Három év

"What's the worst that I can say?
Things are better if I stay
So long and goodnight
So long and goodnight…"

(My Chemical Romance – Helena)

Azt szokták mondani, röpül az idő, de én inkább azt mondom, süvít, mintha fenékbe durrantották volna. Ma kereken három éve, hogy megjelent az első regényem.

Most írhatnék egy ilyen unalmas summázást arról, hogy mi minden történt velem meg az írásaimmal ezalatt a három év alatt, de arra nem biztos, hogy mindenki kíváncsi lenne. Pillanatképekben látom az életem, és most egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen volt ott, a soproni Alexandra könyvesboltban először a kezemben fogni ezt az 550 oldalas valamit, ami nekem annyi izzasztó órát, keserves, nehezen megszült döntéseket, örömkönnyes perceket, és egy-két mínusz kilót jelentett. (Az írás fogyaszt. Ülsz egyhelyben órákat, és még enni is elfelejtesz. Persze néha kénytelen vagy otthagyni a sztorit, mert azért a húgyhólyagodnak is van egy tűréshatára, és őt nem igazán érdekli, hogy milyen fontos párbeszéd kellős közepén vagy.)

VOLT Fesztivál 2011, Sopron, június 29. Kettő dolog miatt is pirosbetűs ünnep számomra. Aznap került boltokba a Fénytörés, és aznap lépett fel a fesztiválon Magyarországon először az a banda, akik miatt elkezdtem írni. Aki ismer, az már nagyon unhatja ezt a dumát, de én még megannyiszor el fogom mondani. :)

Szóval azt mondtam, pillanatképek. Hát, akkor…

Ahogy megpróbálom megfogalmazni, mit írjak a Fénytörés elejébe angolul a négy bandatagnak.

Ahogy a koncert után könyörgök a roadnak, hogy adja oda a bandának a könyvet. Elveszi, biztosít róla, hogy így lesz, és tudom, hogy fifty-fifty az esély rá, hogy tényleg úgy lesz, de így is simán elbőgöm magam.

Amikor megjön az első rajongói levél, és az OLVASÓM megköszöni, hogy megírtam ezt a könyvet, és közli, hogy nagyon várja a következőt.

Amikor megkapom az első negatív kritikát. Amikor felfogom, hogy mennyit köszönhetek az írójának, és örülök, hogy megírta.

Amikor meghívnak dedikálni a szülővárosom könyvtárába.

Amikor leadom életem második regényének kéziratát a kiadóhoz.

Amikor megtervezzük a következő borítót, és az unokatesóm két órát hajlong a Türr kilátónál, bevállalva egy alapos hátfájást, hogy meglegyen a tökéletes kép a Szabadeséshez.

Amikor hosszú hónapokon keresztül nem tudok írni, mert lefoglal az egyetem, a szakdolgozat, és az államvizsga.

Amikor elhatározom, hogy nekiállok egy ifjúsági regénysorozatnak, mert van mondanivalóm a magyar fiataloknak, a magyar fiatalokról, és nem tudom már sokáig magamban tartani.

Amikor követelik tőlem az OLVASÓIM (három év után is furcsa), hogy mikor írom már meg a Helena harmadik részét.

Amikor dedikálok az Ünnepi Könyvhét alkalmából Budapesten a Vörösmarty téren.

De az örök kedvencem: Amikor otthon Baján a bátyám csak úgy bejön a szobámba, és néz rám. Nem tudom, mi baja, de azért megkérdezem tőle. A válasz: „Te hallod. Milyen durva már, hogy neked kiadták két könyvedet. Én ezt csak most fogtam fel.”

Köszönöm azoknak, akik végig mellettem álltak/állnak, és így vagy úgy, de a támogatásukkal felépítenek bennem egy erős alapot, amire építkezhetek. Nekik nagyon gyakran megköszönöm, de úgy érzem, az OLVASÓIMNAK még mindig nem köszöntem meg eléggé. Tudom, tudom, úgy tehetem meg, ha írok, és jövök a befejező kötettel, no meg a Tükörlelkekkel. Igyekszem! :)

Három év!

DC xx

Dedikálás Baján

Minden évben július második hétvégéjén rendezik meg a Bajai Halászléfőző Fesztivált. Én idén is ott leszek, mindenképpen ott a helyem büszke bajaiként. :) Ám most összekötjük a kellemeset a hasznossal: július 11-én, péntek délután csinálunk egy dedikálást. 

