Amondó vagyok, hogy…

"Pedig egyedül a vadidegen az, akinek igazat adok…"
(Hiperkarma – Amondó)

Azt se tudom, hol kezdjem. Nehéz lesz összefüggő szöveget alkotni az elmúlt hetek emlékképeiből, annyira sűrű és élményekkel teli a mostani időszak. Kezdődik a suli, megvolt a nyár utolsó napja, a Duna part még mindig tele van nyári turistákkal, vége a fesztiválszezonnak, megvolt egy majd' ötvenezres tüntetés egy nagyon szép zöld foltért ebben a szmoggal ellepett városban…

Tegnap fogtam magam és kisétáltam a kikötőhöz, és csak néztem, ahogy egyre közelednek Buda felől a sötétszürke felhők. Eléggé undorítóak voltak. Félreértés ne essék, imádom a felhőket, ezekkel csupán annyi volt a baj, hogy több kosz volt bennük, mint eső. Több mocsok, mint élet. Hmm… inkább nem mondom meg, mi a hasonlat vége. Biztos mindenkinek eszébe jut valami erről, hadd adjam meg azt az örömöt nektek, hogy most ti fejezitek be saját magatok számára a képet!

Vártam tegnap a vihart, éreztem a lehengerlő illatát a levegőben, láttam a felkavart port a szélben, az utcákon siető, menekülő embereket, és valahogy mégis békét éreztem. Ez is egyfajta béke volt. Szabadság. Mi jut még erről eszembe?

Annyi pillanat volt az utóbbi hetekben, ami békével és szabadsággal töltött el. Például két perce is átéltem, amikor megtudtam, hogy elmarad egy gyakorlatom. Vagy… az a másodperc, amikor a Zöld Pardon szezonzáró koncertjén meghallottam felcsendülni a kedvenc számomat, s egy röpke pillanatra lehunytam a szemem, elmosolyodtam örömömben, s azt gondoltam: "Végre! Igen! Na most aztán szétbulizzuk az agyunkat…"

És így is lett. Egy koncertnek van ez a fura varázsos hangulata, amikor vadidegen emberekkel vagy körülvéve, mégis egyetlen dolog biztosan közös bennetek: a zenekar, akik miatt itt vagytok. Lehet, hogy az a másik melletted fiú, lány, ügyvéd, mérnök, bölcsész, leszbikus, hetero, részeg, józan, szőke, fekete, vagy éppen politikus… abban a pillanatban ez nem számít. Csak az a dal, ami miatt összenéztek örömötökben, s tudjátok, hogy együtt fogtok énekelni, táncolni, sikítozni. Na igen, ez is egyfajta béke.

Aztán ott az a szabadság, amit a puszta tény szabadít fel a lelkedben, hogy valami értelmes dolgot tettél a mai nap. Fogtuk magunkat a barátnőmmel, és elmentünk a ZP-ért tüntetni. Hogy miért? Mert néha nem elég önmagában az érzés, amit egy ismeretlenekkel végigtombolt koncert nyújt. Valamikor az is kell, hogy ez a koncert a Zöld Pardonban legyen. Az egész más. Elmentünk, zöldet viseltünk, végigénekeltük a Kiscsillag, a 30Y és a Magna Cum Laude dalait, és aztán este tízkor visszaindultunk a Petőfi híd felé. Újabb szabadság- és béke-fröccs önti el az embert, ha a hídon masírozó embertömeg lekiált a rakparton araszoló tüntetőknek, és ebből egy óriási kiáltozás lesz, "Zöld Pardon!" kántálással egybevéve, csakhogy még egyszer utoljára átjárjon minket az érzés, miért is jöttünk el ide ma este.

Az is béke, ha otthon, délen, csak úgy hirtelen felindulásból felfutok a határhoz közeli halastó mellett elterülő napraforgómezőre, amíg el nem érem a dombocska tetejét, és onnan belátom az egész vidéket a lemenő nap fényében. Akkor érdemes mélyet szippantani a levegőből, s élvezni a csendet. Lefeküdni a földre, s csak mosolyogni azon, hogy milyen szép az élet. Igen, ilyenkor az élet nagyon szép… csak meg kell találni azokat az apró dolgokat, amik azzá teszik.

Ó, van még egy fajta béke, amit nemrég átéltem! Kimentem olvasni a Deák térre, leültem egy padra a gördeszka pálya közelében. Annál nincs jobb… úgy elmerülni egy Szilvási regényben, hogy közben hallod a szökőkút vizének csobogását, s a deszkások, korcsolyások kerekeinek érdes hangját. Az extrém sportoló az egyik emberfajta, akit nagyon nagy becsben tartok és tisztelek.

