Tűztánc

"Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!"
(Nox – Tűztánc)

Még télen, hónapokkal ezelőtt a fővárosban meglátogattam egy ingyen ölelés programot, mert az unokatestvérem is részt vett benne. Lelépkedtem az aluljáró lépcsőin, s ott találtam egy halomba az egyen pólós, ingyen ölelés táblákat szorongató fiatalokat. Rögvest odamentem egy mosolygós lányhoz, s átöleltem. Megköszöntük egymásnak. Ezután ütötte csak meg a fülemet egy nagyon nem odaillő hang. A férfi eszeveszetten kiabált, az ingyen ölelőket szidta, merthogy:

"Ki itt a főnök? Te? Te vagy az? … Na és hogy adsz enni a gyerekeidnek? Ilyen köcsög vagy? Há' menjetek má' arrébb, ez az én helyem! Húzzatok már arrébb, nem hallod? Szétbasznám a száját, ott fog csöpögni a vér, majd meglátod! Mondom, húzzatok már arrébb! Az is ilyen menő gyerek? Igen, te is? Te is ilyen köcsög vagy? Ingyen ölelés, azt bazdmeg…"

Nem viccelek. Annyira megrázott az élmény, hogy amint hazaértem, emlékezetből legépeltem a szavait. Nem azért, hogy emlékezzek rá, enélkül is elég mély nyomot hagyott bennem a dolog. Le kellett jegyeznem a szavait, hogy egyszer majd megoszthassam valakivel ilyen formában. Az a "menő gyerek, köcsög" az utolsó sorokban én vagyok. Méghozzá azért, mert az oszlopnak támaszkodva, rezzenéstelen arccal meredtem rá, de valahogy mégis magabiztosan. Nem akartam elhinni, mi történik. Ezért kaptam meg a magamét.

Emlékszik még valaki a Nox együttesre? Százszor ölelj még? Rögtön beugrik, igaz? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy összetartó magyar együttes, akik pár album erejéig varázslatot csaltak a lelkünkbe. Nem akármilyen varázslatot: az én szememben a Nox sorsa tökéletesen szimbolizálja a magyarságot. Előkotorták a mélyből, a múltból a magyar népdalokra jellemző motívumokat, s felturbózták egy kis popzenével, tálalhatóvá tették a mai magyar közönség számára. Nagyon is jól tették. Jól indult a dolog. A 2006-os Legfényesebb Ragyogás koncert DVD-t öröm megnézni minden egyes alkalommal. Nincs okom titkolni, hogy amikor először néztem végig, elsírtam magam a végén. A Nox visszahozta azt a tüzet, amelyről mi magyarok már réges-régen elfelejtkeztünk, újra élesztettek valami egyedit, ami csak a miénk. Ha felmentek a YouTube-ra, majdnem minden klipjük alatt kiemelt hozzászólásként olvashatjátok, hogy a külföldiek mennyire irigyek ránk. Péter Szabó Szilviben látják a gyönyörű, tehetséges magyar nőt, s a mesés hangja arra készteti őket, hogy azt írják: bárcsak tudnék magyarul, nagyon szép nyelv!

A Nox együttes 2010-ben feloszlott. Évekkel ezelőtt elhagyták a járt utat, ahol olyan jól ment a szekerük, s egy járatlan úttal, más stílussal próbálkoztak. Aztán mindenki ment tovább a saját útján. Szilvi jelenleg Ausztráliában tanul.

Hol az a tűz, ami régen jellemzett minket, magyarokat? Hol az az összetartás, hol az a szenvedély, amit ott hallok a Nox első albumain? Kiráz tőle a hideg, mert miközben hallgatom, engem is teljesen átjár az a szenvedély. Hová lett? Miért nem engedjük, hogy kibontakozzon? Mindegyikünk lelke mélyén ott parázslik, de egész egyszerűen nem hagyjuk, hogy kibontakozzon! Irigyek vagyunk a másikra, bántjuk a másikat, olyan dolgokba fogunk, amelyek megvalósításához nincs elég önbizalmunk, nincs hozzá akaraterőnk. Félünk önmagunktól. Félünk azok lenni, akik vagyunk. Inkább minden reggel felvesszük az öltönyt és a kosztümöt, beesünk az irodánkba reggel nyolcra, beszállunk a mókuskerékbe, s el is feledkezünk róla, mit is akarunk igazán. És ami a legrosszabb: manapság szinte csak negatív akció céljából vagyunk képesek összefogni. Tisztelet a kivételnek. Miért baj az, ha az ember ingyen megöleli a másikat? Miért kell ezért lenézni? Örömömben hatalmas mosoly terült el az arcomon, mikor megláttam az ölelkező fiatalokat, mert azelőtt még nem láttam ilyet, s egy röpke pillanatra úgy éreztem, valami csodának vagyok a szemtanúja. Miért nem szeretjük mi a csodákat? Miért átkozzuk el magunkat, temetjük el magunkat élve?

De nyugalom. Nincs minden veszve! Ott az a tűz a szívek mélyén, még nem hunyt ki teljesen. Várat magára. Nagyon ritkán, de találkozom vele, akkor, amikor megismerek egy-egy olyan embert, akik felvállalják önmagukat, az egyéniségüket, s az életük során a kreativitásukba fektetnek bele, engedik, hogy kibontakozzon, aminek ki kell bontakoznia. Nagyon meg fogtok lepődni, de ti is találkozhattok velük: csak rá kell mennetek a mostanában oly felkapott "vicces blogokra". Ott olyan gondolatokkal fogtok találkozni, olyan őszinteséggel és szenvedéllyel, amit én annyira hiányolok.

Engedjetek teret a tűznek! Ne hagyjátok, hogy a múltatok befolyásoljon, s megszabja, hogy csak egy legyetek a sok magyar közül. Különleges nép vagyunk, különleges képességekkel, amelyek bennünk szunnyadnak, csak fel kell ismernünk őket.

DC xx
2011.08.30.