Legutóbb január elején írtam ehhez hasonló bejegyzést, és nagyon érdekes visszakövetni, hogy 8 hónappal ezelőtt milyen gondolatok és friss élmények foglalkoztattak. Annyi minden történt azóta.
Ez a nyaram értékelése szeretne lenni, de induljunk akkor már januártól – amikor megígértem magamnak, hogy átviszem a friss érzelmeket és élményeket az újévbe, nem játszok olyat, hogy január elsejétől minden hopp, egy varázspálca suhintásával lenullázódik, letisztul, és újra beindul. Van, amivel nem lehet megtenni, hogy lezárod december 31-re magadban, és csak a frissen születő érzelmekre és történésekre koncentrálsz – jól is tettem, hogy nem vettem félvállról a téli dolgaimat, mert tavaszra-kora nyárra értek csak be, akkorra tisztázódott le, mit is jelentenek ezek nekem, vagy miféle megoldást tudnék találni rájuk.
Tavasszal újraindult bennem az alkotás, aminek hihetetlenül örültem, és azért szögezzük le, ebben nagy szerepet játszott az új inspiráció (köszi, Andy Biersack), ami újra indította az írói vérkeringésemet, és amit valahogy mindig a zenében találok meg. Visszataláltam a régi irányba, amit, féltem, hogy már-már elveszítettem a mindennapok valósága közepette. De – mivel semmi sem lehet tökéletes – tavasz vége-nyár eleje felé újabb törés következett, ami szó szerint kettétörte a Tükörlelkek 2 kéziratát, és ezzel újabb kihívás elé állított; belemenekülök a melankóliába, vagy képes vagyok összekaparni magamat és bizonyítani, felülkerekedni a valóságon, és kiírni magamból azt, amire jelenleg iszonyatosan szükségem van. És igen, megtettem. Júniusban kizártam a külvilágot, és befejeztem a könyvet, ráadásul nagyon elégedetten álltam fel az íróasztaltól. Úgy érzem, életem egyik legkomplexebb regényét sikerült összehoznom, és kifejezetten büszke vagyok rá.
A nyár egyik része tehát ebből állt: a regény befejezése, javítása, a letisztult, végleges kézirat összehozása, aztán a szerkesztés, és minden, amit előkészítünk a megjelenés előtt. Csodás, tanulságos folyamat még mindig. Hálás vagyok azért, hogy olyan irányt választhattam, ahol, úgy érzem, húsz, harminc év múlva is tanulni fogok valami újat. Nincs megállás (mondaná a bátyám), mindig van hová fejlődni, egy-egy mondatot vagy motívumot csiszolni, átgondolni egy karakter jellemét, szerepét. Imádom csinálni.
A nyár másik fele meglepetés volt számomra: megleptem saját magamat azzal, hogy rájöttem, lassan akarva-akaratlanul is átlépek egy új szakaszba. Furcsa kérdések fogalmazódtak meg bennem az utóbbi hónapokban-hetekben saját magammal kapcsolatban, és azt hiszem, most jutottam el odáig, hogy végre felfedeztem: valami nem oké. Olyan érzésem van, hogy egyhelyben toporgok, és új élményekre, új kihívásokra, új fajta érzésekre lenne szükségem. Ez egyébként jelen van az írás terén is, de hálistennek ezzel nincs gond. Épp, hogy ezeket a sorokat írom, most ébredek rá, hogy az írással mindig előrébb járok egy-két lépéssel, mint önmagammal kapcsolatban. Tudom, mit tervezek az írással, tudom, mennyire izgalmas lesz kidolgozni a következő ötleteimet, tudom, hogy ezen a téren nem fogok a sötétben tapogatózni. Viszont nekem meg valami változásra van szükségem, mert nem vagyok megelégedve a jelenlegi helyzettel. Még nem igazán tudom, hogy a változtatás miben fog megmutatkozni, de egy biztos: ősszel valami önismereti tréningszerűséget fogok folytatni. Új helyek, új emberek, új élmények, mert nem érzem magam elég rugalmasnak, és úgy vettem észre, belekötök a közvetlen környezetembe, és megzavarom az állóvizet, mert vágyom valami újra, valami másra, holott a probléma abban gyökeredzik, hogy valószínűleg rossz állóvíznél kutakodok – el kell menni felfedezni a többi tavacskát is.
Nem tudom, hogy ez most spirituális utazás vagy fizikai, egyszerűen nem tudom. De változásra vágyom, mert valami nem jó bennem, és azt hiszem, jó, hogy ez így megfogalmazásra került, mert a leírt szavaknak nagy jelentőséget tulajdonítok. Újfajta könyveket is szeretnék olvasni, kicsit nyitottabb akarok lenni a világra – fura, pont őszre időzítek egy megújulást, amit tavasszal kellene csinálni, de hát sosem állítottam, hogy szokványos vagy éppen normális lenne az élethez való hozzáállásom. Miért hazudtolnám meg önmagamat? Pont ez lenne a lényeg, hogy zsigeri szinten elfogadom, változásra vágyom; visszatalálni ebben a kaméleonkorszakban az origóhoz, ahogy a Punnany Massif mondja. Vagy új origót keresni. Vannak biztos pontok az életemben, az egyik legfontosabb ezek közül az írás, és most már tudom, hogy enélkül nem megy ez a dolog, amit az életemnek hívok, de valami más is kell, valami új. Sok új. Ki kell találnom, micsoda.
Köszi, nyár. Helló, ősz!
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.
Dóra xx
