összesodorta őket a szél, és együtt csodát alkotnak. És hogy mi a titkuk? Az,
hogy sok zenekarral ellentétben ők egész egyszerűen csak szórakoztatni és
szórakozni akarnak.
Szóval, ha nagyon rosszul sikerült hét áll mögötted, és keresed
az alkalmat, hogy kiugráld és kitáncold magadból a stresszt, akkor vedd kezedbe
azt a korsót, karolj bele a barátnődbe vagy a haverodba, és válj eggyé a mulató
tömeggel egy Paddy and the Rats
koncerten! Félreértés ne essék, ez nem az a zene, ami annyira zs kategóriás,
hogy csak öt pohár sör után lehet meghallgatni. Ellenkezőleg. Az csak jót tesz
neki. S ha a végén annyira részeg volnál, hogy már csak a Drunken Sailor refrénje megy, az is csak némi rásegítéssel, akkor
bizony egy pimaszul görbe és jó estéd volt, s a foglalkozás elérte célját. Kellenek
az ilyen esték. Paddy és bandája elhozza nekünk őket. A kelta istenek kísérjék
őket szerencsével további útjukon! Éljen a pub n’ roll!
A cikk itt is megjelent: passzio.hu
DC xx
2012.11.17.
