Három év

"What's the worst that I can say?
Things are better if I stay
So long and goodnight
So long and goodnight…"

(My Chemical Romance – Helena)

Azt szokták mondani, röpül az idő, de én inkább azt mondom, süvít, mintha fenékbe durrantották volna. Ma kereken három éve, hogy megjelent az első regényem.

Most írhatnék egy ilyen unalmas summázást arról, hogy mi minden történt velem meg az írásaimmal ezalatt a három év alatt, de arra nem biztos, hogy mindenki kíváncsi lenne. Pillanatképekben látom az életem, és most egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen volt ott, a soproni Alexandra könyvesboltban először a kezemben fogni ezt az 550 oldalas valamit, ami nekem annyi izzasztó órát, keserves, nehezen megszült döntéseket, örömkönnyes perceket, és egy-két mínusz kilót jelentett. (Az írás fogyaszt. Ülsz egyhelyben órákat, és még enni is elfelejtesz. Persze néha kénytelen vagy otthagyni a sztorit, mert azért a húgyhólyagodnak is van egy tűréshatára, és őt nem igazán érdekli, hogy milyen fontos párbeszéd kellős közepén vagy.)

VOLT Fesztivál 2011, Sopron, június 29. Kettő dolog miatt is pirosbetűs ünnep számomra. Aznap került boltokba a Fénytörés, és aznap lépett fel a fesztiválon Magyarországon először az a banda, akik miatt elkezdtem írni. Aki ismer, az már nagyon unhatja ezt a dumát, de én még megannyiszor el fogom mondani. :)

Szóval azt mondtam, pillanatképek. Hát, akkor…

Ahogy megpróbálom megfogalmazni, mit írjak a Fénytörés elejébe angolul a négy bandatagnak.

Ahogy a koncert után könyörgök a roadnak, hogy adja oda a bandának a könyvet. Elveszi, biztosít róla, hogy így lesz, és tudom, hogy fifty-fifty az esély rá, hogy tényleg úgy lesz, de így is simán elbőgöm magam.

Amikor megjön az első rajongói levél, és az OLVASÓM megköszöni, hogy megírtam ezt a könyvet, és közli, hogy nagyon várja a következőt.

Amikor megkapom az első negatív kritikát. Amikor felfogom, hogy mennyit köszönhetek az írójának, és örülök, hogy megírta.

Amikor meghívnak dedikálni a szülővárosom könyvtárába.

Amikor leadom életem második regényének kéziratát a kiadóhoz.

Amikor megtervezzük a következő borítót, és az unokatesóm két órát hajlong a Türr kilátónál, bevállalva egy alapos hátfájást, hogy meglegyen a tökéletes kép a Szabadeséshez.

Amikor hosszú hónapokon keresztül nem tudok írni, mert lefoglal az egyetem, a szakdolgozat, és az államvizsga.

Amikor elhatározom, hogy nekiállok egy ifjúsági regénysorozatnak, mert van mondanivalóm a magyar fiataloknak, a magyar fiatalokról, és nem tudom már sokáig magamban tartani.

Amikor követelik tőlem az OLVASÓIM (három év után is furcsa), hogy mikor írom már meg a Helena harmadik részét.

Amikor dedikálok az Ünnepi Könyvhét alkalmából Budapesten a Vörösmarty téren.

De az örök kedvencem: Amikor otthon Baján a bátyám csak úgy bejön a szobámba, és néz rám. Nem tudom, mi baja, de azért megkérdezem tőle. A válasz: „Te hallod. Milyen durva már, hogy neked kiadták két könyvedet. Én ezt csak most fogtam fel.”

Köszönöm azoknak, akik végig mellettem álltak/állnak, és így vagy úgy, de a támogatásukkal felépítenek bennem egy erős alapot, amire építkezhetek. Nekik nagyon gyakran megköszönöm, de úgy érzem, az OLVASÓIMNAK még mindig nem köszöntem meg eléggé. Tudom, tudom, úgy tehetem meg, ha írok, és jövök a befejező kötettel, no meg a Tükörlelkekkel. Igyekszem! :)

Három év!

DC xx