Egy barátnőmmel nyár elején végignéztük, ahogy egy gördeszkás vagy százszor megpróbálta ugyanazt a trükköt, de nem akart összejönni neki, és szegény egyre idegesebb lett. Össze-vissza káromkodott, ordibált, és amikor végül megunta, a földhöz vágta a deszkáját, leült egy padra, meggyújtott egy cigarettát és meghúzta a sörét. Feladta. Illetve… azt hihetnénk, feladta, de nem. Másnap ismét kimentem oda, és nagy szerencsémre ott találtam őt a parkban. Még mindig ugyanazzal a trükkel próbálkozott, percek múltán megjöttek az első káromkodások… azt se tudtam nevessek rajta, vagy sajnáljam. Aztán megtörtént a csoda. Ezerszer megpróbálta, de ezeregyedikre sikerült neki, összejött a trükk. Azért a pillanatért is nagyon megérte világra jönni: szemtanúja lenni annak, amikor egy gördeszkás arcán végre elterül az a megkönnyebbült, mindennél szebb mosoly, mert végre megcsinálta! Példát vehetnénk róluk. Sosem adják fel. Nekigyürkőznek ezerszer, de van bennük annyi kitartás, hogy addig nyúzzák magukat és a deszkájukat, amíg össze nem jön a dolog. Az a pillanat… amikor a srác – annyi gátlástalan ordibálás és káromkodás után – egy őszinte, visszafogott félmosolyt engedett meg magának… az a szabadság. Az a béke.

DC xx
2011.09.20.

Tűztánc

"Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!"
(Nox – Tűztánc)

Még télen, hónapokkal ezelőtt a fővárosban meglátogattam egy ingyen ölelés programot, mert az unokatestvérem is részt vett benne. Lelépkedtem az aluljáró lépcsőin, s ott találtam egy halomba az egyen pólós, ingyen ölelés táblákat szorongató fiatalokat. Rögvest odamentem egy mosolygós lányhoz, s átöleltem. Megköszöntük egymásnak. Ezután ütötte csak meg a fülemet egy nagyon nem odaillő hang. A férfi eszeveszetten kiabált, az ingyen ölelőket szidta, merthogy:

"Ki itt a főnök? Te? Te vagy az? … Na és hogy adsz enni a gyerekeidnek? Ilyen köcsög vagy? Há' menjetek má' arrébb, ez az én helyem! Húzzatok már arrébb, nem hallod? Szétbasznám a száját, ott fog csöpögni a vér, majd meglátod! Mondom, húzzatok már arrébb! Az is ilyen menő gyerek? Igen, te is? Te is ilyen köcsög vagy? Ingyen ölelés, azt bazdmeg…"

Nem viccelek. Annyira megrázott az élmény, hogy amint hazaértem, emlékezetből legépeltem a szavait. Nem azért, hogy emlékezzek rá, enélkül is elég mély nyomot hagyott bennem a dolog. Le kellett jegyeznem a szavait, hogy egyszer majd megoszthassam valakivel ilyen formában. Az a "menő gyerek, köcsög" az utolsó sorokban én vagyok. Méghozzá azért, mert az oszlopnak támaszkodva, rezzenéstelen arccal meredtem rá, de valahogy mégis magabiztosan. Nem akartam elhinni, mi történik. Ezért kaptam meg a magamét.

Emlékszik még valaki a Nox együttesre? Százszor ölelj még? Rögtön beugrik, igaz? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy összetartó magyar együttes, akik pár album erejéig varázslatot csaltak a lelkünkbe. Nem akármilyen varázslatot: az én szememben a Nox sorsa tökéletesen szimbolizálja a magyarságot. Előkotorták a mélyből, a múltból a magyar népdalokra jellemző motívumokat, s felturbózták egy kis popzenével, tálalhatóvá tették a mai magyar közönség számára. Nagyon is jól tették. Jól indult a dolog. A 2006-os Legfényesebb Ragyogás koncert DVD-t öröm megnézni minden egyes alkalommal. Nincs okom titkolni, hogy amikor először néztem végig, elsírtam magam a végén. A Nox visszahozta azt a tüzet, amelyről mi magyarok már réges-régen elfelejtkeztünk, újra élesztettek valami egyedit, ami csak a miénk. Ha felmentek a YouTube-ra, majdnem minden klipjük alatt kiemelt hozzászólásként olvashatjátok, hogy a külföldiek mennyire irigyek ránk. Péter Szabó Szilviben látják a gyönyörű, tehetséges magyar nőt, s a mesés hangja arra készteti őket, hogy azt írják: bárcsak tudnék magyarul, nagyon szép nyelv!

