Vettem a bátorságot és elneveztem a könyvheti turnét Bolyongó turnénak, mert a megjelenés mellett arról van szó, kérem szépen, hogy Hajdú-Antal Zsuzsival össze-vissza bebolyongtuk a fél országot, pontosabban megjártuk Debrecent, Győrt, Budapestet, Pécset, Szegedet, és én még a végére Bajára is beestem. Nem akármilyen hetünk volt - ígértem egy élménybeszámolót, úgyhogy essünk is neki!
Debrecenben kezdtünk: igyekeztünk időben elindulni vonattal, hogy még véletlenül se késsünk el, még akkor se, ha netán a vonat dönt úgy, hogy késik. De szerencsére nem adódott semmiféle probléma, ha a klímát nem számítjuk, ami valószínűleg hozzásegített egy cuki kis vírushoz, vagy... NEM TUDOM, mihez, de valami volt a levegőben Debrecenben, az biztos. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Harminc fokos rekkenő hőségben értünk oda, ami még mindig jobb, mint az úton tapasztalt zuhogó eső, és kényelmes turistatempóban végig tudtunk sétálni a belvároson a Csapó utcáig. Egyfolytában könyvesboltok jöttek velünk szembe, vagy csak mi vagyunk erre mindig kiélezve, mindenesetre azért betértünk egy Lírába, hogy köszönjünk a könyvecskéinknek. Aztán a Csapó utcában már meg is találtuk a Könyvhetet, a könyves bódékat, a plázát is, na és ott már rögtön le tudtunk pacsizni a librisekkel, akikhez hivatalosak voltunk. Körbevezettek bennünket a hatalmas, gyönyörű Libri könyvesboltban a plázában, ahol kiemelt helyen csücsültek a regényeink - ezt muszáj volt lefotóznom.
Maga a dedikálás nagyon kellemes hangulatban telt, többek között azért, mert egy irtó aranyos libris csajszi szórakoztatott bennünket, aki olyan tetoválásokkal volt telepingálva, hogy majdnem rávettem, ott helyben vetkőzzön le, legalább így is vonzza felénk az érdeklődő tekinteteket. Ide-oda mutogattam a tetkóira, és olyanokat mondtam neki, hogy "Tetszene neked a Bolyongó. Ez itt például, ami a tarkódon van, nagyjából a 11. fejezet. De az álomfogó is, ami az oldaladon van." Jókat röhögtünk, annyit elmondhatok. Aztán, négy óra után kicsivel, miután aláfirkantottam jó pár Bolyongót és Tükörlelkeket is, sprinteltünk egy jót Zsuzsival, hogy elérjük a vonatot, ami még időben hazarepít minket.
Másnap jött Győr. Már reggel is éreztem, hogy valami nincs rendben, pedig alig vártam a győri kiruccanást, hiszen ezzel szimbolikus jelentőségű helyre "vittem" a Bolyongót turnéztatni. Erre mi történik? Már az odafelé vezető úton beüt a hányinger. És összeteszem a két kezem, hogy volt a közelemben egy Zsuzsi, aztán pedig egy Nita, aki a szó legszorosabb értelmében megmentette az életemet azzal, hogy gyógyszerrel és citromos vízzel várt minket a győri Libriben. Vannak mondatok, amiket sosem fogok elfelejteni, még akkor is, ha szédelegtem... ("Egyébként nem versz át, tudom, hogy másnapos vagy, azért kellett a citromos víz" - kaptam meg Nitától, aki akkor már beleolvasott a Bolyongó elejébe.) Szóval itt is szeretném neki örök hálámat kifejezni azért, mert életmentősdit játszott a kedvemért! Ígérem, ha legközelebb találkozunk, nem leszek holtsápadt és használhatatlan.
A rosszullétnek köszönhető az is, hogy a győri dedikálásból sajnos nem sok maradt meg nekem. De azért két pillanat erősen bevésődött. Egy, amikor egy csapat tini vágott át előttünk a Baross Gábor úton, és az egyikük, egy lány meglátta a dedikáló asztalocskán díszelgő Tükörlelkeket, felsikkantott, és a könyvre mutatva közölte a társaival, mennyire imádja a könyvet. Tovább mentek, én pedig fogtam magam, és utána kiáltottam: "Tetszett? Amúgy én írtam." Erre hatalmas szemeket meresztett, és ketten is visszajöttek hozzám a csapatból, hogy közös képet készítsünk. Nagyon cukik voltak. A másik őrült pillanat, ami megmaradt: elsétált előttünk egy tetovált srác, akinek a lábszárán egészen véletlenül kiszúrtam egy hatalmas magyar kártyát, sőt, az agyam pillanatok alatt regisztrálta, hogy tulajdonképpen egy piros hetest(!), úgyhogy akkor már a szédülés olyan fázisában voltam, hogy minden mindegy volt. Utána kiáltottam: "De jó, magyar kártya! Az én főszereplőmnek is van olyan tetkója..." Visszafordult, ránk vigyorgott, megnézte a Bolyongót magának, aztán intett egyet, és tovább bandukolt. Két perc elteltével odanyöszörgöm Zsuzsinak: "Zsuzsi, én az előbb tényleg rákiáltottam egy tetovált gyerekre?" "Ahogy mondod." "Oké. Akkor ez már egy új szint."
