Tavaly december végén elkövettem egy hatalmas hibát: nevet adtam a 2017-es évemnek. Az most mindegy, hogy mi volt az a bizonyos név, a lényeg, hogy meghatároztam, miről fog szólni, mi fog történni, és már láttam magam előtt a végeredményt. Aztán, miközben elkezdtem volna egy zöld pipát rajzolni 2017 neve mellé, csodálatosan, filmbeillően beletört a ceruzám hegye. De úgy alaposan - csak úgy reccsent a grafit. Ez volt a tavaszom, és ekkor olyan mélyre kerültem, hogy - nem szégyellem kimondani - bizony időbe telt visszakapaszkodni. Eleve egy gyötrelmes télen voltam túl, szükségem lett volna az újrakezdésre, csakhogy már az elején belebuktam.
Ekkor kezdtem kapisgálni, hogy túl nagyot akartam én mondani azzal, hogy elneveztem a 2017-es évemet. Túlságosan szerettem volna azt a rebootot, ki akartam kényszeríteni, pedig még nem álltam készen rá. Van, amit nem lehet előre megtervezni és április környékén úgy voltam vele, történjen, ami történni fog. Kicsit lazábban kellene venni a dolgokat. Azt hiszem, valahol ez volt az a pont, amikor némileg megtanultam a jelenben élni és sodródni az árral. De persze azért ott motoszkált bennem, hogy mégis csak össze kellene szednem magam valahogy. Nyár elején megpróbáltam, folyamatosan próbáltam, de csak nem jött össze.
Na, akkor már rohadtul tele volt a tököm az egésszel. Nem szerettem magamat. Nem szerettem a döntéseimet, az érzéseimet, az irányt, azt, hogy képtelen vagyok felejteni vagy megbocsájtani, hogy még mindig annyira naiv és érzékeny vagyok, meg úgy az egészet a búsba kívántam, úgy ahogy van. Betelt a pohár. Nagyban teszek én mindenre, elegem van, kész, vége.
Pontosan ez a feladás kellett ahhoz, hogy végre újra ráléphessek valami útszerűségre, aminek még értelme is van. Nehéz döntések szegélyezik? Fájni fog? Túl nagy a váltás, túl nagy a kockázat? Mégis hogy gondolom? Oké, rendben, gyere nagybetűs Változás! Nekem már úgyis mindegy, akkor meg mitől félek?
Utólag belátom, mennyire fontosak azok az időszakok az életünkben, amikor teljesen, totálisan el vagyunk veszve. Amikor nincs más, csak az a rohadt nagy kérdőjel a fejed felett és még azt is megkérdőjelezed, ami 10 éve úgy megy, mint a karikacsapás. Gyerekek, ez valami gyönyörű korszak, mert pontosan ezután süt ki a nap Mordorban. Tiszta lap. Új bekezdés, nagybetű. Lehet, hogy nem újévkor történt meg a nagy fordulat, hanem fél évvel később, de megtörtént, és ez a lényeg.
Elképesztő, mennyivel más emberek tudunk lenni ahhoz képest, akik egy évvel korábban voltunk, vagy akiknek gondoltuk magunkat akkor. Rájöttem egy-két fontos dologra 2017 során, hoztam nehéz döntéseket, veszítettem, nyertem, változtam, de mind közül a legfontosabb: fejlődtem. És nem akarok megállni, még, még, még akarom ezt a fajta fejlődést és haladást. (Köszi, Bullet Journal, honey!)
Emberi nyelvre lefordítva ehhez az is hozzátartozik, hogy készül egy új sztori, persze, hogy készül. Tízéves korom óta egyfolytában történeteken dolgozom, csak amikor leírom őket, néha kiderül, hogy nem hajlandók úgy működni, ahogy én szeretném. A mostani olyan, amit korán sem áll szándékomban elkapkodni. Kicsit kísérletezek, játszadozom vele, lazán veszem, élvezem. Utoljára a Tükörlelkek volt ilyen kísérletezős, és úgy érzem, visszakaptam azt az érzést, ami akkor töltött el, amikor Kriszti és Orsi történetét írtam.
Talán ugyanaz az érzés, talán kicsit más... Majd megtudom. Egyelőre kiélvezem.
Nem nevezem el 2018-at, mert ekkora oltári baromságot soha az életben nem fogok még egyszer csinálni. De az biztos, hogy baromira várom és készen állok rá. Be akarok mászni azokon az ablakokon, amelyek kinyíltak az ajtók bezáródása után.
A bullet journal olyan dolog, amitől jó ideig irtóztam, méghozzá azért, mert már mindenki csinálja, tutira túl sok munkával jár, túl van hype-olva, időpazarlásnak tűnik, és egyébként is olyasmi, ami csak mutogatásra jó, hogy nézd, nekem milyen szép! Előítéletesek vagyunk, belénk van kódolva biológiailag, oké? (Kösz, Kriszti.) Addig jó, amíg képesek vagyunk felismerni, hogy előítéleteink vannak és ezután hajlandók vagyunk belekukkantani, miről is szól valójában az, amit tulajdonképpen nem is értettünk. Ezért tartozom most már én is a bullet journal mániások táborához, és azért írok erről, mert lehet, hogy nektek is megkönnyítené a mindennapos dolgaitok rendszerezését.
Most mondhatnám azt, hogy azoknak való a bullet journal (vagy gyors napló), akik imádnak listákban, számokban gondolkodni és überprecízek meg művészi zsenik, de szerintem ez rossz ajánlólevél lenne. Azt mondom, bárki csinálhatja, de főleg azoknak ajánlanám, akik kicsit szerencsétlenül érzik magukat és szükségük lenne egy kis löketre vagy motivációra az új évben. Ha összezuhantál, ha céltalannak érzed a napjaidat, ha rendszertelen összevisszaság az életed, ha hajlamos vagy a tunyulásra és az önsajnáltatásra, ha nem látod, merre tartasz - szerintem akkor pont neked találták ki ezt a cuccot.
Na de mégis mi ez? Ide kattintva megnézhetitek az alapvideót, ami angolul van, de a magyar videósok között is akad, aki gyors naplót vezet. Rólam tudni kell, hogy 16 éves korom óta listákon élek, de ezek a listák mindig össze-vissza voltak jelen az életemben, hol hűtős post-itként, hol sticky notes formájában a gépemen, hol kézzel írt mindenféle pipálgatós fecniken. Eléltem én ezeken, csak az ember változik, fejlődik, tornyosulnak körülötte a to-do halmok, és lassan belefullad a listákba. És akkor jön egy naplóféleség, ami megmenti az életedet: egy helyen rendszerezi az összes listádat, a gyűjteni valóidat, a céljaidat, a terveidet, a fejlődésedet és a haladásodat az élet minden területén. És mi kell hozzá? Elég egy üres füzet meg egy toll. Jó, mi? Aztán lehet rajzolgatni-festegetni benne, kibontakozni mini Picassoként, ahogy szeretnéd. Egy a lényeg, hogy legyen számodra átlátható. Én nagyon minimálban tolom (a rajztudásom egyenlő a nullával), legfeljebb a címeket emelem ki színekkel, vagy a hónapoknak adok egy-egy színt.