A Nox együttes 2010-ben feloszlott. Évekkel ezelőtt elhagyták a járt utat, ahol olyan jól ment a szekerük, s egy járatlan úttal, más stílussal próbálkoztak. Aztán mindenki ment tovább a saját útján. Szilvi jelenleg Ausztráliában tanul.

Hol az a tűz, ami régen jellemzett minket, magyarokat? Hol az az összetartás, hol az a szenvedély, amit ott hallok a Nox első albumain? Kiráz tőle a hideg, mert miközben hallgatom, engem is teljesen átjár az a szenvedély. Hová lett? Miért nem engedjük, hogy kibontakozzon? Mindegyikünk lelke mélyén ott parázslik, de egész egyszerűen nem hagyjuk, hogy kibontakozzon! Irigyek vagyunk a másikra, bántjuk a másikat, olyan dolgokba fogunk, amelyek megvalósításához nincs elég önbizalmunk, nincs hozzá akaraterőnk. Félünk önmagunktól. Félünk azok lenni, akik vagyunk. Inkább minden reggel felvesszük az öltönyt és a kosztümöt, beesünk az irodánkba reggel nyolcra, beszállunk a mókuskerékbe, s el is feledkezünk róla, mit is akarunk igazán. És ami a legrosszabb: manapság szinte csak negatív akció céljából vagyunk képesek összefogni. Tisztelet a kivételnek. Miért baj az, ha az ember ingyen megöleli a másikat? Miért kell ezért lenézni? Örömömben hatalmas mosoly terült el az arcomon, mikor megláttam az ölelkező fiatalokat, mert azelőtt még nem láttam ilyet, s egy röpke pillanatra úgy éreztem, valami csodának vagyok a szemtanúja. Miért nem szeretjük mi a csodákat? Miért átkozzuk el magunkat, temetjük el magunkat élve?

De nyugalom. Nincs minden veszve! Ott az a tűz a szívek mélyén, még nem hunyt ki teljesen. Várat magára. Nagyon ritkán, de találkozom vele, akkor, amikor megismerek egy-egy olyan embert, akik felvállalják önmagukat, az egyéniségüket, s az életük során a kreativitásukba fektetnek bele, engedik, hogy kibontakozzon, aminek ki kell bontakoznia. Nagyon meg fogtok lepődni, de ti is találkozhattok velük: csak rá kell mennetek a mostanában oly felkapott "vicces blogokra". Ott olyan gondolatokkal fogtok találkozni, olyan őszinteséggel és szenvedéllyel, amit én annyira hiányolok.

Engedjetek teret a tűznek! Ne hagyjátok, hogy a múltatok befolyásoljon, s megszabja, hogy csak egy legyetek a sok magyar közül. Különleges nép vagyunk, különleges képességekkel, amelyek bennünk szunnyadnak, csak fel kell ismernünk őket.

DC xx
2011.08.30.

A színfalak mögött

"Life's too short to be sitting around miserable
People gonna talk whether you doing bad or good, yeah…"
(Rihanna – Cheers)

Tudtátok, hogy a horvát tengerparton lehet találni majdnem teljesen szív alakú kövecskét, csak jól meg kell túrni a kavicsos talajt,s elég kitartónak kell lenni? És azt tudtátok, hogy egy hétvégi siófoki üdülés alkalmával akkor lehet a legnagyobbat nevetni, mikor megtalálod a Bakonyi sertésborda mártásában a tojáshéjat,s a főpincér erre azt mormogja a bajsza alatt: "az isten fáját!"? És azt tudtátok, hogy lehet szabadon esni két lábon állva, csak kell hozzá egy hajlékony derék, egy órányi napsütés egy borongós nyári napon, meg két jó fej fotós? És azt tudtátok, hogy ha átlapozzátok a tizenkét kötetes Világtörténelmi enciklopédiát, egy kuma szót nem fogtok találni a boszorkányüldözésekről?

