Ebben a villámbejegyzésben összegyűjtöttem nektek pár nyalánkságot, amiket remélem, szívesen fogyasztotok Tükörlelkek olvasóként. Úgy voltam vele, legyen minden egy helyen. Olyan kis pluszra gondolok, mint:
A zenék
Biztos vagyok benne, hogy már rátaláltatok az #első és a #második rész lejátszási listájára is, de azért legyenek most itt. A YouTube csatornámon minden regényemhez tartozik egy dallista (amiket, khmm, igen... néha-néha le szoktam ellenőrizni, na). Megvan a varázsa annak, amikor egyenként keresed meg a könyvekben szereplő dalokat, nem tagadom. Csak tudd, hogy egy helyen, említési sorrendben is megtalálod őket.
Facebook oldal
Az igazán szemfülesek már kiszúrhatták a könyvjelzőkön - amit minden Tükörlelkek példányban megtaláltok -, hogy van egy hivatalos Facebook oldal. Ebben az a tök jó, hogyha ki szeretnétek tenni Facebookon, hogy épp az egyik részt olvassátok, kiválaszthatjátok a sztori hivatalos oldalát, és voilá, ettől nagyon menők lesztek. Az oldalon idézetes képeket, a könyvek részleteihez passzoló zenéket, mindenféle jót megtaláltok.
Instagram
Az idézetes képeket a Tükörlelkek instagram oldalán is megtaláljátok. Szóval instán is bekövethetitek az oldalt, ha azt szeretnétek, hogy Tükörlelkek hangulatú képek jöjjenek szembe. :D Arról nem is beszélve, hogy ide is, és a Facebook oldalra is kikerül, ha készítetek saját tükrös képet (bármit, aminek köze van a könyvekhez), és elkülditek üzenetben. Ezek a kedvenceim, mert totál tehetséges olvasóim vannak. Mondom!
Tükörlelkek kihívás
Ha kvízes/válaszolgatós/tag kitöltős kedvetekben vagytok, ajánlom a 15 kérdéses kihívást, amit nyugodtan lementhettek és kitehettek bármilyen felületre (Facebook, saját blog, Instagram, stb.), és rögtön meg is válaszolhatjátok a kérdéseket. Szerintem tök jó móka. :) Katt a képre a nagyításhoz, és hajrá!
Ennyi lenne - így lehet kimaxolni a Tükörlelkek világát. :D Ha változik valami, vagy új dolgok születnek az éterben tükrös fronton, úgyis frissítem a bejegyzést és újra megosztom veletek.
Az a helyzet, hogy mint mindenkinek, nekem is vannak hőseim. Olyan emberek, akik kis taknyos korom óta éveken keresztül segítettek és folyamatosan, a mai napig inspirálnak és motiválnak. Tulajdonképpen azért írom meg most ezt a bejegyzést, mert ez a 2015/2016-os tél számomra több szempontból is elég közel volt a pokolhoz, és hát, milyen meglepő, nem igazán tudtam százszázalékosan az alkotásra koncentrálni. Ilyenkor, ha nagyon mélyen van az ember, azért igencsak jól jönnek a hősök, akik 10-12 éves korától kezdve ott vannak neki és napról napra formálják a világát és mutatják az utat. Szóval újra visszatértem hozzájuk, sőt felfedeztem magamnak egy új hőst is. Azóta kitavaszodott, ahogy az elmémben is, és újra elkapott az a régi érzés, amit annyira hiányoltam.
Furcsa egy 10-es listán rangsorolni a hőseimet. Leginkább hülyeség, úgyhogy állapodjunk meg abban, hogy ezt a listát inkább 8+2 felosztásban fogjuk fel. Az a bizonyos 8 mind befolyásolta a gondolkodásomat vagy motivált valamilyen szinten, és mindig visszatérek hozzájuk, hogy emlékeztessem magam arra, mi mindent értek el és milyen jó fej emberek. Az a bizonyos 2 pedig, a dobogósok… hát, ők mindig a szívemben élnek, napi szinten, és el is mondom, hogy miért. Lássuk a listát! Nem lesz éppen rövid, de megette a fene, ha erre a 10 emberre nem szánok időt és egy hosszú bejegyzést azok után, amit kaptam tőlük.
10. SLASH
A rockzene egyik élő legendája, aki úgy képviseli számomra az igazi, belevaló hard rockot, hogy közben még agya is van hozzá, amit nem ivott el, ahogy elég sokan a kortársai közül. Elihatta volna, kicsit el is itta, de aztán megmondták neki, hogy beteg, és ha úgy folytatja a partizást, ahogy, akkor bizony heteken belül eltemethetjük. A legtöbb zenész ilyenkor legyint, és azt mondja, hogy „Ugyan, gyerekek, meg kell halni valamiben!” De nem Slash. Volt annyi szürkeállománya, hogy azt mondja, leáll a bagóval, a piával és a drogokkal. Emellett pedig hardcore állatvédő, állatkerteket támogat, és elég sokat tesz azért, hogy hátrányos helyzetű gyerekek számára is elérhetővé váljon a zenei karrier. Feltörekvő zenészek: követendő példa much?
9. SERJ TANKIAN
Az ember, akinek a zenéjével 12 évesen ismerkedtem meg, és akinek a zenéje miatt letéptem a falamról az akkori menő popsztárok posztereit. Tudom, ez drámai, de esküszöm, hogy így történt. Serj a System of a Down frontembere, és habár olyan fiatalon még nem sokat értettem abból, amiért naponta küzd és amiről a dalszövegekben énekel, a zenéje már akkor is beszélt hozzám. Az is tény, hogy az ő szövegei miatt kezdtem el alaposan belefúrni magam az angol nyelvbe, az ő szövegeit próbáltam meg sután és botladozva először lefordítani. Azt hiszem, a Systemmel kezdődött az angol nyelv iránti érdeklődésem, mert meg akartam érteni, hogy Serj milyen témákról beszél ennyire fűtötten és szenvedélyesen, ezért éjjel-nappal szótáraztam. Serj fel akarja homályosítani a világot az örmény népirtásról és annak hatásairól, nagyon jól látja az amerikai politika és kultúra hibáit és erre fel is hívja a figyelmet, állatvédő, vegetáriánus, és természetesen környezetvédő. Sosem felejtem el, amikor élőben közvetítették a System jereváni koncertjét, amit az örmény népirtás 100. évfordulója alkalmából adtak, és Serj elénekelt egy csodálatos dallamú örmény forradalmi dalt. Hogy elbőgtem-e magam közben? Áááá, nem, dehogy:
8. P!NK
A csaj, aki semmiért nem kér bocsánatot, és akire az akaratereje miatt nézek fel igazán. Miután maga mögött hagyta a sötét éveit, megtalálta az igazi társát, és a dalaival azt közvetíti a fiatalok felé, hogy a szerelem korántsem valami rózsaszín paplanfelhő, hanem kemény munka és áldozatokkal jár. Emellett állatvédő, vegetáriánus, sárgarépát nasizik a klipjeiben, és egészen elképesztő akrobatikára képes a színpadon, mivel karbantartja a testét és ennek köszönhetően baromi jól néz ki. Az életmódváltással kapcsolatban egyik legfőbb motiválóm ő volt.
