Sokat gondolkozok azon, mi az élet értelme. Nem azon, hogy mi a válasz, inkább azon, hogy mások hogyan láthatják ezt a kérdést és a választ. Mert ha azt mondom, hogy az élet értelme szeretni és szeretve lenni, akkor rögtön arra gondolhatnánk, hogy ez az egész földi lét olyan játszma, ami arra megy ki, hogy megtaláljuk az igaz szeretetet, az igaz szerelmet, valakit, aki önzetlenül, csak önmagunkért szeret. Ha nincs ilyen vagy nem találkozunk vele ebben az életben, akkor sincs baj, hiszen a barátainkban, vagy a közvetlen családtagjainkban keressük és kapjuk meg a szeretetet. Esetleg egy gyerkőcben, akit mi hoztunk a világra – benne biztosan ott lakozik az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet, amire annyira szomjazunk az ittlétünk alatt.
Egyre kevésbé értek ezzel egyet. Az élet értelme mindenféleképpen a szeretet, illetve a szeretetre való képesség. Az adakozás képessége. Ami szerintem szorosan összefügg azzal, hogy valaki felismeri a következőt: minden csak átmeneti. Egy kapcsolat, egy szerelem, egy barátság, a fájdalom, az öröm, egy évszak, egy időszak… benne van a nevében, időszak; szakaszos, nem állandó, elmúlik. Ez elsőre ijesztő gondolat, de meg lehet szokni, hogy minden folyton változik, és szerintem ez valahol felszabadító érzés. Amikor megértjük, hogy maga az élet is csak egy időszak.
És amikor ez tudatosul, véleményem szerint abban a pillanatban lehet elkövetni a legnagyobb hibákat. Beindulhat a kapkodás. Elindulhat egy olyan folyamat, hogy „rövid ideig vagyok itt, most kell letennem valamit az asztalra, nyomot kell hagynom magam után, szeretnem kell, keresni kell a szeretet bármilyen formáját, hamarosan lejár az idő, emberek, hát nem értitek, hogy szeretet kell?” És amikor hirtelen nem kapjuk ezt meg, hát teremtünk ilyesmit. Belerohanunk egy eleve halálra ítélt párkapcsolatba, házasságba, elvakultan hozunk meg fontos döntéseket, megrészegülve a szeretetakarástól. Ezek durva szavak, nem szabadna erről osztanom az észt 25 évesen; csupán filozofálok, gondolkodom.
A nagy elmélkedésben arra jutottam, hogy az élet lényege, a szeretet arról szól, hogy rájövünk, a szeretet nem rólunk szól. Nem arról, hogy „mindenképpen szeretnem kell valamit vagy valakit”, „mindenképpen szeressenek”, „mindenképpen össze kell tartozni és valamit alkotni, hisz olyan rövid az időnk itt”. Ez szerintem önzés. Fél vagy egy évvel ezelőtt egyébként még nem így gondoltam, viszonylag rövid idő alatt formálódott át erről a véleményem.
Szóval a szeretetet én abban látom, hogy azért akarom megnevettetni a barátaimat, hogy nekik jó legyen. Nem azért, hogy elmondhassák rólam, milyen jó velem beszélgetni, vagy nekem mennyire jólesett a beszélgetés. Arról is szól, hogy jót cselekszem, de nem várok érte dicséretet. És nem azért cselekszem jót, hogy kevésbé érezzem magam rossz, értéktelen embernek. (Ez hihetetlenül nehéz egyébként.) Hanem azért cselekszem, azért adok, azért szeretek önzetlenül, mert… megtehetem. Mert mindennap van rá 24 órám, hogy megtehessem. Később már nem lesz. Itt megint előjön a sürgetés, hogy „jaj, most kell jót tenni!”, de ez nem helyes irány – az én véleményem szerint. Bele kell nyugodni, elfogadni, hogy az életünk rövid ezen a földön, és így felszabadult örömmel megérteni, hogy ez egy olyan időszak (az élet), amiben adhatok! Ez mekkora áldás ám, mekkora lehetőség, micsoda képesség! Ennél szerintem nem létezik nagyobb csoda.
És ilyenkor állok és nézek értetlenül, amikor olyan emberekkel találkozom, közvetlenül vagy közvetetten, akik arra pazarolják ezt az időszakos, párszor 24 órájukat, hogy romboljanak, pusztítsanak, és gyűlöletet szítsanak. Valóban, ezt is meg lehet tenni, lehet ez is az élet értelme. Csakhogy a pusztítás és az adakozás (építés, szeretet) között van egy hatalmas különbség. Az egyik véges. A pusztítás véges. Van egy pont, amin túl már nincs mit lerombolni. Ergo, ha a pusztításban látjuk az élet értelmét, zátonyra futottunk – mert bizony az véges. Az önzetlenség, a szeretet, az építés pedig végtelen. Sokszorozódhat, mindig szükség lesz rá, mindig jelen van. Akár a levegő körülöttünk, olyan természetes, illetve annak kellene lennie.
Én személy szerint egyelőre az alkotásban látom az élet értelmét. (Mondom ezt 25 évesen, erre visszatérhetünk majd, folyton változik az ember, a személyiség, a prioritások…) De tudom, hogy rengetegen vannak, akik még nem találták meg az eszközét annak, hogy adjanak, hogy értelmet adjanak az életüknek, és kétségbeesett vészmegoldásokon törik a fejüket, esetleg már bele-bele is kaptak egy-egy ilyen vészforgatókönyv szélébe. Úgy gondolom, ha valaki ebben az életben van, fizikai valójában, akkor elsődleges kötelessége a szeretet, és ennek elégnek kell lennie. Ha csak egy szép szavad van egy másik emberhez, egy dicséret, egy megértő szó, vagy a figyelmes hallgatás, már célba értél. De ezeket ne önmagad miatt tedd; hogy jobban érezd magad tőlük. A másikért csinálod, mert a másiknak mindig is szüksége lesz a te önzetlenségedre. Így indulhat csak meg egy láncreakció, az olyan fajta, amelyik nem bizonytalanságból és kilátástalanságból születik, hanem pozitív energiából, ami visszacsatolódik és áramlik közöttünk.
Hiszek a reinkarnációban, de nem használhatom kifogásként. Hogy majd a következő életemben eljön ez meg az a perc, majd a következő alkalommal bebizonyítom, megmutatom, megismerem… Lesz még lehetőségem rá. Nem. Ez baromság. Most vagyok, most vagyok én az, aki vagyok, akivé tettem magam, és akivé még ebben a létben válhatok; a szeretet eszköze. Nincs kifogás, nincs elodázás. A mai 24 óra létezik, semmi más.
Ha ezt elolvastad, és még nem menekültél el hanyatt-homlok, akkor kérdeznék tőled valamit. Várom a választ kommentben, tényleg őszintén érdekel. Szerinted mit jelent az alázat? Számodra mi az? Szinonimaszótárt és értelmező kéziszótárt nem ér nyitni! ;)
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.
Dóra xx
