Az írói révészkedésről

Ez egy meghasonlott írás lesz, ami végtelen hurkot képez az alkotás dark matterjében.

Ha van jelenség, amit imádok, az az, amikor megtudom, hogy valaki belefogott egy sztori írásába. Tökmindegy, kiről van szó: ha elkezd írni, az vagy önmagának, vagy a környezetének, vagy vadidegen embereknek a javára válik. Tegyük fel, hogy csak a fióknak alkot (vagy egy labirintusban elrejtett mappának a gépen) - és ezzel máris gazdagabb lett; az írás terápiás, önfelfedező hatását nem kell senkinek bemutatni. De mi van akkor, ha egy kezdő szárba szökkent írópalánta a fiókon kívüli távlatokról álmodik, ha be akar törni a történetes bloggerkedés és/vagy a könyvkiadás világába? Az elsőkönyveseknek már írtam a kiadás előtti állapotokról és kérdésekről, szóval ez most nem erről szól. Hanem arról, hogy naponta születnek olyan írópalánták és bloggerek, akik ontják magukból a történeteket, és tombol bennük a vágy, mint valami őrült hormon aziránt, hogy valaki rákattintson a blogjukra. Kattintson, olvasson, kommentet hagyjon, bekedvencelje, és nyaggassa az alkotót a következő részért, mert az KELL! Ha falkaparósan jó a sztori, kelljen is! Ez a lényeg!

Ez a lényeg? Kérdezem magamtól. Fussunk neki még egyszer. Van egy történetkezdemény, ott lebeg az éterben. Valamiért elfojthatatlan vágyat érzel arra, hogy megmutasd másoknak - hát akkor tessék fejest ugrani a mélyvízbe, gyerünk! De a mélyvíz tényleg mély: úszkálnak benne cápák is, ám te eltökélted, hogy semmi sem vonhatja el a figyelmedet arról, hogy megtanulj úszni - együtt úszni a többiekkel, akik miatt beleugrottál a vízbe. Ők az olvasóid. Nem, nem egyedül úszkálsz a hatalmas óceánban, és a cápák nem azért lettek odarakva, hogy direkt téged bosszantsanak. Hajlamos vagy azt hinni, hogy rólad szól az egész, az alkotói zsenialitásodról - pedig ez nem így van.

Lepörögve a tengeri hasonlatról: végy egy regényt, ami évek óta ott porosodik egy könyvespolcon. Ott van benne több százoldalnyi csoda, ami talán évekkel ezelőtt lett megírva és kinyomtatva. Türelmesen várakozik, vár arra, hogy megszülethessen. Hogyan? Hisz már megszületett, az író egyik becses gyermekéről van szó... De ténylegesen megszületett-e már? Nem igazán. Csak az olvasó fejében kelhet életre. Egy történet akkor tud szabadon lélegezni, ha eléri a célját: ha olvassák. Egy könyvet ketten írnak, az író, aki írja és az olvasó, aki olvassa, ahogy Kosztolányi fogalmazott.

Akkor mi is itt a lényeg? Még mindig csak egy háromfejezetes sztorikezdeményünk van, amit épp feltöltöttünk a Wattpadre vagy a Bloggerre. Első gyermekünk, szeretgetjük, dédelgetjük, javítgatjuk. Magunknak írtuk, hiszen a saját életünk, rajongásunk, tapasztalataink, érzelmeink és fantáziánk befektetéséről van szó. Ott a lelkünk kiterítve az internet óceánjában - ki előtt? Az olvasó előtt. Ha ők nem olvassák, ha nincsenek látogatók a blogon, képesek vagyunk rögtön átesni a ló (csikóhal?) túlsó oldalára, miszerint: "Szar az egész, én ezt abbahagyom."

Nem kell abbahagynod. Ne kövess el újabb végzetes hibát, hiszen épp elég az, amit már így is elkövettél: elfeledkeztél az olvasóidról. Ők azok, akik jó történeteket akarnak olvasni, akik az olvasásba menekülnek, akik a sztorik hőseitől és a varázslatos világok kitalált kastélyaitól és erdőségeitől várják, hogy megoldást kínáljanak a problémáikra. Az olvasók akarják a sztoridat, szükségük van rád! Róluk szól az egész. Nem rólad. Itt a titok - ami igazából nem is igaz. Mondtam, hogy meghasonlott gondolatok következnek. A történet rólad szól, te tetted bele a szívedet-lelkedet, magadért írtad. Magadért írtad? Biztos vagy te ebben? Miért írtad? Írhatnál csak a fióknak. De te blogot vezetsz, és háromségbe vagy esve a látogatószám láttán. Akkor próbálj kicsit átkapcsolni, és futtasd le az egyenletet az agyadban így:

A történet az olvasódról szól. Érte van. Nem magadért. 

Oké, tegyük fel, hogy ez az alapvetés. Az egyenlet túloldalán pedig egy baromi egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető gondolat áll: mindent, mindent meg kell tenned azért, hogy az olvasóhoz eljusson az írásod. Csúnya szóval úgy mondják, marketing. Én inkább úgy fogalmaznék, ahhoz, hogy a történet révbe érjen, kell egy révész. A jó révész tudja, honnan indult, és hogy hová tart, látja a célt maga előtt. Alázatosan, precízen végzi a munkáját, egyfajta szolgáltatást: átvezet a túlpartra, hidat teremt ott, ahol máshogy nem lehet megoldani a dolgot. Tisztában van vele, hogy ő maga mennyire pótolhatatlan, de azt is tudja, hogy amit tesz, azt másokért teszi. És ha nincsenek, akik igénybe vennék a szolgáltatásait, a létének puszta értelme is megkérdőjeleződik.

Légy a saját révészed, aki szorgalmasan, alázattal és céltudatosan dolgozik, miközben tisztában van azzal, hogy olvasók nélkül elveszett. Keresgélj a folyó partján, szedd őket össze ha kell, egyenként, meséld el nekik, miért jó döntés, ha a te csónakodat választják, és végül kalauzold el őket a túlpartra. Az olvasó azért olvasó, mert át akar jutni a túlparta: életre szóló élményre vágyik a történeted elolvasásával, tanulni akar belőle, ki akar kapcsolni és az esti olvasás után elégedetten a párnájára hajtani a fejét. Segíts neki ebben. Ha alázatos, hiteles és szorgalmas maradsz, és megérted, hogy te az olvasóért vagy, akkor nem kell túlságosan trükköznöd a marketingszörnnyel. Idővel megszelídül.

Az írás, az alkotás, a sztori magva rólad szól. Hiszen benned indult el, nélküled nem is létezne. De az olvasóban ér célba, ezt sose felejtsd el. Becsüld meg őt, hisz a legdrágább kincsét adja neked, amit ember csak adhat egy másik embernek: az idejét. Téged választott, a te blogodra kattintott rá. Bizonyítsd be neki, hogy jó döntést hozott.

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll,

Dóra xx