7. LADY GAGA
Évek óta napi szinten ömlik rá a kritika és a gyűlölet, mégis továbbcsinálta, amit elkezdett és kiáll magáért meg az álmaiért. Nem érdekel, hogy volt, amikor húsruhában vagy szemetes zacskóban ment emberek közé, amikor a dalszövegei arról szólnak, hogy merd felvállalni önmagadat és merj különc egyéniség lenni. A popos-cicomás slágerei mellett énekel zaklatásról és erőszakról is, amit saját bőrén tapasztalt, és van annyira erős, hogy erről beszél, ezzel segítve a hozzá hasonló áldozatokat. Alapítványt hozott létre a fiatalok megsegítésére, harcol a meleg jogokért és az AIDS ellen. Alázatosan meghajol a zene császárai előtt, legutóbb például Bowie előtt rótta le tiszteletét egy fantasztikus tribute előadással. És a legjobb? Popdíva létére még véletlenül se playbackel, gyönyörű és erős hangja van, amit használni is tud. Tiszta zene az egész nő, a legtöbb dalát zongorán írja. Igazi tehetség, és él is a tehetségével.
6. J.K. ROWLING
A Harry Potter ismertette meg velem a kötelező olvasmányokon kívüli könyves világot. Rowling története volt az első, amit önszántamból olvastam, a saját szórakoztatásomra, és rengeteget tanultam tőle a történetmesélésről. Emellett Rowlingra ugye azért is felnézünk, mert nem keseredett el, amikor a kiadók sorban utasították vissza A bölcsek köve kéziratát. Ugyanez megtörtént vele Robert Galbraith álnéven is, erről pont a napokban írt Twitteren. Elküldték egy írókurzusra a visszautasító levélben. :) Emberek millióival szerettette meg az olvasást, megszámlálhatatlan gyerek és felnőtt számára adott egy csodás világot, és ezzel beleírta magát az irodalomtörténetbe. Bravó!
5. J.R.R. TOLKIEN
Az író, akihez újra és újra visszatérek, és aki emlékeztet rá, hogy mi mindent el lehet érni íróként egy emberi élet alatt. Gyerekkorában kezdte kidolgozni a tündék nyelvét és kultúráját, Középfölde természetrajzát és történetét, és még a halála előtt is élete fő műve, A szilmarilok összerendezgetésén dolgozott. Nyelvész, egyetemi oktató, fordító, író, költő, és még sorolhatnám, mi minden volt. De leginkább egy őszinte és végtelenül jó ember, aki a család és a munka mellett az egész életét egy kitalált univerzum kidolgozásának szentelte. Számomra Tolkien professzor kitartása és alázata egyben megindító és motiváló.
4. NEIL GAIMAN
Van valami Gaiman stílusában, amitől vagy kiráz a hideg és kijelented, hogy nem olvasol többet tőle, vagy azonnal a szívedbe zárod és így örökre veled marad. Én az utóbbi kategóriába tartozok. Az egy dolog, hogy fantasy műfajban ír, de gyakran dolgozik horrorisztikus és abszurd elemekkel, nem beszélve az ebbe a furcsa környezetbe helyezett könnyed humoráról, ami döbbenetes és varázslatos hatással bír. Neil stílusa kicsit emlékeztet Gerard stílusára, ráadásul mindketten képregényekben is utaznak és jóban vannak egymással, úgyhogy ezen nincs mit csodálkozni. A kedvenc regényem tőle az Óceán az út végén, a csodás-varázsos hangulatával és húsba vágó üzenetével. Imádom, hogy Neil képes arra, hogy próbálkozást tesz a nagy amerikai regény megírására, így 500 oldalban összesűríti a világ megannyi filozófiáját és vallását (Amerikai istenek), ugyanakkor ugyanolyan odaadással és élvezettel ír meg egy Szerencsére a tej című könyvecskét is, ahol a fő bonyodalom az, hogy elfogyott a tej és a gyerkőcöknek nincs mivel megenni a reggeli müzlijüket. Zseniális elme! És zseniális tanácsokkal látja el a kezdő írókat. Annyira jó fej, annyira szeretem.
3. BILLIE JOE ARMSTRONG
A Green Day frontembere muszáj, hogy előkelő helyen végezzen, mivel gyakorlatilag ő ismertetett meg a lázadás és az egyéniség fogalmával. :) Igaz, én leginkább csak olyan formában tudtam lázadni, hogy telefirkáltam a füzeteimet és a padomat Green Day-dalszövegekkel, de tegyük hozzá, hogy ekkor még csak 13 voltam és nem ismertem Gerardot. Billie Joe egy olyan ember, aki hullámokban ontja magából azt az érzést, hogy nagyívben tesz arra, mit gondolnak róla mások. Amit még igazán szeretek benne, hogy már fiatal korában volt annyi esze, hogy megkérdőjelezze az iskola által ráerőltetett tanítást, és egyszerűen otthagyta a sulit. A zenéjében a mai napig visszhangzik ez a gondolkodásmód: ne félj megkérdőjelezni mások véleményét, ne hagyd, hogy rád erőltessék a meglátásaikat. Imádom.
Hát, akkor most jöjjenek az abszolút nyertesek, avagy a gondolkodásom és a lelkivilágom koronaékszerei.
2. ANDY BIERSACK
Kezdjük ott, hogy mindössze három hónapja ismertem meg Andyt, de kénytelen voltam beavatni őt a hőseim körébe, és ezt egyáltalán nem tartom elhamarkodott döntésnek. Az elmúlt időszak egészen csodálatos és ihlettel teli volt számomra, méghozzá Andynek köszönhetően. Minden okkal történik, nekem most kellett rátalálnom a Black Veil Brides zenéjére, hogy újraindítsa bennem az alkotást egy írói válság kellős közepén.
