Helena útja

Elég dühös voltam a 17. születésnapom környékén. Tele volt a hócipőm a világgal. Ritkán mesélek erről, de a múlt trükkös dolog (köszi, Paul), és ha nem is határoz meg bennünket, mindenképpen hatással van a jelenünkre – ki tudja, hol tartanék most, ha nem pont olyan dolgokat görgetett volna elém az élet, amilyeneket akkor, 2008-2009 telén.

Nyolc évvel ezelőtt vagyunk: életem legrosszabb szilveszteri időszakában három napon keresztül alig szólaltam meg, mert egy kisebb sokk hatása alatt voltam. Akkoriban eszméltem rá pár nagyon undok dologra, mint például: a halálos betegségek nem válogatnak, egy fiatal, ereje teljében lévő, újdonsült apukát sem kímélnek. Vagy, hogy egy velem egyidős, rám eléggé hasonlító lányt simán megtámadhat egy alattomos betegség. Mindig valami más miatt fordult fel körülöttem a világ. Furcsa dolog játszódott le bennem, nem értettem, miért nem tudok gyászolni. Nem akartam gyászolni. Ki voltam akadva. Rövid időn belül több veszteség is ért, és egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a biológia és a természet így működik: fogadd el szépen, hogy bizonyos embereknek meg vannak számlálva a napjaik, belülről teszi őket tönkre valami, és ilyenkor a lelki megpróbáltatásokat szinte csupán zárójelesen említhetjük. Szóval mások gyászoltak, én meg álltam és néztem, hogy: ez most komoly? Ez tényleg így megy? Fel voltam háborodva, kikértem magamnak az egész rohadt ügyet. Azóta sem voltam annyira dühös, mint akkor. Elemi, mély erővel tört fel belőlem a tehetetlen indulat, amit nem tudtam levezetni egyszerűen sehogy sem. Hogy mibe kapaszkodtam ebben az időszakban? A kedvenc bandáim zenéjébe. Kivált a My Chemical Romance mondanivalójához menekültem, mert Gerardék azt mondták, ne féljek felvállalni önmagamat, az érzéseimet, és a művészetemet – találjam meg az eszközt, azt a fegyvert, és rohanjak vele, mert az fog megmenteni.

Na, és akkor körülbelül ezzel meg is kapjuk Helena világát. Nem sokkal a 17. születésnapom után elkezdtem írni egy sztorit, amibe beleöntöttem minden érzelmet, ami akkoriban kavargott bennem. Megpróbáltam lekötni magam a nehéz időszakban, rendszereztem az ötleteimet és azokat a témákat, amelyek évek óta foglalkoztattak: írjunk belőle egy regényt! És akkor megszületett Helena, aki annak a nyers, végtelen erőnek a megtestesülése akart lenni, amit talán a természetnek nevezhetnénk, de ez mégsem ilyen egyszerű. Valami olyasmire gondolok, ami hajtja azt a bizonyos körforgást, és elveszi az életeket anélkül, hogy megkérdezne téged, jó-e ez így neked. Megszületett egy vonzó, csábító külsejű, zöld szemű sorozatgyilkos, és azt csináltam vele az első regényem cselekményében, amit csak akartam. De hogy mit szerettem volna vele mindenképpen megtenni? Adni neki egy második esélyt. Ahogy másoknak nem adatik meg.

Szóval kavarog a történetben egy csomó filozofálás, erkölcsi kérdés, vallás, történelem, ősi rejtélyek, boszorkányüldözés, gyógyítás, szerelem, tinigondok, családi kötelék, barátok, természetfeletti. Naná, hogy rövid időn belül meghoztam a döntést, ebből trilógiát akarok írni… De ahhoz előbb be kellett fejezni az első rész kéziratát, és én fél év alatt – miközben lenyugodtam, megbékéltem a körülöttem történt eseményekkel – összehoztam az első kéziratváltozatot, amit elkereszteltem Fénytörésnek. A címadásnál is mindenképpen maradni szerettem volna a természeti-fizikai jelenségeknél, törvényeknél, és úgy voltam vele, ez a szó szépen egybecseng a főhősnőben történő változással.

