Elég dühös voltam a 17. születésnapom környékén. Tele volt a hócipőm a világgal. Ritkán mesélek erről, de a múlt trükkös dolog (köszi, Paul), és ha nem is határoz meg bennünket, mindenképpen hatással van a jelenünkre – ki tudja, hol tartanék most, ha nem pont olyan dolgokat görgetett volna elém az élet, amilyeneket akkor, 2008-2009 telén.
Nyolc évvel ezelőtt vagyunk: életem legrosszabb szilveszteri időszakában három napon keresztül alig szólaltam meg, mert egy kisebb sokk hatása alatt voltam. Akkoriban eszméltem rá pár nagyon undok dologra, mint például: a halálos betegségek nem válogatnak, egy fiatal, ereje teljében lévő, újdonsült apukát sem kímélnek. Vagy, hogy egy velem egyidős, rám eléggé hasonlító lányt simán megtámadhat egy alattomos betegség. Mindig valami más miatt fordult fel körülöttem a világ. Furcsa dolog játszódott le bennem, nem értettem, miért nem tudok gyászolni. Nem akartam gyászolni. Ki voltam akadva. Rövid időn belül több veszteség is ért, és egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a biológia és a természet így működik: fogadd el szépen, hogy bizonyos embereknek meg vannak számlálva a napjaik, belülről teszi őket tönkre valami, és ilyenkor a lelki megpróbáltatásokat szinte csupán zárójelesen említhetjük. Szóval mások gyászoltak, én meg álltam és néztem, hogy: ez most komoly? Ez tényleg így megy? Fel voltam háborodva, kikértem magamnak az egész rohadt ügyet. Azóta sem voltam annyira dühös, mint akkor. Elemi, mély erővel tört fel belőlem a tehetetlen indulat, amit nem tudtam levezetni egyszerűen sehogy sem. Hogy mibe kapaszkodtam ebben az időszakban? A kedvenc bandáim zenéjébe. Kivált a My Chemical Romance mondanivalójához menekültem, mert Gerardék azt mondták, ne féljek felvállalni önmagamat, az érzéseimet, és a művészetemet – találjam meg az eszközt, azt a fegyvert, és rohanjak vele, mert az fog megmenteni.
Na, és akkor körülbelül ezzel meg is kapjuk Helena világát. Nem sokkal a 17. születésnapom után elkezdtem írni egy sztorit, amibe beleöntöttem minden érzelmet, ami akkoriban kavargott bennem. Megpróbáltam lekötni magam a nehéz időszakban, rendszereztem az ötleteimet és azokat a témákat, amelyek évek óta foglalkoztattak: írjunk belőle egy regényt! És akkor megszületett Helena, aki annak a nyers, végtelen erőnek a megtestesülése akart lenni, amit talán a természetnek nevezhetnénk, de ez mégsem ilyen egyszerű. Valami olyasmire gondolok, ami hajtja azt a bizonyos körforgást, és elveszi az életeket anélkül, hogy megkérdezne téged, jó-e ez így neked. Megszületett egy vonzó, csábító külsejű, zöld szemű sorozatgyilkos, és azt csináltam vele az első regényem cselekményében, amit csak akartam. De hogy mit szerettem volna vele mindenképpen megtenni? Adni neki egy második esélyt. Ahogy másoknak nem adatik meg.
Szóval kavarog a történetben egy csomó filozofálás, erkölcsi kérdés, vallás, történelem, ősi rejtélyek, boszorkányüldözés, gyógyítás, szerelem, tinigondok, családi kötelék, barátok, természetfeletti. Naná, hogy rövid időn belül meghoztam a döntést, ebből trilógiát akarok írni… De ahhoz előbb be kellett fejezni az első rész kéziratát, és én fél év alatt – miközben lenyugodtam, megbékéltem a körülöttem történt eseményekkel – összehoztam az első kéziratváltozatot, amit elkereszteltem Fénytörésnek. A címadásnál is mindenképpen maradni szerettem volna a természeti-fizikai jelenségeknél, törvényeknél, és úgy voltam vele, ez a szó szépen egybecseng a főhősnőben történő változással.