Szombaton Budapest, Vörösmarty tér. A szokásos tömeg, őrült könyves forgatag várt, de még mindig elég sápadtan festettem. Viszont felvidított, hogy milyen sokan toppantatok be hozzám! Volt, akitől egyenesen hátast dobtam, többek között Soltól, aki meglepett egy fából készült Tükörlelkek plakettel/könyvjelzővel, aminek a hátoldalán egy YouTube-link virít, ami ehhez a zenéhez vezet. Sol ezt a dalt a Tükörlelkek elolvasása után írta, úgyhogy képzelhetitek, mennyire meghatódtam, amikor felfogtam, tulajdonképpen mi is ez az ajándék.
Ami még tök kellemes volt, hogy Vivien Holloway és Gabriella Eld írónők is elkóboroltak felém, hogy megtapizzák a Bolyongót, ami azért esett jól, mert se időm, se túl egészséges szervezetem nem volt ahhoz ezen a Könyvhéten, hogy szétnézzek és beköszönjek az ismerős kiadókhoz, írókhoz. Még Teklával is összefutottam, ami már csak hab volt a tortán.
Pécset nagyon vártam. Méghozzá azért, mert két cukorfalat olvasóm is előre felkészített rá Instán és Facebookon, hogy ők bizony jönnek. És jöttek! Megölelgettem, megpuszilgattam őket. Nagyon meghatódtam, hogy végre tudtam velük találkozni, és az egyiküktől még egy saját készítésű karkötőt is kaptam. Neki is van egy ugyanolyan, úgyhogy ez, kérem szépen, barátságkarkötő, akárhogy is nézem. És hozzá a saját kertjükből szedett levendulacsokor, amiről rögtön Míra jut eszembe... Szóval úgy minden a helyén volt! És még mindig nem áztunk el, pont a dedikálás után szakadt le az ég, amikor már úton voltam.
Szeged azért volt különleges, mert időben odaértünk, és amíg a dedikálás kezdetére vártam, gyorsan, frissen készítettem egy képet a Dugonics téren arról a pontról, ahol a fejemben Péterfi Kriszti ücsörgött az anyukájával a Tükörlelkek második részében. Aztán jöttek a drága olvasók, arról nem is beszélve, hogy három aranyos leányzó épp a dedikálás végére ért be, busszal jöttek suli után, de még sikerült összefutnunk - éreztem én, hogy picivel tovább kell maradnom. Valamint, a szegedi Libriben hagytam egy plusz dedikált példányt a Bolyongóból. Na, arra kíváncsi lennék, hogy megtalálta-e már valaki!
A bajai dedikálás (kicsiny szülővárosom) tulajdonképpen évek óta lóg a levegőben, és nagyon-nagyon örültem neki, hogy végre összejött! De arra nem számítottam, hogy olyan sokan eljönnek. Az hagyján, de sokan jöttek a régi sulimból is, a III. Béla Gimnáziumból! Volt időnk kicsit beszélgetni is a lányokkal, sokak barátnőinek dedikáltam legalább egy könyvjelzőt, ha már nem tudtak ott lenni. Féltem, hogy az eső elmossa a kedvet arra, hogy az olvasók eljöjjenek hozzám Bolyongózni, de végül a bajai találkozó az egyik legkellemesebb élmény volt, így a Könyvhét után két nappal. Nekem így volt teljes a Könyvhét - csütörtöktől szerdáig.
Sok mindenkinek meg kell köszönnöm az elmúlt hetet; a debreceni, pécsi, szegedi, győri Libri Könyvesboltoknak, akik mindenben a segítségünkre voltak! Ezen kívül a bajai Lírának. Nem beszélve a kiadómról, a Ciceró Könyvstúdióról. Hajdú-Antal Zsuzsinak is köszönet, hogy elviselt!
És persze nektek vagyok a leghálásabb, drága olvasóim, akik sorban álltatok a harminc fokban, siettetek a buszhoz, hoztátok a könyveket, rám mosolyogtatok, megleptetek a szavaitokkal, apróságaitokkal, lelkesedésetekkel! Nagyon sokat jelentett ez nekem, el se tudjátok hinni, mennyit. Köszönöm!
Szóval vége a bolyongásnak - azt most már Norbira bízom. Jó olvasást kívánok hozzá, és szép nyári szünetet nektek!
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,
Dóra xx