Szóval ha a közelben laksz, vagy eleve úgy tervezted, hogy ellátogatsz a Fesztre, akkor nagyon sok szeretettel várlak a Halászparton, a Sugó-parti Lángossütő teraszán. Beszélgetünk, napozunk, ilyesmi.

Itt a Facebookos esemény. :)

Ünnepi Könyvhét 2014 beszámoló

Életemben másodszor jutottam el egy nagyobb könyves eseményre. Az első az áprilisi Budapesti Könyvfesztivál volt, ahol eszméletlenül jó élményekkel gazdagodtam, és be kell hogy valljam, a tegnapi szombati nap se volt kevésbé lenyűgöző.

Fél egy körül értünk a Vörösmarty térre Mátéval, aki felvállalta a lelkes fotós szerepét, szóval bejárta a környéket egy fényképezőgéppel, amíg másik, még inkább lelkes társammal, Barbival megtanultuk a tér térképét – az első egy óra mindig erről szól, vizuálisan égjen beléd, melyik kiadó standja nagyjából merre található. :)

Természetesen a 19-es stand volt a főhadiszállás, az Atlantic Press és az Aba kiadó pavilonja, ahol 14 órától dedikáltam. Az első nagyon jóleső élményem, hogy alig érkeztem meg a pavilonhoz, írótársam, Nagy Niki máris letámadott, hogy dedikáljam neki a saját Fénytörés példányát. Hát, ha már így összejöttünk, én is kértem tőle egy aláfirkantást az ő könyvére, az Életfogytigra. Nagyon jó volt megismerkedni vele! Ezen kívül befutott Wee is, a Pokoli szolgálat írónője, aztán szépen lassan megjött Margó is, akinek nagyon megörültem, mert régen láttam. Csináltunk jó sok képet, és természetesen ezekről a képekről nem maradhatott le a csapat lelke, Blanka, aki mindig mindenhol ott van, és csak azzal, hogy blankáskodik, már feldobja a napunkat. :)

Na, és a dedikálás. Ez volt az első budapesti dedikálásom, és nagyon meghatódtam, amikor megjöttek azok az emberkék, akik nem csak az egyik, hanem talán mindkét könyvemet ott szorongatták a kezükben, hogy aláírhassam. Mindenkitől megkérdeztem, honnan ismerhetjük egymást, Twitter, Facebook, moly, és így többé-kevésbé sikerült mindenkit helyre raknom a fejecskémben. Vittem magammal könyvjelzőket, úgyhogy a dedikáltatók mind kaptak tőlem ajándékba mindkét fajtából. Itt is szeretném még egyszer megköszönni, hogy eljöttetek, nagyon sokat jelentett nekem! És aki lemaradt, annak nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb vigasz, de tervezünk egy dedikálást az idei Bajai Halászléfőző Fesztiválra is, úgyhogy aki el szokott jönni erre a fesztre, vagy most jönne először, annak már most szólok, hogy én is ott leszek! :)

Na de vissza a Könyvhét szombatjához. Az egész nap legnagyobb meglepetése, hogy a szüleim is eljöttek, felutaztak Bajáról, a dedikálás kellős közepén jelentek meg, ami nagyon jól esett. :) Együtt ettünk, aztán magunkra maradtunk Barbival – mármint egy egész tömeggel magunk körül. Egy órát álltunk sorba Lakatos Leventénél, aki szorgosan írogatta alá a könyveit, és pózolt a rajongóival közös fotóknál, csak a végére már eléggé elfáradt a csuklója az írogatásban :D Megkaptam, hogy milyen jól megyek a Bomlás borítójához, merthogy fekete haj+lila felső kombóval voltam jelen. Hát, bocsi, Levente, de nem igazán mondhatom, hogy a könyved miatt öltöztem volna így fel. :)

De ami a legfontosabb! A szerzeményeim! Letámadtam az Agave pavilonját, rámutattam Neil Gaiman új könyvére, hogy engem az érdekel. „Megnézni szeretnéd?” – kérdezte a standos néni. „Dehogy, megvenni! Céltudatosan jöttem!” Hát, nem is kell mondanom, örült nekem. :D Aztán később találtam egy másik standnál még egy Gaiman könyvet, méghozzá eredeti nyelven, erre muszáj volt lecsapnom. Régóta tervbe volt véve a Csillagainkban a hiba, szóval ezt is beszereztem, nagyon kíváncsi vagyok rá. A szüleim megleptek 2 BBC-s GoodFood magazinnal, amiért imádom őket, mert tudják, mennyire szeretek főzni.