Több része van a naplócskának, olyan részek, amiket kedvedre válogathatsz be - nem kötelező egyik sem. De ami igen hasznos és alapvető része, azok a következők: az index, a számozott oldalak, az évi tervező, a havi tervező, és a napi feljegyzések rész. Az egész zsenialitása abban rejlik, hogy az elejére készítesz magadnak egy tartalomjegyzéket (index), ahová a használat közben feltöltött oldalak neve kerül be oldalszámokkal együtt. Így látod át az egészet könnyen, mert ha kedved szottyan motivációs idézeteket irkálni a 33. oldalra, akkor az bekerül az indexedbe és tudod, hol keresd. Az index után a 12 hónapos évi tervező kerül, ahová előre be tudod irkálni a fontosabb eseményeket vagy dátumokat. Ezeket fogod részletesebben kibontani a havi tervezőben, ahogy a hónapok következnek. Indul a január, és szépen felírod a teendőket és a célokat erre a hónapra. Utána jöhet a napi feljegyzések rész januárra - ez teljesen olyan, mintha egy határidőnaplót vezetnél, csakhogy az a szuper benne, hogy a feljegyzéseket, teendőket áthelyezheted, elnapolhatod, átdolgozhatod. Ha az előre megtervezett napi/heti dolgaiddal nem lettél kész, egy visszafelé mutató nyilacskával átviheted az éves tervezőbe legelőre, aztán amikor elérkezett a február (vagy egy későbbi hónap), az új havi tervezőbe beleírod a feladatot.
Ez még csak a fele, hiszen amiért igazán szeretem a gyors naplót, az a személyre szabhatóság és a gyűjtemények. Egy határidőnapló előre meg van tervezve számodra, nincs benne túl sok üres lap, ahová tetszésed szerint bármit felirkálhatsz. De itt senki nem szabja meg neked, melyik oldalon milyen dolgaidról vezetsz listát: ha te azt akarod figyelni és rendszeresen vezetni, hogy naponta hány oldalt olvastál vagy mennyi időt szántál nyelvtanulásra, esetleg havonta mennyi pénzt tudtál megspórolni, egészségedre, hajrá! Így kerülhet bele egyetlen füzetbe az egész életed. De komolyan - minden egy helyen lehet, mindent ide írsz fel és mindent elérsz innen. Az én kedvenc gyűjteményes oldalaim a következők:
Beszerzendő
Egyértelmű, ezek azok a dolgok, melyekről tudom, hogy előbb-utóbb sort kell kerítenem rájuk. Ennek a testvérkéje a Kívánságlista: a te döntésed, hogy mennyire mosod egybe az ide felírt dolgokat a beszerzendő listaelemekkel. Ez a "szükségem van rá" és a "baromi jó lenne" gyűjtőlista.
To be read
Elolvasandó könyvek. Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy túl sok az elolvasandó könyv és bizony túl kevés az idő rájuk, szóval loptam egy ötletet az egyik bullet journalos videóstól, és rajzoltam magamnak egy szép kis könyvespolcot, ahol majd beszínezem a könyveket, amikor végeztem velük. Ez motivációt is ad, hogy meglegyen az a mennyiség, amit elterveztem az évre. Ha ennél többre is jut időm, az überkirályság.
Havi emlékek
Minden havi tervező oldal után bekerül egy ilyen oldal, pl. "Januári emlékek." Ezt először feleslegesnek tartottam, de a gyors naplóban az a jó, hogy használat közben jössz rá, mi az, ami működik nálad és mi az, ami nem. Belegondoltam, hogy marha jó lesz húsz év múlva visszanézegetni, milyen emlékek voltak a legérdekesebbek/legjobbak az adott hónapban, így ez egyfajta emléknaplóként funkciónál. Volt, hogy már mozijegyet ragasztottam ide be. Tök jó. :)
Kajcsik
Vicces, de nekem szükségem van arra, hogy átlássam, mi az, amit megfőzhetek az otthon lévő alapanyagokból. Így nem esek kétségbe, ha nincs olyan sok minden a hűtőben. A másik, az új, 2018-as naplómban külön oldalt terveztem a vegetáriánus ételeknek, mert szeretnék ezekből egyre többet beépíteni az étrendembe, úgyhogy ez is elképesztően hasznos.
Motivációs idézetek
Magától értetődő. Jöhet ide dalszöveg, idézet, akármi. De ezeket el lehet szórni az üresebben, szellősebben hagyott oldalakon is, és ahogy lapozgatod a naplót, apró meglepetésekként érnek majd ezek az inspiráló gondolatok.
És persze van egy csomó listám az írós dolgaimmal kapcsolatban, de az titok. :) A lényeg, hogy ezt is nagyon szépen bele tudom építeni a naplómba, egyszerűen nincs olyan, ami ne férne el benne valahogy, ha okosan megoldod. Figyelheted a szokásaidat, rövid és hosszú távra tervezhetsz, célokat tűzhetsz ki magadnak, követheted a fejlődésedet bármilyen téren, és a legjobb benne, hogy ezt mind-mind visszakeresheted és visszanézheted évek múltán. Ha csak egyetlen újévi fogadalmat tennél, akkor legyen az, hogy kipróbálod a gyors naplózást. Ha nem megy, hát nem megy. De ha úgy jársz, mint én, akkor érezni fogod a változást, produktívabb leszel és sokkal átláthatóbbá válik az életed saját magad számára. Nekem sokat segített, szóval szívből ajánlom.
Előre megkérlek, hogyha ez nem a te inged lesz, még véletlenül se vedd magadra. De meglehet, hogy úgy passzol majd, mintha csak rád öntötték volna. Megszokhattátok tőlem az őszinteséget: szóval az a helyzet, hogy kicsit kétségbe vagyok esve. Minden alkalommal, amikor rátévedek egy folytatásos sztori oldalára az instagramon, a következők játszódnak le bennem, nem feltétlenül ebben a sorrendben: elképedés, hányinger, düh, szomorúság, tanácstalanság, rémület. Ha kínoz valami, általában kiírom magamból, ezért is születik most ez a bejegyzés. Jó, amikor azt írom, rémület, már túlzásnak hangzik - de higgyétek el, nem az. Általánosítanom kell, mert túlságosan sok esetben találkoztam ugyanazzal a jelenséggel: egy folytatásos sztorival, ami egy hozzáillő instás kép alatt kerül publikálásra. Az írójuk naponta, hetente, különböző gyakorisággal tölti fel a részeket, és így ebből előbb-utóbb kialakul egy történetféleség. Ezek a tények. Most pedig kicsit durvulok, elnézést kérek a hangnemért - ugyanis a következőkkel van hatalmas problémám.
Történetet nem telefonon pötyögve írunk. Nem, nem és nem. Sajnálom, ebből nem engedek. A leghitványabb szappanopera íróiból is kinézem, hogy leülnek legalább egy számítógép elé bepötyögni a forgatókönyvet. Telefonon. Egyszerűen. Nem. Tudsz. Hatékonyan. Dolgozni. A. Szöveggel. Merthogy igen, a szöveggel bizony dolgozni kell. Szórakozásból találsz ki sztorikat magadnak, tudom én, ne vegyem rögtön annyira véresen komolyan ezt az ügyet. Oké, ha csak magadnak írod, minek az olvasók, miért publikálod nyilvánosan? Gondolkozz el a történetíró lehetséges feladatairól, kérlek.
A mobilon való nyomkodás eredménye a folyamatos melléütés vagy az autocorrect, ami elképesztő dolgokat tud produkálni. Magyarázd már meg, kérlek, hogy miért nem nézed át a munkádat? Miért kerül ki hajmeresztő helyesírással a szöveged? Miért nem adsz az írásodra? Ha mindenképpen instagramon akarod publikálni, akkor is legalább gépen, szövegszerkesztő programmal írd meg előbb az adott részt, ami pirossal aláhúzza neked az oltári baklövéseket. Ezt a szöveget felőlem aztán másold be az instára, ha neked ez így megfelel, de könyörgöm... Ne a telefonodon pötyögj valami hirtelen kitalált párbeszédet tele hibával, mert ha hiszed, ha nem: történetalkotóként felelősséged van. Főleg, ha büszkén nevezed magadat írónak, holott kérdéses, mikortól van bárkinek is joga felruháznia magát ezzel a címkével.
Író vagy? Merész kijelentés, ám legyen így. A legjobb írók az idők során új stílust, új hangot képviseltek, irányt mutattak annak, aki olvasta őket. Hogy néz ki a te iránymutatásod? Milyen az a központozás? Hol a párbeszéd jelölése? Hol a dramaturgia, a karakterek kidolgozása? Hol az egyediség? Hol az üzenet? Hol a valódi szórakoztatás, amikor nem húzom fel magam minden harmadik szónál a helyesírás miatt? Hol vannak az értékek? Miért írunk 12 évesen förtelmesen gyatra, erotikusnak alig gúnyolható, alapvető biológiát figyelmen kívül hagyó borzadályokat?