Közben azért el kellett kezdeni a végzős évemet, majd leérettségiztem: pihent egy évet a fiókban a regény. Az érettségi után kezdtem el kiadót keresni, és ebből az lett, hogy fél év elteltével már neki is álltunk a Fénytörés szerkesztésének, hogy késő tavaszra megjelenhessen. Közben dolgoztam a folytatáson, a Szabadesésen. Ekkor már láttam és éreztem, hogy lassul a munkafolyamat, mert az egyetem mellett nem tehettem meg, hogy egész éjszakákat vagy hétvégéket töltsek írással, nem fért bele a napirendembe. A Fénytörés 2011 nyarán, a Szabadesés nem sokkal utána, novemberben jelent meg az Aba kiadónál, és én belekezdtem ám a harmadik részbe, csak olyan időszakomat éltem, hogy az írás akarva-akaratlanul is háttérbe szorult. A mindennapokban éltem, nem menekültem a kitalált világba, sokkal inkább fejlődni és alakulni akartam, nem fiktív karakterek jellemét építgetni.
De még milyen jót tett nekem ez az időszak! Amikor legközelebb úgy alakult, hogy képes voltam huzamosabb ideig írni, nekifogtam egy másik regénynek, és két hét alatt megírtam a felét: ez lett később a Tükörlelkek. A Helena-trilógia befejező részét félretettem, holott tisztában voltam vele, hogy sokan várják a folytatást. Akkoriban nagy változások kellős közepén voltam, és teret akartam engedni az újdonsült történet varázsának is; szóval inkább a Tükörlelkekre koncentráltam. Na, de ahogy sínen volt a könyv, le akartam zárni a Helena harmadik részét, az Interferenciát – ekkor már 2015-öt írunk, és négy év telt el a Fénytörés megjelenése óta. Ez a négy év… a mindenem. Annyit változtam és tanultam ebben az időszakban, hogy visszagondolva félelmetes. Tanultam sokat az egyetemen, de tanultam sokat a világról, és az emberekről is. A könyvkiadásról is, a könyvekről is, az írásról meg végképp.
Azt hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy a Helena-trilógia, Helena útja igazából az én utam is, mert 2009 elején kezdődött, iszonyatosan rögös, hibákkal és botlásokkal teli volt, de most itt vagyunk, 2016-ban, és miután vagy egy teljes évet pihent a kész kézirat, végre megjelenik az Interferencia. Ezzel lezárul egy korszak, ami 17 éves koromban kezdődött, és hülye lennék nem mérföldkőként tekinteni rá. Lezárul egy korszak, de nyílik a következő, mert ha rajtam múlik, nem teszem le a tollat és nem lököm félre azt a billentyűzetet, aminek a segítségével eddig öt regényt írtam meg. Szóval igen, várhattok még tőlem regényeket. Csak szerettem volna bemutatni Helena útját, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg nem hoztam volna meg azokat a döntéseket, amelyek végül odáig vezettek, hogy jelenleg a hatodik regényemen dolgozhatok.
Tehát Helena érkezik novemberben; időben lesz ahhoz, hogy beessen a karácsonyfa alá. Jó hosszú utat tett meg, meggyötört szegény, cipel a vállán egy adag lelkiismeret-furdalást, de annál több reményt is a jövőre nézve. Jeremy ott van neki, szóval nincs gáz, szerintem nem gyújtja fel dührohamból a karácsonyfát.
Tudom, hogy vannak olyan olvasóim, akik 2011 óta mellettem vannak, támogatnak, és hosszú éveket vártak türelemmel a trilógia befejező részére. Mit is mondhatnék nekik? A „hálás vagyok” nem egészen találó. Jobb, ha tudjátok, hogy nemegyszer voltak pillanataim, amikor a ti támogatásotok adott löketet az íráshoz és ahhoz, hogy ne adjam fel ezt az utat, amelyen közösen mentünk végig Helenával.
A trilógia Facebook oldalán követhetitek a regény megjelenésével kapcsolatos híreket, szóval érdemes belájkolódni az oldalra. Én mostantól belépek abba a fázisba, hogy kezdek ráhangolódni a tagadhatatlan valóságra: el kell engednem Helenáékat, mert ennyi, nincs tovább, kerek egésszé válik a történet, és nemsokára ti is olvashatjátok a sztori lezárását. Nyolc év, gyerekek… Nyolc év.
Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.
Dóra xx
.jpg)