Közben azért el kellett kezdeni a végzős évemet, majd leérettségiztem: pihent egy évet a fiókban a regény. Az érettségi után kezdtem el kiadót keresni, és ebből az lett, hogy fél év elteltével már neki is álltunk a Fénytörés szerkesztésének, hogy késő tavaszra megjelenhessen. Közben dolgoztam a folytatáson, a Szabadesésen. Ekkor már láttam és éreztem, hogy lassul a munkafolyamat, mert az egyetem mellett nem tehettem meg, hogy egész éjszakákat vagy hétvégéket töltsek írással, nem fért bele a napirendembe. A Fénytörés 2011 nyarán, a Szabadesés nem sokkal utána, novemberben jelent meg az Aba kiadónál, és én belekezdtem ám a harmadik részbe, csak olyan időszakomat éltem, hogy az írás akarva-akaratlanul is háttérbe szorult. A mindennapokban éltem, nem menekültem a kitalált világba, sokkal inkább fejlődni és alakulni akartam, nem fiktív karakterek jellemét építgetni.

De még milyen jót tett nekem ez az időszak! Amikor legközelebb úgy alakult, hogy képes voltam huzamosabb ideig írni, nekifogtam egy másik regénynek, és két hét alatt megírtam a felét: ez lett később a Tükörlelkek. A Helena-trilógia befejező részét félretettem, holott tisztában voltam vele, hogy sokan várják a folytatást. Akkoriban nagy változások kellős közepén voltam, és teret akartam engedni az újdonsült történet varázsának is; szóval inkább a Tükörlelkekre koncentráltam. Na, de ahogy sínen volt a könyv, le akartam zárni a Helena harmadik részét, az Interferenciát – ekkor már 2015-öt írunk, és négy év telt el a Fénytörés megjelenése óta. Ez a négy év… a mindenem. Annyit változtam és tanultam ebben az időszakban, hogy visszagondolva félelmetes. Tanultam sokat az egyetemen, de tanultam sokat a világról, és az emberekről is. A könyvkiadásról is, a könyvekről is, az írásról meg végképp.

Azt hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy a Helena-trilógia, Helena útja igazából az én utam is, mert 2009 elején kezdődött, iszonyatosan rögös, hibákkal és botlásokkal teli volt, de most itt vagyunk, 2016-ban, és miután vagy egy teljes évet pihent a kész kézirat, végre megjelenik az Interferencia. Ezzel lezárul egy korszak, ami 17 éves koromban kezdődött, és hülye lennék nem mérföldkőként tekinteni rá. Lezárul egy korszak, de nyílik a következő, mert ha rajtam múlik, nem teszem le a tollat és nem lököm félre azt a billentyűzetet, aminek a segítségével eddig öt regényt írtam meg. Szóval igen, várhattok még tőlem regényeket. Csak szerettem volna bemutatni Helena útját, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg nem hoztam volna meg azokat a döntéseket, amelyek végül odáig vezettek, hogy jelenleg a hatodik regényemen dolgozhatok.

Tehát Helena érkezik novemberben; időben lesz ahhoz, hogy beessen a karácsonyfa alá. Jó hosszú utat tett meg, meggyötört szegény, cipel a vállán egy adag lelkiismeret-furdalást, de annál több reményt is a jövőre nézve. Jeremy ott van neki, szóval nincs gáz, szerintem nem gyújtja fel dührohamból a karácsonyfát.

Tudom, hogy vannak olyan olvasóim, akik 2011 óta mellettem vannak, támogatnak, és hosszú éveket vártak türelemmel a trilógia befejező részére. Mit is mondhatnék nekik? A „hálás vagyok” nem egészen találó. Jobb, ha tudjátok, hogy nemegyszer voltak pillanataim, amikor a ti támogatásotok adott löketet az íráshoz és ahhoz, hogy ne adjam fel ezt az utat, amelyen közösen mentünk végig Helenával.

A trilógia Facebook oldalán követhetitek a regény megjelenésével kapcsolatos híreket, szóval érdemes belájkolódni az oldalra. Én mostantól belépek abba a fázisba, hogy kezdek ráhangolódni a tagadhatatlan valóságra: el kell engednem Helenáékat, mert ennyi, nincs tovább, kerek egésszé válik a történet, és nemsokára ti is olvashatjátok a sztori lezárását. Nyolc év, gyerekek… Nyolc év.