Túl komolyan veszem, azt mondod. Igen, meglehet. De azért nézzük csak: megírsz egy részt a legújabb történetedből, ahol főszereplőnk, egy 14 éves lány az aktuális mostohaapával folytat viszonyt. A szókincsed elég hiányos, valószínűleg még sosem élted át azokat a dolgokat, amikről éppen írsz, csak elszaladt a fantáziád (ami nem bűn). Csupán az a gond, hogy felbátorít az az ötszáz lájk és az ötven komment, ami az új részhez érkezett. "Folytit!" - ezt írják. Igen, a szexualitás iránti kíváncsiságnak nehéz parancsolni, én nem is erről beszélek... Még mindig a minőségről van szó. A valós és a valótlan közti hatalmas szakadékról. Az alapvető helyesírási szabályokról. A gyakorlásról, az írásod átolvasásáról, a javításról... Annyi mindenről, ha történetírónak szeretnéd nevezni magad.
Megmondom, miért aggódom még: az egyediség hiányának valami egészen új formájáról is szót kell ejtenünk. Gondolkoztam egy sort, hogy egyáltalán létezhetett-e korábban az a jelenség, hogy akár a piacon, a karaktereket és a sztoriötleteket ingyen elvihető portékaként kitesszük, hadd vigyék. Ez régi fájdalmam (mint ahogy a legtöbb fent sorolt probléma is), már a bloggerkedés óta jelen van, nem az instával kúszott be az internetre. Több ezer követője van az olyan profiloknak instán, amelyek azt hirdetik, hogy sztori ötleteket és kész, kidolgozott karaktereket lehet szerezni/leszedni róluk. Ez... ez egyszerűen elképesztő. Hol a fantázia? Hol a kemény munka? Az idő és az energia, amit beleölsz egy történet megalkotásába? Tényleg ennyi lenne, itt tartunk? Ellopod, lenyúlod, hisz úgyis ingyen adják? Összekoholod belőle a romantikus sztoricskádat, kiteszed instára, ezzel létrehozva 10-15 történeti motívum ezerszer megírt, sokadik variáció-kombinációját, aztán... aztán lesz száz feliratkozód. Majd ötszáz. És ezer. Ezer olvasó, aki olyan történetet kap, ami elsietett, kidolgozatlan, hanyag, felületes, hibás, nyelvtanilag, stílus tekintetében és erkölcsileg (ha van benne legalább egy vágyakozó mostohaapa) elég rendesen megkérdőjelezhető.
Kérlek, ne takarózz azzal, hogy "De hát ez csak egy story!" Bizonyára, ha nem a szó magyar megfelelőjét használod (sztori, avagy TÖRTÉNET), az felment alóla, hogy muszáj legyen magadra venned ezt az inget, amit rád akarok adni. Ha instagramon vagy egy blogon publikálod a történetedet az olvasóknak, ha akarod, ha nem, egyfajta példát, irányt mutatsz nekik. Miért szoktatod őket hozzá ahhoz, hogy a rettenetes helyesírás, az ellenőrizetlen munka, a lopott karakterek és a fantáziátlan, dramaturgiailag vállalhatatlan történet rendben van? Nem. Nincs rendben. Történetírónak vallom magam, ahogy te is, hisz ezt mutatod az instavilágnak. Mint alkotó az alkotónak, azt kérem tőled, hogy próbáld meg komolyabban venni azt, amivel a szabadidődet töltöd! Ne mészárold le kegyetlenül az anyanyelvünk alapvető szabályait, az emberi méltósággal és az értékekkel pedig végképp ne dobálózz! És olvass többet!
Olvasó is vagyok. Jó történetekre szomjazom, és ez a szomjúság sosem szűnik meg egy kíváncsi embernél. Írj nekünk minőségi történeteket, kérlek, olvasni akarom őket! Szükségünk van az értékes, szórakoztató, vicces, kikapcsoló, lelket simogató írásokra. Legyen ez a megszokott. Legyen ez a szint, emelkedjen az a léc. Segíts, építs, gazdagíts! Gyakorolj írni, és gyakorolj önkritikát!
Ebben a villámbejegyzésben összegyűjtöttem nektek pár nyalánkságot, amiket remélem, szívesen fogyasztotok Tükörlelkek olvasóként. Úgy voltam vele, legyen minden egy helyen. Olyan kis pluszra gondolok, mint:
A zenék
Biztos vagyok benne, hogy már rátaláltatok az #első és a #második rész lejátszási listájára is, de azért legyenek most itt. A YouTube csatornámon minden regényemhez tartozik egy dallista (amiket, khmm, igen... néha-néha le szoktam ellenőrizni, na). Megvan a varázsa annak, amikor egyenként keresed meg a könyvekben szereplő dalokat, nem tagadom. Csak tudd, hogy egy helyen, említési sorrendben is megtalálod őket.
Facebook oldal
Az igazán szemfülesek már kiszúrhatták a könyvjelzőkön - amit minden Tükörlelkek példányban megtaláltok -, hogy van egy hivatalos Facebook oldal. Ebben az a tök jó, hogyha ki szeretnétek tenni Facebookon, hogy épp az egyik részt olvassátok, kiválaszthatjátok a sztori hivatalos oldalát, és voilá, ettől nagyon menők lesztek. Az oldalon idézetes képeket, a könyvek részleteihez passzoló zenéket, mindenféle jót megtaláltok.
Instagram
Az idézetes képeket a Tükörlelkek instagram oldalán is megtaláljátok. Szóval instán is bekövethetitek az oldalt, ha azt szeretnétek, hogy Tükörlelkek hangulatú képek jöjjenek szembe. :D Arról nem is beszélve, hogy ide is, és a Facebook oldalra is kikerül, ha készítetek saját tükrös képet (bármit, aminek köze van a könyvekhez), és elkülditek üzenetben. Ezek a kedvenceim, mert totál tehetséges olvasóim vannak. Mondom!
Tükörlelkek kihívás
Ha kvízes/válaszolgatós/tag kitöltős kedvetekben vagytok, ajánlom a 15 kérdéses kihívást, amit nyugodtan lementhettek és kitehettek bármilyen felületre (Facebook, saját blog, Instagram, stb.), és rögtön meg is válaszolhatjátok a kérdéseket. Szerintem tök jó móka. :) Katt a képre a nagyításhoz, és hajrá!
Ennyi lenne - így lehet kimaxolni a Tükörlelkek világát. :D Ha változik valami, vagy új dolgok születnek az éterben tükrös fronton, úgyis frissítem a bejegyzést és újra megosztom veletek.
Nyiss ki egy könyvet a legelején. Oké, azért ne a kémia tankönyvet, bár ha jó a bevezető... Ne, ne kísérletezzünk, üsd fel a hozzád legközelebbi regényt. Nem baj, ha 19. századi francia realista, nem baj, ha idén megjelent romantikus fantasy; ha jó könyvről van szó, már az elején beszippant a hangulata. Lehet azzal vádolni Stendhalt és társait, hogy feleslegesen terjengősek a műveik, de egy biztos: ahogy elolvasod a Vörös és fekete első bekezdését, egy röpke pillanat alatt ott találod magad a francia vidék kisvárosának szélén, egy napsütötte táj gesztenyefái közt sétálgatva. Még csak öt sort olvastál el, de máris visszarepültél majd' 200 évet az időben. (Az írók már rég feltalálták az időutazást.)
Manapság már nincs feltétlenül annyi időnk a legapróbb részletek kifejtésére és megismerésére, mint amennyi 200 éve volt, mert a 21. században minden, egyszerűen minden felgyorsult. Mégis örök érvényű, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Ami pedig a legnehezebb egy írópalánta számára: megtalálni, mikor van szükség a részletekre. Őszintén? Lehet, hogy nem rögtön a legelején.