Ez a gyerek a motiváció és az ambíció definíciója. Alapból imádom, amikor velem nagyjából egyidős művészemberek munkásságával találkozom. Mindössze egy évvel idősebb nálam (ő is Bak, muhaha), és hihetetlenül inspiráló belegondolni, hogy majdnem ugyanannyi idő alatt, mint amennyi nekem is megadatott, mi mindent ért el. Világéletében különc volt, és még fiatalabb korában felismerte, hogy a suli nem neki való, mint Billie Joe. Fogta magát, elment Hollywoodba, hogy zenész legyen. Mindent feltett egy lapra, és következetes ambícióval és törekvéssel meg is csinálta, amit eltervezett. Ilyen fiatalon! Basszus! A kedvencem, hogy ezzel a lépéssel egyáltalán nem arra ösztönzi a rajongóit, hogy tömegesen hagyják ott a sulit, épp ellenkezőleg. Elég intelligensnek érzi magát ahhoz, hogy saját magát tanítsa és folyamatosan szélesítse a látókörét. Fúj, buta, bunkó paraszt sulikerülő, léhűtő rocker, ugye? :D Na, ezért nézek fel rá. Meg amikor kinyitja a száját és olyanokat mond, hogy nem drogozik, nem hagyja, hogy bármi is negatívan befolyásolja a karrierjét.
A zenéjének és a dalszövegeinek közösségteremtő ereje van, mondjuk, ezt az egész banda számlájára lehet írni, de tény, hogy Andy egy olyan frontember, aki nem csak egy szép arc és egy jó hang, hanem képes kapcsolatot teremteni a zene és a rajongók között. Minden interjúban azt szajkózza, hogy higgy magadban és az álmaidban, akkor is, amikor mindenki ujjal mutogat rád és hangosan nevet rajtad. Tapasztalatból beszél, nem csak azért, mert jól hangzik, amit mond. És mindig visszatérek arra, mindig elámulok azon, mennyire intelligens, tehetséges és szorgos. 24 évesen Gerard épp, hogy rájött, hogy alapítani kellene egy bandát, szegény akkor még önértékelési gondokkal és depresszióval küzdött; Andy ugyanebben a korban már 4 stúdióalbummal büszkélkedhetett és elindította a szólókarrierjét. Hagyjuk már! Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?! Tessék, itt ez a videó. Kössetek bele. A zenébe, a hangulatába, a dalszövegbe, Andy külsejébe, a hangjába, akármibe! Könyörgöm, találjatok már benne hibát, mert nem lehet, hogy valaki ennyire tökéletes legyen! :D
A lényeg: nem hittem volna, hogy lesz még valaki, akit egyszer Gerard magasságába emelek, de Andy megütötte a mércét, és most már ő is azok közé tartozik, akikkel legalább egyszer találkozni szeretnék, hogy köszönetet mondhassak. Bizony.
1. GERARD WAY
Az alfám és az omegám. A vallásom és a filozófiám. Az útmutatóm. Hát, akkor nézzük.
Billie Joe 13 éves koromban rendesen lázított, de csak 15 évesen találtam meg a lázadás eszközét, amikor megismerkedtem a My Chemical Romance zenéjével. Aki régebb óta követi az írásaimat vagy a blogomat vagy akármimet, az már biztosan találkozott az MCR nevével, meg azzal, hogy abnormális elhivatottsággal rajongok értük. Ennek az az oka, hogy miattuk, hogy pontosabb legyek, Gerard miatt kezdtem el írni. Őszintén fogalmam sincs arról, hogy milyen ember lennék, ha nem ismerem meg Gerard világnézetét és gondolkodásmódját, és nem is akarom tudni. Jó, ezek most túlontúl nagy szavak, de amikor arról van szó, hogy Gerard olyan üzenettel látott el tinikoromban, ami gyökerestül forgatta fel és formálta át a világomat, akkor igenis jogosan vagyok patetikus. Mert Gerard és a My Chem tagjai azt mondták, hogy art is the weapon, a művészet, az alkotás egy fegyver. 2001. szeptember 11-én Gerard végignézte, ahogy leomlanak az ikertornyok New Yorkban, és rájött, hogy valami olyasmit kell kezdenie az idejével, a rendelkezésre álló eszközeivel, amivel megváltoztathatja a világot és nyomot hagyhat maga után.
Alkoss és építs ahelyett, hogy rombolnál. Teremts valamit a semmiből. Ne pazarold el az idődet, kezdj valamit magaddal. Csinálj valamit magadból, ez lesz az igazi bosszú azok ellen, akik nem hittek benned. Ezeket a jelmondatokat tanultam meg tinikoromban, és ekkor fogtam fel, hogy alkotni kell. Komolyan kell venni ezt a hobbiféleséget, az írást, amit 17 éves koromig csak saját magam szórakoztatására csináltam, de ekkor rájöttem, hogy olyan történeteket szeretnék mesélni, amivel inspirálhatok és változást hozhatok – a magam módján. Ha Gerard nem nyitja fel a szememet, egyszerűen nem tudom, hol lennék most. Hogy írnék-e. Hogy amerikanisztika szakra mentem volna-e az egyetemen. És még sorolhatnám… De befejezem, és azzal zárom, hogy képzelhetitek, milyen fangörcsöt kaptam, amikor megtudtam, hogy Gerard is dolgozott Andy szólóalbumán, és van egy dal a lemezen, amit közösen raktak össze. És, amikor Andy arról beszélt egy interjúban, milyen inspiráló volt Gerarddal dolgozni? Azzal az emberrel, akinek olyan sokat köszönhetek? Kicsit megkönnyeztem a dolgot.
Cancerrel zárunk. Életem elsőszámú álma, hogy egyszer megölelhessem ezt az embert, és köszönetet mondhassak neki.
Úgy érzem, mindenféleképpen össze kellene foglalni ezt a 2015-öt, becsomagolni és kötni rá egy szép masnit, aztán eldönteni végre, hogy gondosan elteszem-e őt az emlékek vitrinébe, vagy inkább kidobom az ablakon, úgy ahogy van. Szóval, lássuk.