Ja, és ha minden igaz, Dr. Csernus tud róla, hogy van valahol egy fiatal szerző, aki „éppen dedikál”, mert drága szüleim gondoskodtak róla, hogy eldicsekedjenek azzal, hogy én is dedikáló íróként vagyok kint a Könyvhéten. :D Dr. Csernusról tudni kell, hogy van vele közös múltunk, de ő nem is tud róla. Na, szóval, bemásolom egy Könyvfesztiválos molyos karcomat, jó? :D

"A Könyvfesztiválos kalandjaink fénypontja, amikor @MisssBee 15:50 perckor realizálja, hogy a Csernus dedikálás nem négykor, hanem háromkor kezdődött. A következő beszélgetés folyik le közöttünk:

– De még simán odaérünk, na gyerünk, még van 10 perc a dedikálásból!
– Ó, basszus, és most van a legnagyobb tömegnyom…
– Te hallod! Itt van!
– Mi? Hol?
– Itt, nem látod? A Csernus! Megy a mosdóba…
– Ó, akkor már vége van. Nem megy vissza a standhoz dedikálni.
– Hallod, itt megvárjuk.
– Persze, majd odamegyek, és megvárom a vécénél.
– Simán! Mikor lesz még egy ilyen lehetőséged? Legfeljebb nem írja alá.
– Te, hallod, ha azt akarom, hogy leüvöltsön, elmegyek egy előadására, oké?
– Oké… Na, itt van, kijött! Merre megy? Jön vissza, menjünk, menjünk mi is!
– Te látod?
– Elvesztettem, ELVESZTETTEM!!! Hol van?!
– Ne már! Na, tudod mit, menjünk el a standhoz, hátha ott megtaláljuk.
– Oké.

Nem találtuk meg. :D"

Szóóóval, összességében nagyon izgalmas nap volt, és biztos, hogy minden évben ki fogok látogatni a Könyvhétre is. És legközelebb igyekszem nem megfázni! :)

A szombaton készült képeket itt meg is nézhetitek. :)

DC xx

Minitippek szárba szökkent írópalántáknak #5

A Twitteren elkezdtem egy rovatot, amit #minitipp névre kereszteltem, és amit azoknak a lelkes, kezdő íróknak ajánlok, akik blogot vezetnek, fanfictionöket írogatnak, regényen dolgoznak, vagy csak úgy általában szeretnek írni. Nem vagyok profi az írás terén, én is voltam kezdő, sőt, még annak is tartom magam, de írtam és olvastam már annyit, hogy tudjak mit átadni az írópalántáknak.

Meggyőződésem, hogy a jövő nagy írói ott bujkálnak a hangzatos álnéven működő bloggerek között, és hogy nem idősebbek tizennégy, tizenöt éveseknél. Elsősorban nekik írogatom ezeket a minitippeket: a Twitteres 140 karaktert betartva ezek rövidke, apró tanácsok, meglátások, írástechnikai tippek. Itt is elindítom a rovatot, ám itt 5 minitippet írok egy bejegyzésbe, de egyenként kibontom őket, hogy érthetőbbek legyenek. Remélem, ha csak egy hangyányit is, de segítek a fiatal tollforgatóknak. :)

21. Váltogasd a rövid, és hosszú mondatokat! Nem. Kell. Mindig. Tőmondatokban. Írni. De a nyomatékosításra ez jó eszköz! :)

Zavaró, ha egy bekezdésben csak rövid mondatokkal fejezed ki magad. A túl hosszú, kacifántosabb mondatokra ugyanez vonatkozik. Olvasás közben, magyarán egyfajta magunkban felolvasás közben feltűnik, ha minden mondat ugyanolyan szerkezetű. A változatosság gyönyörködtet! Az egymás utáni, csupán egy-két szavas tőmondatok nyomatékosítanak, kiemelnek, de ezekkel is bánj csínján! Próbáld megtalálni az egyensúlyt a mondataid hosszánál.

22. Csak bámulsz az üres „új fájlra?” Felejtsd el, vegyél a kezedbe egy füzetet meg egy tollat! Más környezet, újult erő.