Ha abban az oltári helyzetben vagy, hogy sikerült felkeltened az olvasó érdeklődését és rákattintott a történetes blogodra (mert jó révész vagy), akkor már "csak" meg kell győznöd őt, hogy maradjon veled végig. Ideális esetben az elején kezdi az olvasást, a prológusnál vagy az első fejezetnél. Tudnod kell, hogy miközben olvasni szeretne, ezer és egy dolog pályázik a figyelmére: ott a telója, írt neki egy haver, a tesója most kiáltott át a másik szobából, és közben lehet, hogy a tévé felhallatszik a nappaliból, na meg persze ott a hátsó gondolat, hogy "Tanulni kéne, én meg itt keresgélek valami jó fantasy blogot, nem vagyok normális..." De nem, az ő figyelme ebben a pillanatban csak a tiéd. Elkezd olvasni. Ám ha unalmas az első mondat, ha száraz felsorolás az első bekezdés, ha ezerszer lerágott csont az első jelenet és semmitmondó az első párbeszéd, otthagyja a sztoridat. Még a végén elvonul tanulni! Ez számodra végzetes lehet - előzd meg a bajt.
Tudom, tudom, valahogy el kell kezdeni, kell egy erős alap. Mégse lehet rögtön az első mondatban belevágni egy akciójelenet kellős közepébe úgy, hogy semmit nem tudunk a főhősről. Vagy lehet-e? Miért ne? Adott egy izgalmas szituáció, ahol menekülni kell: a szereplőről sok mindent megtudunk azáltal, hogy végigkövetjük egy-egy döntését, amit nehéz szituációban hozott meg. Ne most meséld el, hogy félárva és nincsenek barátai, vagy hogy milyen faluban cseperedett fel - előbb mentsük meg az életét, és ha megússza, jöhet a többi. De ne egy száraz leírásban, felejtsd el. Mondjuk egy párbeszédben. Üss sok legyet egy csapásra, ez a feszes történetvezetés lényege. Megismerkedhetünk a jövendőbeli szőke herceggel egy menekülés kellős közepén, és rögtön az első párbeszédünkből kiderülhet egy csomó minden a karakterünk múltjáról. A belső monológra persze szükség van, hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogyan érez a múltjával kapcsolatban a karakter - de ne rögtön az első jelenetben, könyörgöm!
Amikor íróként fejest ugrasz egy történetbe, az elején hirtelen annyi mindent akarsz elmondani, hogy nehéz szortírozni a már rég kitalált infók között: valahogy meg kell találni az arany középutat, amin haladva fokozatosan tárod fel az olvasó előtt a karaktered lelkének és eszének rétegeit, vagyis árnyalod őt. De gondolj bele, erre nem lesz lehetőséged, ha az olvasó idő előtt "leteszi" a történetedet.
Poe mestere annak, hogy az első mondattal berántsa a történetei világába az olvasót. Az egyik kedvenc kezdésem tőle Az áruló szív (The Tell-Tale Heart) című novella eleje:
"Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de miért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok?" Rengeteg információt megtudunk ebből a kezdésből, és egyszerűen epekedve várjuk, hogy kitölthessük a homályos lyukakat még több részlettel - zseniális. Egy másik személyes kedvencem Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényének felütése:
"– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban." Szóval mint olvashatjátok, híve - oké, rajongója - vagyok az in medias res kezdéseknek, ennek ellenére nem utasítom el az ab ovo (egészen az elejétől kezdve) bevezetéseket sem. Tolkien az egyik kedvenc íróm, aki úgy kezdi A Gyűrűk Urát, hogy "A hobbitokról", mint valami hosszas értekezés leírását. És bejön neki, mert az ő titka az, hogy mesteri módon, csodálatosan szerkeszti meg a mondatokat - az entekként működő leírásai miatt oldódunk fel teljesen Középfölde atmoszférájában. Az ab ovo úgy húz magával, mint egy türelmes, makacs mocsár. Az in medias res leránt három perc alatt, akár a futóhomok. Tolkient nem azért olvasunk, hogy rögtön az első bekezdésben ide-oda kapkodjuk a fejünket. Ám ne feledd, dolgozhatsz csodás leírásokkal, bánhatsz úgy a nyelvvel, akár egy építész, és emellett még mindig beleférhet a tempós kezdés. A határ a csillagos ég! Egy utolsó megjegyzés: ha kész kéziratról beszélünk, amibe épp belemélyed egy szerkesztő ott a kiadóban, biztosra kell menned. Ne kezdd el ecsetelni az első bekezdésben, hogy "Új suli, új környezet, új barátok, jaj, hogy fogom én ezt túlélni?" Ilyenből legalább háromszázat olvasott már a szerkesztő. Ő azt keresi, mitől más a tiéd, mint a többi - és ezt tudni akarja már az első oldalon, különben ott egy másik kézirat, ami beleolvasásra vár. Gyakran azon a varázslatos első oldalon múlik minden.
Ez egy meghasonlott írás lesz, ami végtelen hurkot képez az alkotás dark matterjében.
Ha van jelenség, amit imádok, az az, amikor megtudom, hogy valaki belefogott egy sztori írásába. Tökmindegy, kiről van szó: ha elkezd írni, az vagy önmagának, vagy a környezetének, vagy vadidegen embereknek a javára válik. Tegyük fel, hogy csak a fióknak alkot (vagy egy labirintusban elrejtett mappának a gépen) - és ezzel máris gazdagabb lett; az írás terápiás, önfelfedező hatását nem kell senkinek bemutatni. De mi van akkor, ha egy kezdő szárba szökkent írópalánta a fiókon kívüli távlatokról álmodik, ha be akar törni a történetes bloggerkedés és/vagy a könyvkiadás világába? Az elsőkönyveseknek már írtam a kiadás előtti állapotokról és kérdésekről, szóval ez most nem erről szól. Hanem arról, hogy naponta születnek olyan írópalánták és bloggerek, akik ontják magukból a történeteket, és tombol bennük a vágy, mint valami őrült hormon aziránt, hogy valaki rákattintson a blogjukra. Kattintson, olvasson, kommentet hagyjon, bekedvencelje, és nyaggassa az alkotót a következő részért, mert az KELL! Ha falkaparósan jó a sztori, kelljen is! Ez a lényeg!
Ez a lényeg? Kérdezem magamtól. Fussunk neki még egyszer. Van egy történetkezdemény, ott lebeg az éterben. Valamiért elfojthatatlan vágyat érzel arra, hogy megmutasd másoknak - hát akkor tessék fejest ugrani a mélyvízbe, gyerünk! De a mélyvíz tényleg mély: úszkálnak benne cápák is, ám te eltökélted, hogy semmi sem vonhatja el a figyelmedet arról, hogy megtanulj úszni - együtt úszni a többiekkel, akik miatt beleugrottál a vízbe. Ők az olvasóid. Nem, nem egyedül úszkálsz a hatalmas óceánban, és a cápák nem azért lettek odarakva, hogy direkt téged bosszantsanak. Hajlamos vagy azt hinni, hogy rólad szól az egész, az alkotói zsenialitásodról - pedig ez nem így van.
Lepörögve a tengeri hasonlatról: végy egy regényt, ami évek óta ott porosodik egy könyvespolcon. Ott van benne több százoldalnyi csoda, ami talán évekkel ezelőtt lett megírva és kinyomtatva. Türelmesen várakozik, vár arra, hogy megszülethessen. Hogyan? Hisz már megszületett, az író egyik becses gyermekéről van szó... De ténylegesen megszületett-e már? Nem igazán. Csak az olvasó fejében kelhet életre. Egy történet akkor tud szabadon lélegezni, ha eléri a célját: ha olvassák. Egy könyvet ketten írnak, az író, aki írja és az olvasó, aki olvassa, ahogy Kosztolányi fogalmazott.