Az év első fele, januártól kezdve egészen június-júliusig mindenképpen dobogós helyezést ért el nálam. Kezdődött az irtó izgalmas és érdekes könyves dologgal, amikor is lázasan dolgoztunk azon, hogy a Tükörlelkek hajóját megfelelő módon vízre tegyük és útjára engedjük. Maga a szerkesztés és az előkészületek roppant érdekes és tanulságos folyamat volt számomra, és teljes szívemből örültem annak, amikor száz százalékos pozitív érdeklődéssel reagáltatok a borítóra, a történetre, a könyv feelingjére már akkor is, amikor még nem is került a könyvesboltok polcaira. Aztán eljött az idő, amikor a júniusi Könyvhétre megjelent a regény, és jó páran eljöttetek a Vörösmarty térre, hogy találkozzunk és aláfirkanthassam a könyveteket. Nem győzöm úgy kétezredszerre is hangsúlyozni, milyen sokat jelent nekem, ha eljöttök egy ilyen dedikálásra. Köszönöm, szívem mélyéről, tényleg.
A nyár másik tetőpontja mindenféleképpen a VOLT Fesztivál. Igaz, egy huszonnégy órát sem töltöttem el Sopronban, de úgy távoztam onnan reggel hat órakor, mintha nem csak egész nyárra, hanem egész évre feltöltődtem volna energiával. Élőben látni azokat az előadókat, akik tini korom óta formálják az ízlésemet és a gondolkodásomat, nos, az mindig megdöbbentő és csodálatos. Slash, Paddy and the Rats, Brains, és persze azokról a bandákról nem is beszélve, akiket még a nyár folyamán láttam Budapesten. Új törzshelyet avattunk a haverokkal, egyértelműen a Budapest Park vált a kedvenc szórakozóhelyemmé, pedig azt hittem, semmi nem előzheti meg az A38 hajót. Vannak emlékek, amelyeket gondosan elraktározok a fejecskémben, olyanok, mint amikor egy Brains koncert után együtt táncoltunk pár olvasómmal, vagy amikor a Hiperkarma után hajnali fél kettőkor szakadó esőben buliztunk a legjobb afterparty rockválogatásra, amit csak fel lehet vonultatni. Ja, és ha már Hiperkarma: Bérczesi Robival is összefutottam és köszönetképpen az inspirációért, amit több mint egy évtizede kapok tőle folyamatosan a zenéjén keresztül, adtam neki egy Tükörlelkeket, és nagyon aranyosan megköszönte. Imádtam azt az estét.
Ősszel történt valami, olyasmi, mint amikor egyre próbálod fényesíteni az ablaküveget vagy a tükröt, aztán egyszer csak, amikor nem is gondolnál rá, hirtelen megreped. Oda lesz az egész, megkeseredik a hangulatod, és nehezen tudod rávenni magadat, hogy újra egésznek lásd azt a fényes felületet, mert már nem is látszik olyan fényesnek, ráadásul egyre csak pókhálósodik a törésvonal. Ez így van, megtörténik, hullámvasút az élet. Sokat tanultam magamról az elmúlt évben, és ha önmagamba nézek, ugyanolyan vegyes érzelmekkel jövök ki a helyzetből, mint amilyen ez az év lett így a végére. Egyrészt baromi büszke vagyok magamra amiatt, amit elértem: az írás, a könyvek, a befektetett munka, az életmódváltás és a fogyás. De közben rájöttem, hiába hittem azt, hogy kellően kiábrándultam már a tündérmesékből, még mindig van mit faragni a naivitásomból. Minden esetben, mindig a legjobbat próbálom meglátni az emberekben, és esküszöm, ez a naivitás fog egyszer a sírba tenni. Számomra ez életforma, gondolkodásmód, és egyik percben ez nagyon jó és nagyon helyes, a másikban pedig azt kívánom, bár ne lennék ilyen, mert sokszor fog ez még fájni, valószínűleg egyre többször és egyre jobban. Mondom ezt úgy, hogy tudom, az alaptermészetemet senki kedvéért nem fogom megváltoztatni. Na, ezen még dolgozunk, kíváncsi vagyok rá, mi lesz belőle.
A jövőre nézve: nagyon, nagyon, nagyon várom 2016-ot. Hihetetlenül izgalmas év lesz. Egyrészt, jön végre az Interferencia, amit még szeptemberben fejeztem be, de sajnos nem tudott megjelenni idén karácsonyra. Jönni fog 2016 első felében. Ugyanúgy, mint a Tükörlelkek folytatása. Most ezt írom, amikor van rá energiám, ezzel foglalkozok, mert nagyon fontos számomra, hogy kerek egész történetet hozzak össze Kriszti és Orsi számára. Mellette már gondolkozom az újabb regényötleteken, és alig várom, hogy ezekre koncentrálhassak. Aztán ott van még egy másik, igazi szerelemprojekt, ami jelenleg előkészületi fázisban van, és rettenetesen sokat jelent nekem, nagyon várom, mi lesz belőle. Erre legkorábban talán majd februárban visszatérünk.
Furcsa ez az időszak, az óév lezárása és egy új időszak kezdete, mert igazából ezek mesterséges határvonalak, az élet nem úgy van, hogy átkoccintom magamat egy üveg pezsgővel 2016-ba, és onnantól kezdve majd minden más lesz. Olyan ez, amikor a természeti övezeteket áthúzzák egy országhatárral, és az erdő egyik fele ebben az országban marad, a másik pedig a másikban, pedig nem lehet őket széthasítani és elválasztani egymástól, nem olyan egyszerű az. Szóval azt hiszem, egy csomó emléket és érzelmet át kell vinnem az új évbe, és majd inkább akkor tekintem őket lezártnak és akkor csomagolom be őket, amikor majd látom, miben teljesednek ki. Nem erőszakolhatom meg a saját érzéseimet, nem lehet mindent rendbe tenni december 31-re. És ne felejtsük el, hogy van olyan csodás dolog, ami csak nemrég kezdődött, télen, és szintén átviszem az új évbe, mert alig várom, hogy kiteljesedjen. Hát, ennyit a határokról. Paul se hisz bennük, én se fogok.
Ja, és januárban 24 éves leszek. Furcsa. Nagyon furcsa. Állandó az érzés bennem, hogy ennyi idő alatt sokkal többet is megtehettem volna, de azt hiszem, ez a maximalizmus már sohasem fog elmúlni, hozzám tartozik. Inkább kihasználom, mert van ennek jó oldala is, sőt.
Nincs fogadalmam a jövőre nézve. Terveim vannak. Azok sokkal biztosabbak számomra.