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

Önismeret-ősz

Legutóbb, amikor pár héttel ezelőtt ilyen témában írtam, még fogalmam sem volt, miben rejlik majd az önismereti tréning lényege, bár volt némi elképzelésem róla. Úgy érzem, mostanra kezd kialakulni bennem, hogy mit is jelent ez az egész, szóval úgy vagyok vele, megosztom az eddigi tapasztalataimat, hátha felkelti valaki kíváncsiságát, és motiválja.

Arról lenne szó, hogy az elmúlt hónapokban nyughatatlannak érzem magam, úgy érzem, valami változásra van szükségem, de fogalmam sincs, milyen irányban induljak el; csak a mindennapos egyhelyben toporgás az állandó. Szépen lassan, cseppenként csepegtetem az életembe a változást. Nem is tudom, miért úgy képzeltem ezt el, hogy egyik reggel felkelek, és akkor mostantól kezdve mindent 180 fokosan teszek, vagy ilyesmi. Dehogy, nem így megy a dolog. Egy csomó bukkanóval jár, és bizony vannak olyan napok, amikor legszívesebben hagynám az egészet a fenébe és visszafordulnék a megszokott, régi gondolkozásomhoz, felfogásomhoz, napirendemhez. De szerencsére ezek az időszakok egyre rövidebbek, átmenetinek tekinthetők.

Szóval, milyen irányokban kezdtem el gondolkodni? Felsorolom, és kicsit kifejtem, habár nem igazán lehet egy egyszerű listával elintézni, mert itt elég rendesen vannak átfedések és súlyban is eltérőek ezek az iránypontok, amiket behoztam az életembe. Lássuk, mire jutottam az elmúlt hetekben.

Új könyvek

Amiben az elején is biztos voltam, hogy szeretnék különböző filozófiai és pszichológiai témájú könyveket olvasni. Ennek még nagyon az elején vagyok, olvastam Freudtól, olvastam a buddhizmusról, most pedig Marcus Aurelius Elmélkedések c. gyűjteményét olvasom. Rettenetesen fogékony lettem erre a dologra, jobban, mint bármikor ezelőtt. Tényleg olyan érzés, mintha a kezedbe adnának egy száz kulcstól roskadozó, nehéz kulcscsomót, és hirtelen ott találod magad egy hatalmas palotában, aminek bármelyik ajtaján is lépsz be, végtelen teret és gondolatokat találsz. Ahogy az életről való elmélkedésről olvasok, arról, hogy a nagy gondolkodók szerint mi a fontos, és mi nem az, szinte érzem, hogy tágul előttem az idő és a tér, és még annyi minden van odakint, amit fel kell fedeznem. Új gondolatokkal frissítem fel az elmémet, olyasmikről kezdek el merengeni, amik ott motoszkáltak már bennem korábban is, csak nem szántam elég időt rájuk.

Kelet

Kiskoromban szabályosan megijesztett a Kelet és minden ehhez tartozó dolog. Úgy, ahogy van, nem akartam tudomást venni az egész témáról, se az emberekről, se a kultúráról. Azt hiszem, ezen a téren örülök a legjobban annak, hogy a változás igenis lehetséges, megvalósítható dolog – észrevettem azokat a bizonyos jeleket, hallgattam a megérzéseimre, azt mondtam magamnak, tudatosan elkezdek foglalkozni a keleti kultúrával. Úgy két és fél évvel ezelőtt kezdődött, amikor elolvastam az Egy gésa emlékiratait, de sajnos egy időre félretettem ezt az irányt. Most pedig újra elővettem, és eljutottam odáig, hogy alig várom, hogy újabb és újabb könyveket fedezhessek fel a témában. Olvastam a buddhizmusról, de még közel sem eleget, bele akarom vetni magam a filmekbe is, imádom a filozófiát, a gondolatvilágot. Még amikor valami fantasy könyvet szeretnék olvasni, akkor is a Vihartáncost veszem elő, hogy japán steampunk regényt olvashassak. Nagyon nehéz lenne megfogalmazni, mi vonz annyira ebben a világban, de mindenképpen köze van a filozófiában megtalálható egyensúlyhoz, lelki békéhez, természet közeliséghez. Imádom.

