And leave this place the same today
Some like to sleep, we like to play
Just look at all that pain..."
(My Chemical Romance – Fake Your Death)
Figyelem! Egy elvetemült MCR rajongó gondolatáradata
következik, tovább olvasni csak saját felelősségre.
Egyszer és mindenkorra elég a nyafogásból.
Szóval Gerard kiakadt. Ilyet se tapasztaltam még, mert azt
már láttam, hallottam – a saját szememmel és fülemmel – hogy felhúzta magát, és
annyira belelovallta magát a mondandójába, az üzenetébe, hogy totálisan
elveszett a pillanatban. Na, de ez most másfajta kiakadás, mert finoman beszólt
a saját rajongóinak. És én teljes mértékben megértem őt.
Több mint egy éve feloszlott a My Chemical Romance, és
szerintem az elmúlt hónapokban kevesen gondoltak arra, hogy ez annak a négy
embernek mennyire fájhat. Jobban, mint nekünk. Sokkal jobban, mert tudom, hogy
legszívesebben kiordítanák a világba, mi is volt pontosan az oka,
elmagyaráznák, de nem teszik, mert tudják, hogy ez épp elég így nekünk, vagy
talán a kiadó szorongatta meg őket, én nem tudom, de most már valahogy nem is
akarom tudni. Azzal foglalkozok, ami a MyChem után maradt. És, hogy mi maradt?
Egy csomó imádnivaló, inspiráló, életmentő dal mellett, úgy tűnik, egy
kettészakadt rajongói bázis, amelynek az egyik része mindenféleképpen bűnbakot
keresne – és ez a bűnbak Gee lett - , a másik része pedig elfogadja a srácok
döntését, és megpróbál élni a tudattal, hogy vége. Oké. Rendben. De mi a közös
mindkét félben? Az, hogy mindannyian sírtak, amikor először hallották a Fake
Your Deathet. Szerintem erre kellene koncentrálni. Az emlékekre. Az üzenetre, a
mondanivalóra.
Van egy kis füzetkém, oda gyűjtögetem a srácok beszólásait,
tanácsait, hülyeségeit, és ha nagyon, nagyon mélyen vagyok, előveszem.
Átgondolom, mi mindenben segítettek nekem. Van ez az „MCR saved my life” címke,
amit minden egyes My Chem rajongó legszívesebben büszkén hordana a homlokára
tetováltatva, és ami összeköt bennünket. Gerardék arra tanítottak minket, hogy
vállaljuk fel magunkat, mutassuk meg a gyengeségeinket és az erősségeinket, ne
foglalkozzunk azzal, amit mások mondanak, mert csodálatosak vagyunk kívülről és
belülről is. Merjünk önmagunk lenni, merjünk emberek lenni. Na, mármost. Ők is
emberek. Velük is megtörténik ez a furcsa undorítóság, amit életnek nevezünk,
és ami a képükbe törli, hogy nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan
eltervezték. Szóval feloszlott a banda. Mindenki tovább építgeti a karrierjét,
egyenként haladnak előre, lépésről lépésre próbálják újra megtalálni magukat,
vagy éppen folytatni azt, amit az MCR-ral kezdtek el. Nekem csak egyetlen
kérdésem van…
MIÉRT KELL OKOLNI ŐKET EZÉRT?!
Gerard kiakadt. Saját fordításban idézek a Twitteréről: „De
igen, kérlek, mindenképpen hibáztassatok azért, hogy azt teszem, amiben hiszek.
Mert soha nem fogom abbahagyni.”
Ez a banda, ez az eszme, ez az életfelfogás nekem sokkal
többet jelent annál, hogy nyilvánosan megsértődjek a feloszlás miatt, és
negatív üzenetekkel árasszam el a szerencsétlen hősömet. Mert az, nekem Gee
mindig is egy hős volt. Abba szerettem bele 15 évesen, hogy megtanította a
rajongóinak, lássák meg a hétköznapokban a csodákat, alkossanak, éljenek,
szeressenek, adjanak magukból valamit a világnak, hisz mindannyian egyediek, és
nagyszerűek. [Pillanatnyi elkalandozás: most már mindenki tudja, miért leszek
idegbeteg attól, ha valaki ellátja ezt a bandát az emó címkével.] Tehát csak
annyit akarok mondani, hogy azért, mert kiderült, ők nem istenek, hanem
ugyanolyan emberek, mint mi, és történtek rossz dolgok velük, megtörtént maga
az élet fura machinációja, aminek így vagy úgy, de a feloszlás lett a vége,
nos, ezért én nem fogok ellenük fordulni. Rengeteget köszönhetek nekik, és így
a távolból is ismerem őket annyira, hogy tudjam, nem lesznek képesek leállni az
alkotással, újabb és újabb csodákat kapunk majd tőlük. Értünk voltak 12 éven
át. De minden jónak vége szakad egyszer, és nekünk igenis össze kell tennünk a
két kezünket, hogy mind a négyükben pattog az a tűz, az a bizonyítási vágy,
hogy újat hozzanak létre. Nekünk. Értünk. Értünk vannak itt 12 év után is.
Miért is kell bűnbak? Merthogy ezzel a hozzáállással elértük
azt, hogy Gerard csalódott bennünk; érzem a szavaiban, mert van, amikor már ő
sem tudja visszafojtani, és ki kell engednie a gőzt, holott meg is írta, hogy
utál magyarázkodni. Meg is értem.
Amikor megjelent a Fake Your Death, akkor tudatosult bennem,
hogy tényleg vége, és bőgtem, mint egy gyerek. Illetve… nem, nem mint egy
gyerek, az 15 évesen volt, amikor megismertem őket. 22 évesen is büszkén
ejtettem azokat a könnyeket. Nem tudom, hogyan alakul az életem, ha nem ismerem
meg ezt a bandát közelebbről, de én valahogy nem is akarom tudni. Azt is nekik
köszönhetem, hogy most ezt írom. Hogy évekkel ezelőtt mertem rálépni az írás
rögös, akadályokkal telitűzdelt útjára, és ha meg is torpanok, akkor is csak
annyi időre, hogy meghallgassak egy MCR albumot, és máris lépkedek tovább.
Ilyen az élet. Ilyen lenne nélkülük? Nem tudom. Azt tudom, hogy hálás vagyok
ezért a 12 évért, és megelőlegezem a hálát az elkövetkezendő alkotásokért. Csak
előre, előre, pozitívan, felszegett fejjel, nem pedig egymást marva, a hibát
keresve, vagdalkozva. Hisz nem vagyunk állatok. Csak emberien, csak őszintén!
Ahogy Gerard tanította.
MCR saved my life. <3
2014. 04. 04.
DC xx