A nyár elején találkoztam először a Middlemist Red nevével, amikor az Index címlapsztoriként hozta le, hogy bizony van itt nekünk négy fiatal magyar srácunk, akik csupán 2012-ben alakultak, a legidősebb tagjuk csak 24 éves, de azt rebesgetik, nemzetközi színvonalat képviselnek, és mindenféle zenei versenyt megnyertek; ergo ők a fiatal magyar rockszcéna nagy reménységei. Elmentem az A38-as koncertjükre, hogy kiderítsem, miről is van itt szó.
Na jó, ez a méltatás nagyon csinosan hangzik, de mi lesz ha végig is hallgatom az első és eddigi egyetlen korongjukat, a Supersonic Overdrive-ot. Az lett, hogy bejött a dolog. Nyers, kiforratlan és mégis egyszerűségében jó, a pszichedelikus rockra kevésbé fogható hallgatóságnak talán kicsit unalmas, de kétségkívül egyedi, friss, üdítő, mindenképpen figyelemre méltó. Ám, mint azt tudjuk, egy új bandánál (a nem újaknál is, még akkor is, ha ezt az öregek hajlamosak elfelejteni) az igazi teszt az, hogy megfelelnek-e élőben, a közönség előtt.
Persze, hogy megfelelhetnek, ha a nyarat is végigturnézták a legnagyobb zenei fesztiválokat érintve. Ennek ellenére még csak most volt szerencsém először látni őket, október elején az A38-on. Az előzenekar a Panel Surfers volt, akik egy 8-10 dalból álló punkos, szörfös rock n’ rollos műsorral próbálták feltüzelni a közönséget. Miután lementek a színpadról, azonnal megkezdődött a Middlemist Red cuccának összeszerelése; már az is szimpatikus számomra, hogy igaz, voltak segítőik, de a banda tagjai maguk rakták helyre a felszerelést. Nem húzták az agyunkat, nem várakoztattak sokáig; amikor a vizes palackok is a helyükre kerültek és a színpadot lassanként ködbe vonó füst meghozta az elvarázsolt hangulatot, felvonult a Middlemist Red négy tagja.
Nincs egyszerű dolga annak, akinek mindössze egy EP-nyi meg egy albumnyi anyaga és ideje van arra, hogy meggyőzze és szórakoztassa a közönséget. Hát, engem bizony megvettek kilóra. Az egész koncertnek olyan a hangulata, mintha egy másik univerzumba repítettek volna el bennünket, ahol furcsamód a mai pszichedelikus rockzene és a The Beatles képes egy nyelvet beszélni. Hogy mindezt egy ilyen fiatal tagokból álló csapat hozta össze, egészen elképesztő. A hangzásvilág ahhoz hasonlítható, mintha fognánk a Led Zeppelint, a Muse-t, és a Kasabiant, összeráznánk őket, és visszamennénk a debütáló albumuk idejébe, amikor a tagok átlagéletkora nem több 22-nél. Egy élő show alatt már csak be kell öltöztetni őket tetőtől talpig feketébe, de bármennyire is azt várná az ember, hogy így emós hangulatot árasztanak magukból, tévedés. Képtelenség egyhelyben végigállni a koncertjüket, annyira fiatalos, friss, néhol húsbavágóan egyszerű és kemény, néhol légiesen finom, könnyed dallamokat csalnak ki a gitárokból.
Forrás: felonline.hu
Mondanám azt, hogy a csapat lelke az énekes-gitáros Nóvé Soma és Papp Dávid gitáros kettőse, de ez nem igaz, mert Deli Soma basszusgitár-játéka szintén üde és hangulatos harmóniákkal teli, nagyban hozzájárul az elvarázsolt atmoszférához, amit a banda zenéje teremt, és persze Ürögdi Ábel (dob) tökéletesen passzol ehhez az elvont hangzáshoz. Az egyes dalok alatt végigvonuló lassú, ámde erőteljes, már-már ősi szertartásos ütemekre emlékeztető dob, kiegészülve Soma basszusával valami egészen új értelmet ad a röviden, de hatásosan közbeékelt, visszafogott betéteknek.
Okosan építették fel a setlistet, egy-egy lassabb, melodikus darab után (Sundowner, Overseas) mindig felébresztettek minket egy igazán belevaló rockos dallal; nem mintha unatkoztunk volna. Amikor felcsendült az egyik nagy közönségkedvenc, az Alas, a csajok rögtön sikításrohamba kezdtek. A Single Switcheroonál pedig mindenki egy emberként énekelt és táncolt, mivel ez az a dal, amivel anno igazán megfogták a jó hallással rendelkező, egy kicsit is a zenéhez értő hallgatóságot. Egy The Black Angels feldolgozást is hallhattunk, a Don’t Play With Gunst. Le a kalappal Nóvé Soma előtt, aki viszonylag rövid idő alatt (amióta nagyobb közönség előtt koncerteznek) megtanulta, hogyan tartson szemkontaktust az embertömeggel, és habár a kötetlen kommunikációt a közönséggel még gyakorolni kell, azért Soma megdicsérte a szőke pultost, aki állítólag „az első pultos lány, aki kívülről tudja a szövegeinket”. Kedves gesztus volt, nem minden frontember vesz ilyet észre. Számomra a show egyik legemlékezetesebb része az volt, amikor a Black Lips alatt a srácok hangszereket cseréltek, és így nyomták le a punkos beütésű nótát. Jó ötlet, egy kicsit felrázza a hallgatóságot, meglepetésszerű, spontánnak tűnik, még ha előre lebeszélt elemről is van szó. Az utolsó előtti dal, az Aanimal abszolút kedvencemmé vált, és a közönség énekléséből és mozgásából ítélve nem voltam ezzel egyedül. A dal gerincét, mint a legtöbb darabnál, sejtelmesen felhangzó gitárjáték alkotja. Papp Dávid egyszerű, torzított hangokat szólaltat meg, nem cifrázza túl, mindig pontos marad, és ott durvul be, ahol kell, ezzel megadva a dalok ívesen hullámzó témáit. A sajnos rövidre sikeredett koncertet (mivel egyelőre nincs túl sok daluk) a visszatapsolás után a Multicoloured Drive zárta, egy igazán belevaló sláger. Ha a Single Switcheroo nem győzi meg az embert, ez a dal biztos sikert ér el. Díjnyertes videoklip készült hozzá, és bevallom őszintén, amikor először láttam a klipet és hallottam a dalt, nehezen hittem el, hogy itt magyar zenéről beszélünk.