Akkor mi is itt a lényeg? Még mindig csak egy háromfejezetes sztorikezdeményünk van, amit épp feltöltöttünk a Wattpadre vagy a Bloggerre. Első gyermekünk, szeretgetjük, dédelgetjük, javítgatjuk. Magunknak írtuk, hiszen a saját életünk, rajongásunk, tapasztalataink, érzelmeink és fantáziánk befektetéséről van szó. Ott a lelkünk kiterítve az internet óceánjában - ki előtt? Az olvasó előtt. Ha ők nem olvassák, ha nincsenek látogatók a blogon, képesek vagyunk rögtön átesni a ló (csikóhal?) túlsó oldalára, miszerint: "Szar az egész, én ezt abbahagyom."
Nem kell abbahagynod. Ne kövess el újabb végzetes hibát, hiszen épp elég az, amit már így is elkövettél: elfeledkeztél az olvasóidról. Ők azok, akik jó történeteket akarnak olvasni, akik az olvasásba menekülnek, akik a sztorik hőseitől és a varázslatos világok kitalált kastélyaitól és erdőségeitől várják, hogy megoldást kínáljanak a problémáikra. Az olvasók akarják a sztoridat, szükségük van rád! Róluk szól az egész. Nem rólad. Itt a titok - ami igazából nem is igaz. Mondtam, hogy meghasonlott gondolatok következnek. A történet rólad szól, te tetted bele a szívedet-lelkedet, magadért írtad. Magadért írtad? Biztos vagy te ebben? Miért írtad? Írhatnál csak a fióknak. De te blogot vezetsz, és háromségbe vagy esve a látogatószám láttán. Akkor próbálj kicsit átkapcsolni, és futtasd le az egyenletet az agyadban így:
A történet az olvasódról szól. Érte van. Nem magadért.
Oké, tegyük fel, hogy ez az alapvetés. Az egyenlet túloldalán pedig egy baromi egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető gondolat áll: mindent, mindent meg kell tenned azért, hogy az olvasóhoz eljusson az írásod. Csúnya szóval úgy mondják, marketing. Én inkább úgy fogalmaznék, ahhoz, hogy a történet révbe érjen, kell egy révész. A jó révész tudja, honnan indult, és hogy hová tart, látja a célt maga előtt. Alázatosan, precízen végzi a munkáját, egyfajta szolgáltatást: átvezet a túlpartra, hidat teremt ott, ahol máshogy nem lehet megoldani a dolgot. Tisztában van vele, hogy ő maga mennyire pótolhatatlan, de azt is tudja, hogy amit tesz, azt másokért teszi. És ha nincsenek, akik igénybe vennék a szolgáltatásait, a létének puszta értelme is megkérdőjeleződik.
Légy a saját révészed, aki szorgalmasan, alázattal és céltudatosan dolgozik, miközben tisztában van azzal, hogy olvasók nélkül elveszett. Keresgélj a folyó partján, szedd őket össze ha kell, egyenként, meséld el nekik, miért jó döntés, ha a te csónakodat választják, és végül kalauzold el őket a túlpartra. Az olvasó azért olvasó, mert át akar jutni a túlparta: életre szóló élményre vágyik a történeted elolvasásával, tanulni akar belőle, ki akar kapcsolni és az esti olvasás után elégedetten a párnájára hajtani a fejét. Segíts neki ebben. Ha alázatos, hiteles és szorgalmas maradsz, és megérted, hogy te az olvasóért vagy, akkor nem kell túlságosan trükköznöd a marketingszörnnyel. Idővel megszelídül.
Az írás, az alkotás, a sztori magva rólad szól. Hiszen benned indult el, nélküled nem is létezne. De az olvasóban ér célba, ezt sose felejtsd el. Becsüld meg őt, hisz a legdrágább kincsét adja neked, amit ember csak adhat egy másik embernek: az idejét. Téged választott, a te blogodra kattintott rá. Bizonyítsd be neki, hogy jó döntést hozott.
Jogosan, hisz már eleged van belőle, hogy mindenhol ezt hallod vagy látod. Ezt kérdezed Twitteren, Facebookon, Instán - én ezt látom. A közösségi médiának köszönhetően akkor is látom, mi foglalkoztat téged, ha 200 vagy 2000 kilométerre vagy tőlem. És mivel nem tudhatom, kaptál-e választ a kérdésedre, úgy döntöttem, megpróbálom kibogozni számodra ezt az átláthatatlan katyvaszt, ami ebből a három betűs szóból, a CEU-ból kelt életre. Azt is elmondom, miért kell feltétlenül tudnod erről az ügyről.
Először is: mi az a CEU?
A CEU nem más, mint a Central European University, a Közép-európai Egyetem, ami Budapesten működik és fogad diákokat széles e világról. Jelenleg 108 különböző ország diákja tanul az intézményben, összesen több mint 1400-an járnak ide. Az egyetem színvonalas felsőoktatást, mester és doktori programokat kínál, és bizony elég kapósak a helyek. A legfőbb oka annak, hogy valaki ide jön tanulni, hogy egy olyan típusú intézményről van szó, ami amerikai oktatási modellt követ, amerikai diplomát ad a legtöbb képzési szakon, emellett kiad Magyarországon is elfogadott, magyar diplomát. Tudni kell, hogy ez bevett, elfogadott jelenség más országokban, a hasonló elven működő egyetemeknél. Ilyen például a Nagy-Britanniában működő Richmond Egyetem, vagy a Párizsi Amerikai Egyetem, de Kairóban, Svájcban és még sok más helyen is van amerikai felsőoktatási intézmény, ahol az Egyesült Államokban elfogadott diplomákat adnak ki. Ez tökre jó dolog, nem? Fantasztikus, hogy erre van lehetőség. A CEU-t igazi magyar sikersztorinak tartják, amire büszkék lehetünk: az egyetem olyan kedvező környezetet biztosít az akadémiai (egyetemi, felsőoktatási) élethez, hogy diákok, szakemberek, kutatók, professzorok és tudományos érdekeltségű emberek százait, ezreit vonzza ide, kicsiny hazánkba a világ minden tájáról. Milyen szép is leírni ezt a mondatot. A CEU 25 éve zavartalanul működik és járul hozzá a tudományos élet színesítéséhez. Nyugodtan vehetjük a nagybetűs Tudás egyik szimbolikus intézményeként.
Oké, eddig megvan. De akkor mi ez az ügy a CEU-val?
Figyelj, mert eldurvul a dolog. Bejön a politikai szál. Ja, hogy eddig egy egyetemről beszéltünk, és most hirtelen a magyar törvényhozásra térek át? Hidd el, nem szívesen teszem, de muszáj. Március 28-án benyújtottak egy törvényjavaslatot a 2011-es felsőoktatási törvény szigorításával kapcsolatban. Ez a törvényjavaslat híresült el Lex CEU néven. Ha érdekel, itt olvashatod el. A javaslat több olyan elemet is tartalmaz, amely csak és kizárólag a CEU-ra vonatkoztatható, mint például:
- Külföldi felsőoktatási intézménynek a származási országában is rendelkeznie kell oktatást végző campusszal.
- A működés feltétele, hogy az egyetem származási országa (ez esetben az USA) és Magyarország között nemzetközi egyezmény jöjjön létre.
Van még más is, de nem akarlak tovább fárasztani, maradjunk csak ennél a két példánál. Ezek olyan feltételek, melyeknek a CEU ha akarna, sem tudna megfelelni. Hogyhogy? Azért, mert:
- Rendelkeznie kellene egy New York állambeli campusszal, ahol be van jegyezve az egyetem. Ez rengeteg pénzbe kerülne. A törvényjavaslat gyakorlatilag azt kéri, hogy gyorsan, frissen húzzanak fel New Yorkban egy épületet, és indítsák el ott is az oktatást ahhoz, hogy a CEU továbbra is törvényesen oktathasson itt, Magyarországon. Emlékezz vissza, fent már említettem, hogy a CEU olyan típusú egyetem, amihez hasonló számtalan működik a világon: az USA-ban van bejegyezve, és épülete, oktatási tevékenysége pedig másik országokban van, ahol amerikai diplomát ad. Ez elfogadott dolog a világon, bevett szokás.