Nagyon tömören, nagyon kicsi dióhéjban ezzel talán átadhattam a nyaram hangulatát. Eszelős, pörgős, néhol sírós, de inkább nevetős. Most egyesek azért is megköveznének, mert ehhez a bejegyzéshez Rihanna legújabb slágerét választottam, de nem igazán érdekel. Jó ez a szám, most tükrözi a hangulatomat, és Rihannát igenis tisztelem amiatt, hogy a legmélyebb, lehúzó sárból is fel tudott állni, és minden nap magabiztosan ragyog a színpadon, emberek ezrei előtt. Nem mindenki lenne képes erre, nem mindegyik rocksztár. Ez az egyik probléma, amivel ezen a nyáron oly sokszor találkoztam… ez a "csak az instrumentális zene az igazi zene" meg a "fúj büdös rockerek, változik a világ, nem kell már gitár ahhoz, hogy zenét csináljon az ember" dilemma. Emberek, emberek… ebben a vitában én nem foglalok állást, csupán Albus Dumbledore-t szeretném idézni, a negyedik Harry Potter film végéről, ez a jelenet biztos mindenkiben mély nyomot hagyott: "… bár távol élünk egymástól, és más-más nyelvet beszélünk, a szívünk együtt dobog."

Szeretek kutatómunkát végezni, ez az egyik legjobb dolog az életemben. Igenis jó érzés, ha van egy téma, amiben teljesen elmélyülsz, amiből profibb vagy, mint a barátaid, amivel kapcsolatban bármikor el tudnál ejteni egy laza, tényszerű megjegyzést egy beszélgetés során. És ez a téma lehet a tengeri moszat szaporodása, Axel Rose botrányai vagy éppen a boszorkányüldözés – mindegy, csak nézz utána, és élvezd, hogy nem az éppen feladott házi feladatot teljesíted, hanem magadat teszed többé. Önmagadat fejleszted, okosodsz, formálódik a világról alkotott elképzelésed. Ezzel nem feltétlenül arra célzok, hogy éjjel-nappal a wikipédiát böngésszétek. Fellapozni az otthoni könyveket, magazinokat, jegyzeteket sokkal szórakoztatóbb, mint az interneten összehordott pletykákat olvasgatni, higgyétek el!

Szóval ezzel a kutatás dologgal csupán azt szerettem volna mondani, hogy szeretek mindenről magam beszerezni még több információt, hogy lehessen egy saját véleményem a témáról. Születési rendellenességemként tartom fenn, hogy igazságmániás vagyok, ennek következtében túlságosan is őszinte ember. Imádok a színfalak mögé lesni, a tilosban járni csupán azzal, ha megkérdőjelezhetetlen vasigazságokat megkérdőjelező könyveket olvasgatok. Ha tehetném, minden ember kezébe nyomnám az én szent könyvemet (igen, vállalom a kétértelműséget): Jim Marrs: Titkos uralom című könyvét. Ha ez jó ajánlólevélnek számít, én a Muse frontembere, Matthew Bellamy miatt vettem meg, mivel állítólag ez a kedvenc könyve. Nem azért lesz ez a könyv valaki kedvence, mert olvasmányos, és vicces, szaftos sztorija van. Ez nem az a műfaj. Azért válik kedvenccé, mert miután az ember elolvasta, végtelenül hálás a szerzőnek, hogy felnyitotta a szemét olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket még álmában sem merne megkérdőjelezni.

Amit Jim Marrs leír a könyvében, hogy az igazság több rétegű szűrőn át jut el az emberiséghez, az abban bizonyosodik be, hogy egy Világtörténelmi enciklopédiából egész egyszerűen hiányzik az adat, hogy több tízezer ember lelte halálát máglyán elégetve, kínpadon, vagy bebörtönözve egy olyan időszakban, amikor minden nőre rá lehetett bizonyítani, hogy boszorkány.

Ne higgyetek annak, amit a híradóban mondanak. Ne fogadjátok el a dolgokat csak azért, mert tényszerűen tálalják. Ne hagyjátok, hogy mások állításai befolyásoljanak, bármennyire is meggyőzően adják elő. Járjatok mindennek utána magatok – higgyétek el, sokkal többek lesztek ezáltal. Hjaj, mindig belelovallom magam egy témába, és gyakran lesz túl komoly hangvételű. Na nem… még van pár nap a nyárból, szóval cheers to the freakin' weekend! :)

DC xx
2011.08.27.

Zene nélkül mit írok én?

“When we were young we used to say

That you only hear the music when your heart begins to break
Now we are the kids from yesterday…”

(My Chemical Romance – The Kids from Yesterday)

Én így szoktam meg, minden egyes írásomhoz, bejegyzésemhez tartozik egy dal, amit éppen hallgatok, s amelynek a hangulata teljesen átjár írás közben.