Pedig ez az igazság, egy újabb fiatal banda tűnt fel a magyar rock színterén, és nagyon örülök neki, hogy vannak még olyan emberek, akik azzal foglalkoznak, hogy megtalálják az áradatban az igazi kincseket, kiemeljék a megszámlálhatatlan átlagzenekar csődületéből, és csiszolgatják-gondozzák őket. Kell az ilyen üde, friss vér a magyar zenébe, el kell hinni, hogy a fiatalok zsebében ott van valami nyers, romlatlan tehetség és egy lelkes vízió, amit – ha megvannak az eszközeik hozzá – szívesen eljuttatnának a szélesebb közönséghez. A Middlemist Red élő koncertje újabb bizonyíték volt erre. Ha valakinek van egy szabad órácskája, és ezek a srácok koncerteznek a környéken, egészen nyugodtan menjen el, nézze meg őket: egy elvarázsolt, alkoholmámorhoz hasonlító, bódítóan dallamos, fiatalosan lüktető élményt kap, amit nem felejt el egykönnyen.
Ez egy másfél éves cikk, és fogalmam sincs, hogy eddig miért nem tettem ide ki. :) A passzio.hu-n jelent meg először.
12.12.12. – Ördögi szám, de stílusosan ekkor, december 12-én jelenik meg az egyre népszerűbb hazai pub n' roll banda, a Paddy and the Rats harmadik stúdiólemeze, amely a Tales From The Docks névre hallgat. A lemezmegjelenés alkalmából kerestem fel a hattagú csapat frontemberét, Paddy O'Reilly-t (Oravecz Kristófot), hogy meséljen ezt-azt, mi hír mostanában a kalózpatkányok hajójának fedélzetén.
A Tales From The Docks már a harmadik lemezetek. Ez miben más, mint az előző kettő?
Az első lemez igazi bohóckodás volt. Abszolút nem gondoltuk, hogy bármit is el fogunk érni ezzel a kreténséggel. Az a lemez még inkább a saját szórakoztatásunkra készült, mint a közönségére. De valamiért sikeres lett és kialakított egy jó kis rajongói bázist országos szinten. A második lemezünket próbáltuk már kicsit komolyabban venni. Ami nem azt jelenti, hogy operát írtunk, de sokat kísérleteztünk új ötletekkel és rájöttünk, hogy van keresni valónk a zenei palettán. A dalok összetettebbek, a szövegek pedig sötétebbek lettek, mint az első korongon. A mostani lemezünk, a Tales From The Docks szerintem az eddigi legjobb munkánk. Az első két lemez keveréke valahogy. Nem feltétlenül más. Nem változtattunk a stílusunkon. Egyszerűen csak kiforrottabb szerintem.
Már egy-két új dal meghallgatása után is úgy tűnt nekem: mostanra tényleg kiforrt a stílusotok, összerázódtatok, a dalokban minden passzol, zeneileg és hangulatilag is. Te hogy látod ezt, merre és hogyan fejlődött a csapat?
Igazi "sing along" dalokat írtunk, de már nem olyan bugyuta módon, mint az első lemezen, viszont nem is bonyolítottuk túl a dalokat úgy, mint a másodikon. Most értünk be igazán, most találtuk meg az igazi hangunkat és úgy érzem, hogy most születtek a legjobb dalaink eddig. Ha az ember sokat csinál valamit, egyszerűen egyre jobb lesz benne. Szerintem mi is így vagyunk ezzel a Tales from the Docks-on.
Melyik dal áll legközelebb a szívedhez?
Az új lemezről talán a Clown. Ez egy nagyon személyes dal. Egy Jim Morrison idézettel indul, amit valamiért mindig nagyon közel éreztem magamhoz. "I'm just a man with a soul of a clown, who forces me messin' up everything around." Illetve ez nem a pontos idézet, az övé kicsit máshogy van, de erre építettem a szöveget. Jim azt mondta, hogy egy intelligens, érzékeny emberi lényként tekint magára egy bohóc lelkével, aki mindig arra készteti, hogy elszúrja az életében a legfontosabb pillanatokat. Ez valahogy velem is így van. Tudom, hogy hülyeséget teszek, de nem tudok uralkodni magamon és mégis megteszem.
Amikor ezt a dalt írtam, ez nagyon aktuálissá vált az életemben. Ez tulajdonképpen a bűnös ember dala, aki önmagának a legnagyobb ellensége. Mert igazi megbocsátást önmagadban találsz, de ezt a legnehezebb elérni. Önmagadat és a saját hibáidat a legnehezebb elfogadni. Egyébként ez a bűn és megbocsátás téma visszaköszön a Ghost From The Barrow-ban és a Wasted Time-ban is. Nekem most ezek az önismereti dolgok voltak terítéken. Én foglalkoztam az individuummal, Vince pedig inkább a globális kérdésekkel. A hatalmi viszonyok rendeződése a világunkban, és hogy kinek, hol a helye, mi a célja az életben. A Here We Go és a We Are One erről szólnak. Vége a Vaskornak és a materializmusnak, 21-e után jön az Aranykor és a spiritualitás! Persze nem ezek adják a lemez gerincét, ezek inkább érdekességek. Kalózkodás, fosztogatás, piálás, vagyis mesék a dokkból! De azért nem esti mesék ezek!
Te írod a dalszövegeket, vagy ez csapatmunka?
A jókat én, a rosszakat Vince! Hehe Nem, azért nem ilyen egyszerű ez. Vince és én írjuk a legtöbb szöveget és van sok, amit ketten együtt. Az ilyeneknél általában meg van már a téma, amihez neki is és nekem is van ötletem, aztán ezeket összegyúrjuk közösen. Amikor írom a zenéket, általában rögtön meg van az a 8-9 dal, amihez tudom, hogy milyen szöveget szeretnék írni. Ilyen pl. a Freedom, a Never Walk Alone, vagy az új lemezről a Clown. Ezek szinte rögtön összeálltak, úgyhogy sokszor azonnal a stúdióban megírom a szöveget. De van, hogy csak a téma van meg és még otthon agyalok rajta, csiszolgatom.
