A nyár elején találkoztam először a Middlemist Red nevével, amikor az Index címlapsztoriként hozta le, hogy bizony van itt nekünk négy fiatal magyar srácunk, akik csupán 2012-ben alakultak, a legidősebb tagjuk csak 24 éves, de azt rebesgetik, nemzetközi színvonalat képviselnek, és mindenféle zenei versenyt megnyertek; ergo ők a fiatal magyar rockszcéna nagy reménységei. Elmentem az A38-as koncertjükre, hogy kiderítsem, miről is van itt szó.
Na jó, ez a méltatás nagyon csinosan hangzik, de mi lesz ha végig is hallgatom az első és eddigi egyetlen korongjukat, a Supersonic Overdrive-ot. Az lett, hogy bejött a dolog. Nyers, kiforratlan és mégis egyszerűségében jó, a pszichedelikus rockra kevésbé fogható hallgatóságnak talán kicsit unalmas, de kétségkívül egyedi, friss, üdítő, mindenképpen figyelemre méltó. Ám, mint azt tudjuk, egy új bandánál (a nem újaknál is, még akkor is, ha ezt az öregek hajlamosak elfelejteni) az igazi teszt az, hogy megfelelnek-e élőben, a közönség előtt.
Persze, hogy megfelelhetnek, ha a nyarat is végigturnézták a legnagyobb zenei fesztiválokat érintve. Ennek ellenére még csak most volt szerencsém először látni őket, október elején az A38-on. Az előzenekar a Panel Surfers volt, akik egy 8-10 dalból álló punkos, szörfös rock n’ rollos műsorral próbálták feltüzelni a közönséget. Miután lementek a színpadról, azonnal megkezdődött a Middlemist Red cuccának összeszerelése; már az is szimpatikus számomra, hogy igaz, voltak segítőik, de a banda tagjai maguk rakták helyre a felszerelést. Nem húzták az agyunkat, nem várakoztattak sokáig; amikor a vizes palackok is a helyükre kerültek és a színpadot lassanként ködbe vonó füst meghozta az elvarázsolt hangulatot, felvonult a Middlemist Red négy tagja.
Nincs egyszerű dolga annak, akinek mindössze egy EP-nyi meg egy albumnyi anyaga és ideje van arra, hogy meggyőzze és szórakoztassa a közönséget. Hát, engem bizony megvettek kilóra. Az egész koncertnek olyan a hangulata, mintha egy másik univerzumba repítettek volna el bennünket, ahol furcsamód a mai pszichedelikus rockzene és a The Beatles képes egy nyelvet beszélni. Hogy mindezt egy ilyen fiatal tagokból álló csapat hozta össze, egészen elképesztő. A hangzásvilág ahhoz hasonlítható, mintha fognánk a Led Zeppelint, a Muse-t, és a Kasabiant, összeráznánk őket, és visszamennénk a debütáló albumuk idejébe, amikor a tagok átlagéletkora nem több 22-nél. Egy élő show alatt már csak be kell öltöztetni őket tetőtől talpig feketébe, de bármennyire is azt várná az ember, hogy így emós hangulatot árasztanak magukból, tévedés. Képtelenség egyhelyben végigállni a koncertjüket, annyira fiatalos, friss, néhol húsbavágóan egyszerű és kemény, néhol légiesen finom, könnyed dallamokat csalnak ki a gitárokból.
 |
| Forrás: felonline.hu |
Mondanám azt, hogy a csapat lelke az énekes-gitáros Nóvé Soma és Papp Dávid gitáros kettőse, de ez nem igaz, mert Deli Soma basszusgitár-játéka szintén üde és hangulatos harmóniákkal teli, nagyban hozzájárul az elvarázsolt atmoszférához, amit a banda zenéje teremt, és persze Ürögdi Ábel (dob) tökéletesen passzol ehhez az elvont hangzáshoz. Az egyes dalok alatt végigvonuló lassú, ámde erőteljes, már-már ősi szertartásos ütemekre emlékeztető dob, kiegészülve Soma basszusával valami egészen új értelmet ad a röviden, de hatásosan közbeékelt, visszafogott betéteknek.
Okosan építették fel a setlistet, egy-egy lassabb, melodikus darab után (Sundowner, Overseas) mindig felébresztettek minket egy igazán belevaló rockos dallal; nem mintha unatkoztunk volna. Amikor felcsendült az egyik nagy közönségkedvenc, az Alas, a csajok rögtön sikításrohamba kezdtek. A Single Switcheroonál pedig mindenki egy emberként énekelt és táncolt, mivel ez az a dal, amivel anno igazán megfogták a jó hallással rendelkező, egy kicsit is a zenéhez értő hallgatóságot. Egy The Black Angels feldolgozást is hallhattunk, a Don’t Play With Gunst. Le a kalappal Nóvé Soma előtt, aki viszonylag rövid idő alatt (amióta nagyobb közönség előtt koncerteznek) megtanulta, hogyan tartson szemkontaktust az embertömeggel, és habár a kötetlen kommunikációt a közönséggel még gyakorolni kell, azért Soma megdicsérte a szőke pultost, aki állítólag „az első pultos lány, aki kívülről tudja a szövegeinket”. Kedves gesztus volt, nem minden frontember vesz ilyet észre. Számomra a show egyik legemlékezetesebb része az volt, amikor a Black Lips alatt a srácok hangszereket cseréltek, és így nyomták le a punkos beütésű nótát. Jó ötlet, egy kicsit felrázza a hallgatóságot, meglepetésszerű, spontánnak tűnik, még ha előre lebeszélt elemről is van szó. Az utolsó előtti dal, az Aanimal abszolút kedvencemmé vált, és a közönség énekléséből és mozgásából ítélve nem voltam ezzel egyedül. A dal gerincét, mint a legtöbb darabnál, sejtelmesen felhangzó gitárjáték alkotja. Papp Dávid egyszerű, torzított hangokat szólaltat meg, nem cifrázza túl, mindig pontos marad, és ott durvul be, ahol kell, ezzel megadva a dalok ívesen hullámzó témáit. A sajnos rövidre sikeredett koncertet (mivel egyelőre nincs túl sok daluk) a visszatapsolás után a Multicoloured Drive zárta, egy igazán belevaló sláger. Ha a Single Switcheroo nem győzi meg az embert, ez a dal biztos sikert ér el. Díjnyertes videoklip készült hozzá, és bevallom őszintén, amikor először láttam a klipet és hallottam a dalt, nehezen hittem el, hogy itt magyar zenéről beszélünk.
Pedig ez az igazság, egy újabb fiatal banda tűnt fel a magyar rock színterén, és nagyon örülök neki, hogy vannak még olyan emberek, akik azzal foglalkoznak, hogy megtalálják az áradatban az igazi kincseket, kiemeljék a megszámlálhatatlan átlagzenekar csődületéből, és csiszolgatják-gondozzák őket. Kell az ilyen üde, friss vér a magyar zenébe, el kell hinni, hogy a fiatalok zsebében ott van valami nyers, romlatlan tehetség és egy lelkes vízió, amit – ha megvannak az eszközeik hozzá – szívesen eljuttatnának a szélesebb közönséghez. A Middlemist Red élő koncertje újabb bizonyíték volt erre. Ha valakinek van egy szabad órácskája, és ezek a srácok koncerteznek a környéken, egészen nyugodtan menjen el, nézze meg őket: egy elvarázsolt, alkoholmámorhoz hasonlító, bódítóan dallamos, fiatalosan lüktető élményt kap, amit nem felejt el egykönnyen.