Egyik dédapám híres tekerőlantos volt, édesanyám már kislány korában is kitűnt az énekkarból a gyönyörű szopránjával, édesapám pedig világéletében gitározott. Még mindig élesen emlékszem arra a késő délutánra, amikor először ültek le ketten a bátyámmal, s apukám próbálta elmagyarázni a bátyámnak, mi is az az akkord. Miközben a testvérem kitartóan, lelkesen szenvedett az ujjai nyújtogatásával, s már mind a tenyere, mind az akusztikus gitár nyaka beleizzadt abba a bizonyos akkordba, apukám megszólalt: „és ugye a legfontosabb dolog, hogy az ember mellett mindig ott van egy vödör jég, amibe időnként úgy szépen belemártja a kezét…”

Talán ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen elköteleztem magam a zene iránt. Van ez a furcsa dolog, ami nem csak felszabadít, vigasztal, megnyugvást hoz, hanem összehozza az embereket, nevettet, tanít is egyszerre. Mi más képes még erre a világon? Csakis a zene.

Én nem tudok gitározni, bár meg kell hagyni, megpróbálkoztam már egy-két akkorddal, nem éneklek olyan szépen, mint anyukám, tekerőlantos meg végképp nem vagyok. Viszont írok. Úgy írok, hogy a zene inspirál, a zene ösztönöz arra, amit mondani, üzenni szeretnék a világnak. Tehát végül is nem hozok szégyent egy ilyen muzikális családra!

Az írással valamikor két és fél éve kezdtem el komolyabban foglalkozni, egy nagyon hideg és nagyon szomorú szilveszter alkalmával. Az év utolsó napjaiban tudtam meg, hogy egy kedves ismerősömnél egy súlyos betegséget diagnosztizáltak. A lány egyidős velem, a zenei ízlésünk, az érdeklődési körünk is hasonló… magyarán hasonlítok rá, és ez volt az a pillanat, amikor hirtelen felfogtam, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Nem számít ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz – az élet szeszélyességének ki vagy téve. Leblokkoltam. Soha nem csináltam hasonlót életemben, de akkor három napig alig tudtam beszélni. A szilveszteri buliról nagyon gyorsan hazamentem, nem bírtam nézni, ahogy az emberek felhőtlenül szórakoznak. Minden újraíródott bennem, mint egy CD-n. Szilveszter este bezárkóztam a szobámba, kinyitottam az ablakot, s engedtem, hogy a hideg levegő átjárja a szobámat, s közben zenét hallgattam. Sosem tudnám elfelejteni, hogy My Chemical Romance-et hallgattam. Akkor kezdett el formálódni bennem a döntés, hogy kezdenem kell valamit magammal, tennem kell valamit ebben az életben, hiszen akármikor vége lehet. Sose tudni.

Pár nap múlva megírtam egy novellát, amit természetesen egy MCR dal inspirált, s nagyon büszke voltam magamra. A semmiből alkottam valamit, és ha a világ nem is, de én több lettem ezzel.

Aztán jött a még kegyetlenebb időszak, amikor is három, számomra fontos embert is elvesztettem. Azt vártam magamtól, hogy idegroncs leszek, hogy éjjel-nappal sírni fogok, de nem így lett. Helyette iszonyatos dühöt éreztem. Elegem volt abból, hogy valahol valaki azt képzeli, így játszadozhat az emberéletekkel. Igenis okolni akartam valakit, be szerettem volna mosni neki egy jó nagyot. Meg is tettem, habár a magam módján: amikor a harmadik halálról értesültem, tüntetően felvonultam a szobámba, leültem a gép elé, és elkezdtem írni. Egy könyvet. Hetek óta dédelgettem már magamban az ötleteket, melyekkel tovább tudnám vinni a novellám sztoriját. Életre keltettem egy főhősnőt, aki a tehetetlen dühömből született: Helenát.

Miután leírtam az első fejezetet, sokkal megkönnyebbültebbnek éreztem magam. Ez a mai napig így van, ha írok, ha mondatokat formálok, s értelme van a szavaknak, üzenetet tudok átadni velük, mindig jól érzem magam. Ezt a fanfiction íróknak, dalszövegíróknak, publicistáknak biztos nem kell magyaráznom.

Sehol sem lennék zene nélkül. A jeleneteket, a karakterek viselkedését mind-mind dallamok, ritmusok, dalszövegek formálják. S nekem mindennél többet ér az, amikor a bátyám először lapozta fel a könyvemet, és kiszúrta az ötödik fejezet alatti Metallica idézetet, s elvigyorodott örömében. Ezek azok az apró dolgok, amiért érdemes élni és alkotni.

DC xx

2011.08.11.