Joey is szokott szöveget írni és az új lemezre Seamus is írt két dalhoz, az Old Wive's Tale-hez és a Celebrate-hez. Az utóbbihoz kitalált egy karaktert, Aaron Murdockot, akinek a 100. születésnapját ünnepeljük. De sajnos elrontottam neki azt az élményt, hogy legyen egy saját karaktere, mint Sailor Sally pl. Ez volt az utolsó dal, amit felénekeltem. Általában 6-8 órás éjszakai ének session-öket tartottunk és mivel torokgyulladásom volt, ezért minden este pálinkáztam, hogy tudjak énekelni. Mivel ez volt az utolsó, lehetett már reggel 6, elég részeg voltam és a refrénben a Murdockhelyett valamiért Smursdock-ot énekeltem következetesen, de már annyira kész voltunk, hogy csak másnap vettük észre és így maradt. Ezért a szövegben, hogy legyen értelme, átírtuk törpe dokira, vagyis Smurf's Doc-ra. Bár jobban belegondolva ennek sincs sok értelme! Szóval kinyírtam az egyetlen karakterét, mielőtt megszülethetett volna!
Nem éppen kevés hangszerrel dolgoztok. Hogyan folyik a zeneírás nálatok?
A dallamokat, alaptémákat általában megírom otthon a saját kis stúdiómban, próbán pedig összegyúrjuk, kiszínezzük őket. Mindenki belerakja a saját ötletét. De van olyan dal (főleg az első lemezen), amit Vince-szel és Joey-vel teljesen együtt írtunk. Ilyen pl. a Hurry Home. Nem tudnám már megmondani, hogy melyik részt ki hozta.
A Ghost From The Barrow-hoz sokáig csak a zongorás rész volt meg, ami most az intrója. Ezt elég kevésnek éreztem, de azért megmutattam Vince-nek, hogy van ilyen is, ő meg rögtön mondta, hogy ezzel valamit mindenképpen kezdjünk. Hetekig agyaltunk, de semmi jó ötlet nem jött. Aztán Sammel demóztuk fel a hegedű témákat nyáron és ő mondta, hogy gyorsítsuk fel, kitalálta rá a hegedű témát, amitől már a stúdióban rázott a hideg és hirtelen össze is állt az egész. Érdekes ez a dolog. Van, hogy hónapokig agyalsz valamin, erőlködsz és nem alakul semmi, aztán hirtelen egy pillanat alatt összeáll minden!
A Pilgrim on the Road majdnem ugyanez volt, csak fordítva. Sam hozta majdnem a kész dalt, de nem volt refrénje, nekem meg rögtön beugrott ez a refrén. Szóval nagyon jól kiegészítjük egymást. Fantasztikus érzés, amikor két ember ennyire össze tud hangolódni! De vannak szinte teljesen közös szerzemények is. A Wasted Time az első ilyen közös Paddy dal. Elkezdtem próbán gitározni, énekelni valamit, aztán mindenki hozott rá valami jó ötletet. Elég összetett dal is lett.
Meg kell kérdeznem: amikor évekkel ezelőtt összeállt a csapat, miért éppen az ír népzenei alapok mellett döntöttetek?
Ahogy az elején is mondtam, nem gondoltuk mi ezt komolyan. Egyszerűen csak tetszett, hogy lehet duhajkodni erre a zenére és azt mi nagyon szeretünk. Szeretjük az ír zenét, a kalóz sztorikat, a kocsmázást és azt a legjobban, hogy nagyon sok dolgot, témát ki lehet találni ebben a műfajban. Szinte nincs semmi kötöttség. Mindannyian zenéltünk a Paddy előtt is, de egyikünk sem ezzel a műfajjal foglalkozott. Ez valami nagyon új volt és nagyon tetszett nekünk, hogy végre minden hülye ötletünket kivitelezhetjük. Ezért volt az első lemez teljesen baromkodás, abszolút felszabadultság, ami végül tök jól sült el. És szerintem ezért van az is, hogy néhányan azt érezték a második lemezünknél, hogy túl komolyan vesszük a dolgokat az elsőhöz képest.
Persze ez így nem igaz. Nem vettünk mi semmit komolyan, egyszerűen csak az van, hogy a zenében és a művészetben nem csak a szórakoztatás része érdekel minket. Szeretem azt, ha egy mű elindít egy gondolatot az emberben, vagy ha a sötétebb témák is megjelennek egy-egy dalban, és mivel ez a műfaj alapvetően nem erről szól, ezért furcsa lehet, ha egy olyan dalt hallanak tőlünk, mint a Never Walk Alone. Bár szerintem pont ezek azok, amik megkülönböztetnek minket a többi folk-punk zenekartól. De a közönség nagy része azért jól fogadta ezeket is. Alapvetően nagyon szeretjük a folkzenét, mert nagyon ember és természet közeli zene. Nagyon spirituális amellett, hogy jó rá bulizni. És szerintem pont ezért tud az ember olyan önfeledten szórakozni erre a zenére, mert valami nagyon ösztönös és ősi érzelmeket szabadít fel. A punk zene valahol pedig ugyanezt közli: Leszarni minden korlátot! Ezért jó kombó ez.
Nemrég érkeztetek haza Olaszországból, Európa-szerte sokan kíváncsiak rátok. Mi a benyomásod a külföldi rajongókról?
Imádjuk őket is! Nincsenek még annyian, mint itthon, de legalább olyan lelkesek, mint a magyar közönség. Olaszország már elég jól működik. Nyáron jó pár fesztiválon játszottunk és ez tényleg sokat segített. Most novemberben 4 koncertünk volt, amiből 3 Sold Out volt. Ez nagyon jó érzés!
Van olyan élményed a külföldi turnékról, ami nagyon megragadt? Ossz meg velünk valami érdekfeszítőt!
A külföldi turné azért nem olyan, ahogy azt az ember elképzeli. Hiába utazod körbe Európát, nem sokat látsz a világból ilyenkor, mert nagy távolságokat kell megtenni és mindenhova időben oda kell érni. Ezért az időnk nagy részét buszban, benzinkúton vagy hotelben töltjük. Erről szól a Bastards Back Home klipje. Rengeteget hülyéskedünk ilyenkor is és bulizunk amíg bírjuk, de nagy városnézéseket sajnos nem tudunk tartani.
December 13-án, csütörtökön lesz a lemezbemutató koncert az A38 hajón. Aztán mi következik? Turnézás, bulizás, ivás ezerrel?
A decembert szinte végig koncertezzük, még megyünk idén Debrecenbe, Zalaegerszegre, Sopronba, Kecskemétre, csak hogy néhányat említsek. Aztán januárban jön egy kis pihenés. Nagyon sokat melóztunk a Tales From The Docks-on az elmúlt három hónapban, amit a családjaink és a barátaink sínylettek meg. Úgyhogy januárban mindenki pihen és velük lesz kicsit. Kipihenjük az előző év fáradalmait, aztán februártól végig turnézzuk a 2013-as évet itthon és Európában!