- A másik pont: Az USA és Magyarország közti egyezmény. Szövetségi kormányi szinten nem jöhet létre államközi egyezmény. Az Egyesült Államok egész egyszerűen nem így működik, nem úgy van felépítve, hogy ezt meg lehessen tenni. Az USA-ban az oktatás ügyeit csak és kizárólag tagállami szinten lehet rendezni, tehát ez esetben New Yorkban. De a törvényjavaslat nem ezt kéri, hanem szövetségi szintű egyezményt, magának Trump elnöknek az aláírását. Ezt lehetetlen teljesíteni.
Ennek ellenére, ha hiszed, ha nem, a magyar Országgyűlés megtárgyalta a törvényjavaslatot, és hihetetlen gyorsasággal, szokatlan sürgőséggel, április 4-én el is fogadta a törvényt. A magyar köztársasági elnöknek, Áder Jánosnak április 10-ig lett volna ideje visszaküldeni a törvényt újratárgyalásra vagy ellenőrzésre, ám ezt nem tette meg. Hanem aláírta a törvényt.
Miért fontos ez? Miért nyúlik ilyen hosszúra ez a bejegyzés?
Mert neked a CEU ügyét ismerned kell. Úgy kell tudnod, mint egy matematikai alaptételt. És hogy mennyire gondolom ezt komolyan? Lássuk.
A Thalész-tétel így hangzik:
Ha egy kör átmérőjének két végpontját összekötjük a kör bármely más pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk.
A CEU-tétel pedig így hangzik:
Ha olyan törvényt hoznak, ami teljesíthetetlen feltételeket követel egy intézménytől ahhoz, hogy tovább működhessen, az intézménynek nincs más választása, mint bezárni.
Kezded kapisgálni, ugye? Persze, hogy kezded, hisz értelmes, gondolkodó fiatal felnőtt vagy, aki szeretné tisztábban látni a jövőjét, szeretné tudni, hogy megvalósítható-e az álom, amit elképzelt magának. Jól tudod, hogy álmokat és jövőt építeni csak biztos alapokra lehet. Ezért kell mindent az alapoknál kezdeni: megérteni, miért hízott ekkorára a CEU ügye. Egyszerűen megfogalmazva azért, mert ha személyre szabott, intézményre szabott törvényeket hoznak meg a Parlamentben, és így ellehetetlenítik (lehetetlenné teszik a további működését), akkor felmerül a kérdés, vajon bármilyen intézményt bezárhatnak egyik pillanatról a másikra, egy bonyolultan megfogalmazott törvénymódosítás alapján? Egy gimnáziumot is? Egy vállalkozást? Egy üzletláncot? Egy kisboltot?
Most biztosan azt kérdezed...
Na de miért akarná Magyarország kormánya bezáratni ezt a magyar sikersztorit, a CEU-t? Egyáltalán, egy kiváló egyetemet? Erre nem tudok pontos választ adni. Maradjunk a CEU-ügy közvetlen következményeinél. Merthogy nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik nem értünk egyet ezzel a törvénnyel. Meg is mutattuk ezt a kormánynak, éltünk a véleménynyilvánítás jogával: békés tüntetéseket szerveztünk a CEU ügyéért. Ahogy megszületett a törvényjavaslat, úgy megszületett a nemzetközi felháborodás is és ezzel együtt az elképesztő mértékű támogatás a világ minden tájáról. Hogy honnan indult ez az egész, mi fogja össze ezt a támogatást, mi az a jelszó, amit már mindenki ismer? Nem más, mint az "I stand with CEU" szófordulat és hashtag. Igen! Erre való a közösségi média, kérem szépen! Pár nap alatt szerte a világon megtanultak egy magyar kifejezést: azt, hogy #aCEUvalvagyok azt jelenti, hogy #IstandwithCEU. Az egyetemek szabadságáért, az oktatás szabadságáért, az észérvek és a logika, a józan ész szabadságáért emelik fel a hangjukat szerte a világon. Te is láthatod. Csak kattints rá arra a bizonyos hashtagre: a külföldi sajtó, a neves napilapok felkapták az ügyünket, és foglalkoznak vele, írnak rólunk.
Egész hashtag hálózat alakult ki
forrás: portfolio
Mennyi az annyi?
Beszélnünk kell még valamiről, méghozzá a tüntetések, a megmozdulások, a demonstrációk nagyságáról. Én ott voltam két tüntetésen, mindkét alkalommal körülbelül tízezres tömeg gyűlt össze Budapesten. De miután elfogadták a törvényt (április 4.), a hétvégén, pontosabban vasárnap megszerveztek egy nagyobb demonstrációt is. Mutatom a számokat: a tüntetés eseményén jól látod (ITT), hogy az érdeklődők és a résztvevők száma körülbelül negyvenezerre rúgott. Én szeretek realista lenni, kissé angolos hozzáállással, ami annyit tesz, becsüljük alá a dolgokat, hogy aztán jólessen a meglepetés, ha kedvezőbb lesz a kimenetel: szóval maximum húszezer békés tüntetőre számítottam. Negyvenezren jelezték vissza, már jóval kevesebbnek is örültünk volna... de április 9-én nagyjából HETVENEZREN jöttek el, hogy békésen felvonuljanak a felsőoktatás szabadságáért! De sajnos a magyar újságokban, a magyar rádióban, a magyar tévében és a magyar internetes hírportálokon azt kommunikálják, hogy:
"...hiába a szervezett utazások, repülőjegyek, Facebook-akciók, csalódottak a szervezők." (Origo)
Olyan színben akarják feltüntetni, mintha ez a tüntetés nem lenne valami nagy durranás. Pedig én bizony bevallom, megkönnyeztem, hogy az élő közvetítésben láthattam, micsoda tömeg hömpölyög végig a Lánchídon. Hogy micsoda erő és összetartás lakozik az emberekben! De akkor mégis miért hajtogatják azt a magyar közszolgálati médiában, hogy ez nem nagy dolog? Tudod, ha egy hazugságot vagy ferdített igazságot sokáig mondogatnak, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Egyre véresebb a médiaháború, ehhez elég csak ennek a cikknek az első pár sorát elolvasni.
De nem hagyjuk!
Most jössz be TE a képbe. Jaj, nem, nem uszítani akarok. Ha elolvastad idáig, akkor már valószínűleg sejted, mit szeretnék: megkérni téged arra, hogy beszéljetek a CEU ügyéről az ismerőseiddel, osztálytársaiddal, rokonaiddal, szomszédaiddal! Szervezz diákköröket, diákfórumokat, beszéljetek a tanárokkal, kérdezzetek, vitázzatok, érveljetek. Tipp: nyelvórákon dolgozzátok fel a külföldi újságok CEU-s cikkeit! Kiváló szókincsfejlesztő és szövegértő olvasási gyakorlat.
Gyerekek, én anno 2016 februárjában felvettem a kockás inget veletek együtt, amikor kiálltatok szeretett tanáraitokért. Annyira örültem nektek. Kötelességemnek tartottam felvenni a kockás inget. Most pedig még égetőbb dologról van szó: arra kérlek benneteket, újra kezdjetek el beszélgetni a magyar oktatás ügyéről! Használjátok az #IstandwithCEU kifejezést, bátran és büszkén hordjatok világoskék színt, ami a CEU-ügy szinte hivatalos színe lett, és kérdezzetek, kérdezzetek, kérdezzetek! És még valami. Ha csak egyetlen tanácsomat fogadjátok meg, akkor legyen ez: mindig olvassatok utána az információknak! Kutassatok, győződjetek meg róla, hogy egy ügyet vagy hírt több oldalról is megvizsgáltatok. Csak így lehet párbeszédet kialakítani egy bizonyos ügyről, nem pedig egymásra mutogatással.