Tudatosabb gondolatok

Ha már gondolatvilág. Amióta olvastam a buddhizmusról, észrevettem magamon, hogy sokkal inkább ura vagyok a gondolataimnak. Konkrétan arra célzok, amikor az ember nagyon szeret mazochistát játszani, eszébe jut egy rossz dolog, és akkor hajlamos belepörgetni magát az ördögi körbe: „Nem elég, hogy ez ilyen szar, akkor még ott van ez is, és még az is, hogy rohadjon meg!” Na, nem. Eszembe jut egy rossz dolog, és akkor ott meg is állok. A másik rossz dolognak ahhoz semmi köze. Csak azt érem el vele, hogy pakolom a lelkemre a terhet, stresszes leszek, és nem látom majd a kiutat, begubózok, kedvetlen leszek. Ezt az egészet akár meg is lehetne spórolni azzal, hogy egyszerre csak egy problémára koncentrálok, és igyekszem megoldani. Szóval tudatosabbak a gondolataim, és egészen elképesztő azt átélni, hogy ez tényleg működik a gyakorlatban – meg tudom állítani a folyamatot, bármikor bele tudok szólni, hogy ne legyen belőle önmarcangolás.

Spontán, új dolgok

Nem lett belőlem igenember, de próbálok mindennap változtatni, valami újat kipróbálni, igent mondani olyasmire, amire korábban nemet mondtam volna, nem agyalni annyit a döntéseken, csak csinálni. Jó, ez nyilván nem jön össze minden egyes nap, de ha úgy alakul a napom, hogy be vagyok táblázva, akkor legalább meghallgatok egy új együttestől valami új dalt, vagy ilyesmi. Olyat főzök, amit még eddig nem főztem, elmegyek olyan helyre, ahol eddig még nem jártam vagy már régóta tervezem. Szerzek olyan ruhát, amiről évek óta ígérgetem magamnak, hogy na, majd egyszer lesz olyan összeállításom, egy olyan gatyám, satöbbi. 

A határok feszegetése

Ez tulajdonképpen az előző ponthoz szorosan kapcsolódik, csak annyiban más, hogy rájöttem, van, amikor nemet kell mondani. Sok mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy rájöjj, mi az, ami jó érzéssel tölt el, és mi az, ami már tényleg nem te vagy. Itt gyökeredzik csak igazán az önismeret – rengeteget tanultam magamról az elmúlt időszakban. Mondtam igent, és mondtam nemet is. Szerencsére kevesebb nemet, de ehhez rá kellett lépni egy olyan útra, ahol x lépés után azt mondtam, hogy: „Nem, köszönöm, ne tovább, ez mind szép és jó, de engem nem szolgál, nem tartozik hozzá a világomhoz, nem tesz jót nekem.” Ez önmagad tisztelete. Hallgatsz az ösztöneidre, és lefordítod az üzenetet a tettek nyelvére. Ismerned kell a saját határaidat, de ehhez feszegetni kell a korlátokat, nem pedig rögtön bedobni a törölközőt. Nem egyszerű, egy szóval se mondom, hogy könnyű dolog ez.

Erősíteni a jót

Félreértés ne essék, nem kicserélni vagy megváltoztatni akarom az életemet – csak új utakat keresek. Van, amin nem kell változtatni, mert nagyon jó, úgy, ahogy van, legfeljebb még jobban koncentrálni rá és megerősíteni az életemben betöltött szerepét. Ilyen az írás, ez fix és folyamatosan megújuló pont. De ilyen az egészséges életmód is, a helyes kajálás és a mozgás. Ezt újra meg kell erősítenem, kicsit más szakaszba lépni, a jóból a még jobba – mindig van hová fejlődni. És el kell fogadni azt, amin nem lehet változtatni, befogadni a gondolatot, hogy a lényed része és mindig a része lesz. Valószínűleg pont attól a valamitől vagy különleges és egyedi. Nem kell mindent megváltoztatni, valamiről csak visszaigazolást kell szerezni, hogy újra és újra meggyőződj róla, igen, ez is te vagy, és ez így jó, ahogy van.

Mára ennyi. :)

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.
Dóra xx