Ez visszafelé is igaz: lehet, hogy te mindig jegyzetfüzetbe írsz, de ha váltanod kell, ott van a billentyűzet. Nem beszélve arról, hogy egy idő után a csuklód elfárad, bármelyik módszert is választod, így a kezednek is jót teszel a változtatással. Hidd el, ez az írókádnak is jól jön, valahogy másképpen látod majd az írásodat, a bekezdéseket, a fejezetek hosszát, stb.

23. Ismerjünk meg egy karaktert a tettei által, így rögtön kialakul róla egy képünk. Ez izgibb, mintha egy mondatban jellemeznéd őt.

Oké, ez magyarázatra szorul. Arra gondolok, hogy nem kell feltétlenül egy teljes bemutatásra, egyértelműsítő leírásra alapoznod a történetedet. Nem kell mindig egy olyan prológus vagy első fejezet, ahol közlöd az olvasóval, hogy igen, itt játszódik, ez egyébként így néz ki, a főszereplőnk ilyen, és nem szokott ilyet meg olyat csinálni, de van ilyen meg olyan titka, ennyi barátja, őket így hívják, stb. Felesleges! Vágj bele rögtön az elején egy jó párbeszéddel, egy izgalmas jelenettel, ahol adódik egy szituáció, és a szereplőidet a szituációra való reakciójuk láttán ismerjük meg! Leírhatod egy srácról, hogy ő a suli bolondja, és kész, pont. De ez így unalmas. Inkább mutass meg egy jelenetet, ahol hülyét csinál egy tanárból, és mindenki nevet a helyzeten, amit teremtett! Így fogja az olvasó igazán a szívébe zárni a karaktert.

24. Mesélj színekkel! Milyen felsőt visel a szereplőd? Milyen a szeme, és a haja színe? Festi a körmét? Na, és a szobája fala? :)

Szimbolika, szimbolika mindenhol! Persze nem kell ezt túl komolyan venni, meg túlzásba vinni. Attól, hogy egy író kék függönyöket aggat egy szobába, a kék szín nem biztos, hogy éppen jelenteni akar valamit. :) De ha úgy gondolod, kell a rikító rózsaszín rúzs egy lány ajkára, vagy a feltűnő, citromsárga koktélruha, esetleg egy fekete, füstös smink, hát hajrá! Sok mindent tudsz ezzel üzenni.

25. A szóismétlés mindannyiunk főellensége. Ha nagyon gondban vagy, ne szégyelld felütni a szinonima szótárat!

Sokat kell írni ahhoz, hogy megtanuljuk változatosan kifejezni magunkat. Itt már nem is a mondatok hosszáról van szó, hanem a szókincsről. Folyamatosan olvass, írj, olvass, és írj, hogy ebben fejlődni tudj! Ne használj szóismétlést, csak ha a helyzet megköveteli, vagy nyomatékosítani akarsz. Olvasd fel hangosan a bekezdést, amit írtál, így mindjárt fel fog tűnni, ha egy-két mondaton belül ugyanazt a szót vagy kifejezést többször használtad a kelleténél. Ügyelj erre is!

Itt a következő 5 tipp!

DC xx

Várd ki a fényt az alagút végén

"Forget about the dirty looks
The photographs your boyfriend took
You said you read me like a book

But the pages all are torn and frayed…"

(My Chemical Romance – I’m Not Okay)

A minap belefutottam a Facebookon egy aggasztó képbe. Egy fiatal lány tette fel, méghozzá a karjáról, amin apró patakocskákban folyt a vér, és kisebb-nagyobb vágások látszódtak a bőrén. Tett mellé egy angol nyelvű, szomorú, lemondó idézetet. Csak néztem. És néztem. És néztem még egy kis ideig. Hová jutottunk?

Persze nem azért írok most, hogy kioktassam a divatdepressziósokat, az emósokat, vagy hasonló címkékkel ellátott, beskatulyázott embereket. Azért írok, mert egyre több fiatallal állok kapcsolatban, akik, ha nem is vagdossák magukat, de nagyon magányosak és úgy érzik, senki nem érti meg őket, mindenki csak bántalmazza őket – testileg és/vagy lelkileg –, így az öngyilkosság gondolata sem idegen tőlük.

Hozzájuk szólok most. Szóval, aki irtózik a témától, csak nevet az ilyen fiatalokon, vagy legyint, kattintson el innen gyorsan, mert fogalmam sincs, miért jött a blogomra.