Ajánlok még egy videót, ha szeretnél elmélyedni a témában.
Sokat gondolkozok azon, mi az élet értelme. Nem azon, hogy mi a válasz, inkább azon, hogy mások hogyan láthatják ezt a kérdést és a választ. Mert ha azt mondom, hogy az élet értelme szeretni és szeretve lenni, akkor rögtön arra gondolhatnánk, hogy ez az egész földi lét olyan játszma, ami arra megy ki, hogy megtaláljuk az igaz szeretetet, az igaz szerelmet, valakit, aki önzetlenül, csak önmagunkért szeret. Ha nincs ilyen vagy nem találkozunk vele ebben az életben, akkor sincs baj, hiszen a barátainkban, vagy a közvetlen családtagjainkban keressük és kapjuk meg a szeretetet. Esetleg egy gyerkőcben, akit mi hoztunk a világra – benne biztosan ott lakozik az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet, amire annyira szomjazunk az ittlétünk alatt.
Egyre kevésbé értek ezzel egyet. Az élet értelme mindenféleképpen a szeretet, illetve a szeretetre való képesség. Az adakozás képessége. Ami szerintem szorosan összefügg azzal, hogy valaki felismeri a következőt: minden csak átmeneti. Egy kapcsolat, egy szerelem, egy barátság, a fájdalom, az öröm, egy évszak, egy időszak… benne van a nevében, időszak; szakaszos, nem állandó, elmúlik. Ez elsőre ijesztő gondolat, de meg lehet szokni, hogy minden folyton változik, és szerintem ez valahol felszabadító érzés. Amikor megértjük, hogy maga az élet is csak egy időszak.
És amikor ez tudatosul, véleményem szerint abban a pillanatban lehet elkövetni a legnagyobb hibákat. Beindulhat a kapkodás. Elindulhat egy olyan folyamat, hogy „rövid ideig vagyok itt, most kell letennem valamit az asztalra, nyomot kell hagynom magam után, szeretnem kell, keresni kell a szeretet bármilyen formáját, hamarosan lejár az idő, emberek, hát nem értitek, hogy szeretet kell?” És amikor hirtelen nem kapjuk ezt meg, hát teremtünk ilyesmit. Belerohanunk egy eleve halálra ítélt párkapcsolatba, házasságba, elvakultan hozunk meg fontos döntéseket, megrészegülve a szeretetakarástól. Ezek durva szavak, nem szabadna erről osztanom az észt 25 évesen; csupán filozofálok, gondolkodom.
A nagy elmélkedésben arra jutottam, hogy az élet lényege, a szeretet arról szól, hogy rájövünk, a szeretet nem rólunk szól. Nem arról, hogy „mindenképpen szeretnem kell valamit vagy valakit”, „mindenképpen szeressenek”, „mindenképpen össze kell tartozni és valamit alkotni, hisz olyan rövid az időnk itt”. Ez szerintem önzés. Fél vagy egy évvel ezelőtt egyébként még nem így gondoltam, viszonylag rövid idő alatt formálódott át erről a véleményem.
Szóval a szeretetet én abban látom, hogy azért akarom megnevettetni a barátaimat, hogy nekik jó legyen. Nem azért, hogy elmondhassák rólam, milyen jó velem beszélgetni, vagy nekem mennyire jólesett a beszélgetés. Arról is szól, hogy jót cselekszem, de nem várok érte dicséretet. És nem azért cselekszem jót, hogy kevésbé érezzem magam rossz, értéktelen embernek. (Ez hihetetlenül nehéz egyébként.) Hanem azért cselekszem, azért adok, azért szeretek önzetlenül, mert… megtehetem. Mert mindennap van rá 24 órám, hogy megtehessem. Később már nem lesz. Itt megint előjön a sürgetés, hogy „jaj, most kell jót tenni!”, de ez nem helyes irány – az én véleményem szerint. Bele kell nyugodni, elfogadni, hogy az életünk rövid ezen a földön, és így felszabadult örömmel megérteni, hogy ez egy olyan időszak (az élet), amiben adhatok! Ez mekkora áldás ám, mekkora lehetőség, micsoda képesség! Ennél szerintem nem létezik nagyobb csoda.
És ilyenkor állok és nézek értetlenül, amikor olyan emberekkel találkozom, közvetlenül vagy közvetetten, akik arra pazarolják ezt az időszakos, párszor 24 órájukat, hogy romboljanak, pusztítsanak, és gyűlöletet szítsanak. Valóban, ezt is meg lehet tenni, lehet ez is az élet értelme. Csakhogy a pusztítás és az adakozás (építés, szeretet) között van egy hatalmas különbség. Az egyik véges. A pusztítás véges. Van egy pont, amin túl már nincs mit lerombolni. Ergo, ha a pusztításban látjuk az élet értelmét, zátonyra futottunk – mert bizony az véges. Az önzetlenség, a szeretet, az építés pedig végtelen. Sokszorozódhat, mindig szükség lesz rá, mindig jelen van. Akár a levegő körülöttünk, olyan természetes, illetve annak kellene lennie.
Én személy szerint egyelőre az alkotásban látom az élet értelmét. (Mondom ezt 25 évesen, erre visszatérhetünk majd, folyton változik az ember, a személyiség, a prioritások…) De tudom, hogy rengetegen vannak, akik még nem találták meg az eszközét annak, hogy adjanak, hogy értelmet adjanak az életüknek, és kétségbeesett vészmegoldásokon törik a fejüket, esetleg már bele-bele is kaptak egy-egy ilyen vészforgatókönyv szélébe. Úgy gondolom, ha valaki ebben az életben van, fizikai valójában, akkor elsődleges kötelessége a szeretet, és ennek elégnek kell lennie. Ha csak egy szép szavad van egy másik emberhez, egy dicséret, egy megértő szó, vagy a figyelmes hallgatás, már célba értél. De ezeket ne önmagad miatt tedd; hogy jobban érezd magad tőlük. A másikért csinálod, mert a másiknak mindig is szüksége lesz a te önzetlenségedre. Így indulhat csak meg egy láncreakció, az olyan fajta, amelyik nem bizonytalanságból és kilátástalanságból születik, hanem pozitív energiából, ami visszacsatolódik és áramlik közöttünk.
Hiszek a reinkarnációban, de nem használhatom kifogásként. Hogy majd a következő életemben eljön ez meg az a perc, majd a következő alkalommal bebizonyítom, megmutatom, megismerem… Lesz még lehetőségem rá. Nem. Ez baromság. Most vagyok, most vagyok én az, aki vagyok, akivé tettem magam, és akivé még ebben a létben válhatok; a szeretet eszköze. Nincs kifogás, nincs elodázás. A mai 24 óra létezik, semmi más.
Ha ezt elolvastad, és még nem menekültél el hanyatt-homlok, akkor kérdeznék tőled valamit. Várom a választ kommentben, tényleg őszintén érdekel. Szerinted mit jelent az alázat? Számodra mi az? Szinonimaszótárt és értelmező kéziszótárt nem ér nyitni! ;)
Jó ránézni arra, hogy 2017. Elönt a magabiztosság, a kíváncsiság és belém férkőzik egyfajta elégedett, meleg érzés, ettől lesz szexi számomra 2017. A tavalyi év minden szempontból egy átmeneti kísérlet volt nekem, megjártam a poklot és voltam a mennyországban is; a hullámvasút és a hullámvölgy nem eléggé kifejező arra, ami 2016-ban történt velem. Ennek következtében értékes leckékkel gazdagodtam, és emiatt vagyok ennyire magabiztos, ha 2017-re gondolok. Tanultam, tapasztaltam, erősödtem, lélekbúvárkodtam és még jobban elmerültem saját magamban, megismertem, mire van szükségem ebben az életszakaszban. Így jutottam el odáig, hogy felszabadultan hagyom magam mögött 2016-ot, és már most imádom 2017-et.
Na, de lassítok kicsit, mert ez a bevezető elég nagy katyvasz lett. Utoljára nyár végén írtam önértékelést, úgyhogy megragadnám az alkalmat és összegezném az elmúlt 4-5 hónapot. Hú gyerekek... azt mondják, egy év alatt sok minden megváltozhat, de azt nem gondoltam volna, hogy alig fél év alatt is teljesen új emberré válhatsz. Pedig határozottan olyan érzésem van, hogy velem valami hasonló történt. Kezdjük ott, hogy szeptemberben és novemberben is jelent meg könyvem, és mindkét regénnyel egy sorozatomat zártam le, szóval képzelhetitek, ez milyen elégedettséggel tölt el: nagyban hozzájárult a belső békém kiegyengetéséhez, hiszen ez most olyan, mintha két kör egyszerre zárult volna be. Az egyik 17 éves korom óta, a másik 22 éves korom óta volt nyitva, és egyszerre kerültek a helyükre. Az írással kapcsolatban elönt a teljesség érzése: folyton azt hajtogatom, hogy az egyik legbiztosabb pont az életemben, úgyhogy most már új vizekre evezhetek, hiszen az újévbe is átírtam magam, és január 1-jét is írással töltöttem, nem véletlenül. Nem aggódom, tele vagyok ötletekkel, az írás fix és sérthetetlen temploma a lelkecskémnek. :)
A fél évvel ezelőtti értékelésemből simán kitűnik, mennyire nem voltam rendben önmagammal. Viszketésféle érzés jött rám akkoriban. Egyfolytában nagy sétákat tettem, és nem tudtam megnyugodni. Baromi idegesítő volt, hogy nem tudtam rájönni, mi a gond. Nos, ez megszűnt. Hogy mi kellett hozzá? Magamba szálltam. Ez a legeslegjobb szó arra, ami történt velem: az új élmények és találkozások, az ismeretlen és ijesztő kipróbálása segített abban, hogy felismerjem, mire van szükségem, milyen is igazából a személyiségem, ki vagyok én pontosan. Feszegettem a határaimat, a filozófiába és spirituális irodalomba is belekóstoltam (ez tutira meg is marad, mert nagyon megszerettem), ezáltal is sikeresnek mondhatom az önismereti utazásomat, amit nyár végén emlegettem először. Nagyon sokan segítettek ebben. A családom, a barátaim, az írás, a keleti vallásfilozófia, Csernus doki, Müller Péter, egy csomó új zene, amit az utóbbi hónapokban ismertem meg, Mateo Solék a Lonerwolf.com-ról, és nem utolsó sorban az olvasóim. Szerintem még mindig nem tudjátok, milyen sokat jelent nekem minden aprócska visszajelzés, amit a könyveimmel kapcsolatban kapok tőletek. Szeretlek benneteket! :)
Szóval az önismereti tréning konklúziója a következőképpen hangzik:
- Nagyon fontos, hogy képes legyél megteremteni a belső békédet. Hogy rátalálj egy helyre, ahová vissza tudsz lépni önmagadba és lenyugtatni a háborgó lelkedet és fejecskédet.
- Azért kell nyitottnak lenni az ismeretlenre, mert csak így tudod megérteni, ki is vagy valójában. Csak a határok feszegetésével tudod felismerni, mit jelent az, hogy hűtlen lettél önmagadhoz vagy méltatlanul viselkedtél a saját értékrended értelmében.
- Az egódat megpróbálod fenntartásokkal kezelni, és mindennap teszel annak érdekében, hogy alázattal végezd a saját feladatodat a körforgásban, aminek mindannyian része vagyunk.
- A harmónia és a boldogság több pilléren nyugszik, a test-lélek-szellem hármas karbantartása a kulcs, és az, hogy hálát adok azért, ami megadatott ahelyett, hogy olyasmit hajszolok, aminek még nem jött el az ideje.
- A jelenben maradni és megélni azt. Talán a legfontosabb minden megfigyelésem közül.
Ez mind nagyon klisésen hangzik, ugye? Korábban én is így gondoltam, de aztán rájöttem, hogy ezek a szavak újra értelmeződnek, ha eljutottál addig a pontig, hogy önismereti tréningbe kezdj. Ehhez valószínűleg egyfajta töréspont kell, vagy csak annyi, hogy felismerd, helytelenül folyik az életed a medrében és elhatározod, teszel valamit ellene, érte. Új szabályaim vannak, amelyek napi szinten segítenek felismerni, hol a helyem a világban és mit is szeretnék elérni. Az utóbbi hónapokban kaptam válaszokat olyan kérdésekre, amelyekkel évek óta tanácstalanul szembesültem, de ehhez megint csak a határok feszegetése kellett. A legutóbbi önértékelésemben Punnanyt idéztem, azt írtam, szeretném megtalálni ebben a kaméleonkorszakban az origót, és végre úgy érzem, kijelenthetem: megvan. :)
Ezért várom annyira, mit tartogat számomra 2017. Van egy csomó tervem, amit meg szeretnék valósítani, ezek között kiemelt helyen szerepel, hogy minden pénzemet rocksztárokra költöm. Merthogy képzeljétek, 2017 egy olyan év, amikor a kedvenc bandáim közül elég sokan úgy döntöttek, hogy meglátogatják Európa kicsi szívét és elveszik előlünk a mindennapi betevőt a jegyárakkal. Lehet, hogy úgy tűnhet, túlzásokba esek a zenével és a koncertekkel, sőt valószínűleg így is van. De én egyszerűen nem működöm élő zene nélkül, és néha fogalmam sincs, hogyan inspirálódnék, ha a zene nem lenne szerves része az életemnek. Egyébként ez is benne volt az önismereti időszakomban: hogy elfogadtam, ebből nem fogok egykönnyen kinőni, hiszen a véremben van. Nálam az írás és a zene olyan szimbiózisban élnek egymással, mint valami gombakultúra, ami megfertőzi az agyamat és így a végeredmény általában egy regény lesz.
A tesóm szokta mondani, hogy "Nincs megállás." Ennek fényében továbbra is dolgozom magamon, beleértve természetesen az életmódváltást, az öngyógyítást, az edzést. Fun fact: a leadott kilóim száma nemrég elérte a szerencseszámomat, és azért ez eléggé király érzés. Az utóbbi hetekben sokszor eszembe jutott, hogyha találkoznék a két és fél évvel ezelőtti énemmel, mit mondanék neki. Először is, amikor ő meglátna, totál kiakadna, és azt kérdezné: "Ez most komoly? Hogy jutottál el idáig? Ez lett belőled? Ööö... biztos ez? Ja amúgy jól nézel ki, hogy csináltad?" Én meg csendben maradnék. Visszafogott, titokzatos mosolyt kanyarintanék az arcomra, és valószínűleg nem felelnék neki semmit. Közben meg azt gondolnám: "Örülök, hogy ennyire naiv és mindentudó vagy. Örülök, hogy ennyire biztos vagy abban, merre vezet az utad. Pontosan ez kell ahhoz, hogy akkorát zuhanj, amekkorát kell. És akkor majd megérted, mi a lényeg." Ő meg addig a szeme sarkából lopva pillantana rám, mint valami gyogyósra, aki most szökött a zárt osztályról, és aztán valószínűleg otthagyna egyedül. Hát... végül is, valahol el kell kezdenie.
A tavalyelőtti évnyitó bejegyzésemben választottam egy verset, hogy meghatározza az év alaphangját, ez volt a The Road Not Taken Robert Frosttól. Tavaly ez kimaradt; lásd, mennyire szét voltam esve. Most is választok egyet, egy sokkal pozitívabb, egyszerű és nagyszerű darabot, ami inkább dalszöveg, mint vers. :)