Kedves Nagyon Is Értékes Ember!

Szeretném, ha tudnád, hogy igen, közhelyesen hangzik, de tudom, mit érzel. Voltam olyan helyzetben én is, amikor úgy gondoltam, nincs kiút. Úgy érzed, mintha a társadalom – beleértve a szüleidet, az osztálytársaidat, az állítólagos barátaidat – megfeledkezett volna rólad, és ledobtak volna egy mély, sötét verembe, hadd szenvedd ki magadat.

Amikor a legmélyebben voltam, mindig akkor talált meg egy csoda, és átgondoltam, hogy nem annyira rossz ez az élet. Én személy szerint rengeteget köszönhetek a zenének, és különböző zenei előadóknak, akiknek a mondanivalója segített túlélnem egy-két dolgot. De lehet, hogy te most legyintesz, vagy keserűen elmosolyodsz, mert nincs zenei példaképed, vagy nem is értesz azon a nyelven, amelyiken a kedvenc énekesed énekel. Nem baj, nem kell ehhez feltétlenül a zene, vagy egy könyv, egy film üzenete. Egy valami, egyvalaki kell csak: TE.

Szeretném, ha belegondolnál, hogy mi mindent értél el eddig az életben. Nem kell versenyeken való dobogós helyezést említened, nem kell megszámolnod, hány csillagos ötöst szereztél ebben az évben, csupán arra kell emlékeztetned magad, hogy ki is vagy valójában. Egy személyiségében még alakuló, fejlődő ember, aki a közeljövőben fogja kitalálni, mit szeretne csinálni, mivel szeretne foglalkozni, minek a segítségével tud előre haladni az életben. Van két kezed, lábad, egészséges vagy, van kedvenc színed, ételed, italod, énekesed, filmed. Van, akinek még ez sincs. Egy látássérült embernek nincs kedvenc színe. Egy hallássérült csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tud zenét hallgatni. Egy súlyos betegségben szenvedő ember nem biztos, hogy olyan normális életet tud élni, mint te. És, tudod mit? Ezek a nem teljesen egészséges emberek is képesek valami olyasmit találni minden egyes nap, ami megmosolyogtatja őket. Küzdenek, mert hiszik, hogy nincsenek véletlenül a világon.

Csak egyetlen egy ember tud változtatni a sorsodon, és az te magad vagy. Ne várj a megmentődre, de ne is abban lásd az egyetlen megoldást, hogy elköltözöl vagy elszöksz otthonról, esetleg megvágod magad. A megoldás benned van. Fel kell ismerned, hogy értékes vagy, és hogy előbb-utóbb jön egy olyan pillanat az életedben, amit igenis meg fogsz ragadni, hogy bizonyíts saját magadnak és másoknak is: hogy igenis tudsz változni, és változtatni.

Hiszem, hogy neked is van feladatod a világon. Ne mondd azt, hogy nincs! Fiatal vagy még, nem tudhatod, mikor jön el a lehetőség, hogy bizonyíts, hogy több legyél valamivel, és a világ is több legyen általad.

Kigúnyolnak a suliban. A szüleid semmibe vesznek. A tesód csak cikizni tud. A barátaid elhagytak. És? Még mindig lélegzel, még mindig itt vagy a világon, ami csak arra vár, hogy rájöjj, miben vagy más, mint a többiek. Arra, hogy felismerd, miben emelkedsz ki, miben vagy jó, és hogy mi kell ahhoz, hogy beteljesítsd a céljaidat, elérd az álmaidat. Álmokra mindenkinek szüksége van, hiszen kell valami, amiért küzdhetünk.

Ó, és ha tényleg úgy hiszed, hogy teljesen feleslegesen beszélek neked, akkor gondold végig ezt: ha most feladnád, még esélyt sem adsz magadnak arra, hogy évekkel később (vagy, ki tudja, lehet, hogy már holnap) megismerkedj életed szerelmével. Tényleg meg akarod fosztani magadat ettől a lehetőségtől? Attól, hogy idővel teljes, boldog életed legyen? Attól, hogy kialakuljon az egyéniséged, az érdeklődési köröd, az egész életed? Ugyan már.

Felszegett fejjel, előre, előre, még akkor is, ha kövekkel dobálnak. Te felszeded a köveket, és építesz belőlük valamit. Elég az önmarcangolásból, az önsajnálatból, és a depresszióból. Te jobb vagy ennél!

DC xx