Na, gyermekeim. Úgy gondoltam, összehozok egy ilyen
bejegyzést, mert bizony van, akinek szüksége lehet rá. Leginkább a Twitteren
tartom a kapcsolatot veletek, és attól, hogy nem reagálok minden egyes
megnyilvánulásotokra, még ott vagyok, és figyelek: megemésztem, amiket írtok,
leszűröm a tanulságot, és kitalálom, hogy írok nektek egy-két dologról.
Például a hangulatingadozásról. Sokan nem értitek, miért van
az, hogy egyik percben legszívesebben átölelnétek a világot, a másikban meg jól
képen törölnétek valamivel, lehetőleg egy nagy, súlyos, tüskés tárggyal, hogy
minél jobban fájjon neki. Na, most… tudom, eleget hallottátok már, hogy ez a
tinédzserkorhoz hozzá tartozik. Én ebben nem vagyok profi, csupán szeretnélek
titeket ellátni pár tanáccsal. Ha ezekre tudatosan odafigyeltek, talán
visszaszorítható az a rosszkedv, vagy a depresszióra és a bezártságra való
hajlam. Ezek a tippek hülyén fognak hangzani. Nevetni fogsz rajtuk. Legyintesz,
hogy ezt már minden női magazin lenyomta a torkodon. De én azért szeretném
kicsit más perspektívába helyezni a dolgot: mi lenne, ha tudatosan
odafigyelnél, és megpróbálnád jobbá tenni a közérzetedet?
1. Napfény
Ha! A csodaszer! Tudod, hogy mi nélkül nem fog termelni a
szervezeted elég D vitamint? Na, vajon mi kell hozzá? Meglepetés, a napocska!
Na, és tudod, hogy mire jó ez a hülye nevű D vitamin? Megostromolja a
rosszkedvet. Kinyírja a feszültséget, és gyökerestül tünteti el a stresszt.
Szóval… ha kint nyolcvan fok van, hétágra süt a nap, és te inkább bent
görnyedsz a géped előtt, és éppen kikéred magadnak, hogy miért van az, hogy
nyáron lehangolt vagy, akkor mire vársz? Nyomás kifelé! Naponta legalább fél
órát tartózkodj a napon, de az isten szerelmére, kend be magad valami napvédő
krémmel, mert még a végén anyukád nekem támad, hogy kihajtottalak a napra,
csakhogy rákvörösre égj.
2. Víz
Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni: igyál, igyál, igyál! Az
agyadnak szüksége van az oxigénre, amit a levegőből és a vízből kap meg. Ha
rosszkedved van, vagy furcsán érzed magad, gondold szépen végig, mikor ittál
meg utoljára 2-3 dl
vizet. Fejfájás ellen is nagyszerű. Én személy szerint rühellem a
fájdalomcsillapítókat, ha széthasad a fejem, inkább megiszok fél liter vizet,
vagy csinálok magamnak egy gyógyteát. A víz a hidratálásban is segít, sőt,
elengedhetetlen. A tested egész egyszerűen kiszárad víz nélkül: általános
szabály, hogyha azt érzed, szomjas vagy, az már a testednek egy vészreakciója.
Nem szabad addig várnod, amíg megszomjazol, igyál rendszeresen, még ha csak
egy-két kortyot is. Napi 3
liter körül meg kellene innod. Ja, és ha éppen fogyni
szeretnél, az rendszeres vízfogyasztás mellett fog csak menni. Felfrissít,
élénkít, gyógyít, fogyaszt, mi kell még?!
3. Zene
Na, most feltaláltam a spanyolviaszt, mi? De komolyan: ahelyett,
hogy némán depiznél a négy fal között, kapcsolj be valami zenét. Felőlem lehet
death metál, de akkor sem kell csendben ülni egész nap a szobádban. Csak
szóljon valami. Lehetőleg olyasmi, aminek dallama is van… Nem egy ismerősöm
mondta már nekem, hogy mennyire hülye, mert észrevette, hogy mostanában rosszul
érzi magát, és rájött, hogy kevesebb zenét hallgat, mint amennyit szokott…
Aztán bekapcsolja a rádiót, és máris kivirul. Jé, tényleg? Aztaaa!
4. Olvasás
Aki szeret olvasni, annak butaság erre külön felhívni a
figyelmét, de talán így is megéri. Az olvasás egész egyszerűen leköti a
figyelmedet, így nem foglalkozol majd a gondjaiddal, vagy az aggodalmaiddal,
amik az őrültbe kergetnek. Olvastam valahol, hogy már 6 perc folyamatos olvasás
után kimutathatóan nyugodtabbak leszünk, kikapcsolódunk, lelazítunk, úgyhogy tökre
megéri. (Ami azt jelenti, hogy te most sokkal nyugodtabb vagy, mint amilyen a
blogbejegyzés elolvasása előtt voltál, ugye, igazam van? :D)
5. Kevesebb közösségi média
Nem az anyukád vagyok, viszont tapasztalatból fogom
megosztani veled ezt a tanácsot: az ég áldjon meg, hát ne görgesd azt a
szerencsétlen Facebookot állandóan! Beszippant, és azon kapod magad, hogy csak
görgetsz, görgetsz, és elszállt egy újabb óra az életedből. A szemed kikészül,
mert közben alig pislogsz. Tele lesz a fejed a rengeteg információval, a
cikkekkel, a hírekkel, amelyek másodpercenként jönnek, és frissülnek, és
teljesen lefárasztják az agyadat. Persze, hogy kell a közösségi média, vannak
jó oldalai, de amikor csak unalmadban csinálod, és közben fáj a fejed, és
egyébként is hadilábon állsz az egész világgal, miért kínzod magadat? Sürgősen
bezárni az internetet!
6. Egyél normálisan, rendszeresen
Észre se veszed, de attól is lehetsz ideges, vagy rosszkedvű, mert órák
óta nem ettél semmit. Vagy nem ettél értelmes, tápláló kaját! Én például
megfigyeltem, hogy ha chipset eszek, utána kifejezetten rosszabb lesz a kedvem.
Leszoktam a gyorskajáról, és a szemét nasikról is, pont azért, hogy legalább az
étel, amit magamhoz veszek, ne fordulhasson ellenem. Figyelj oda arra, hogy ne
hagyj ki egyetlen főétkezést sem, mert a hangulatodat nagymértékben
befolyásolja! Eleged van saját magadból, úgy érzed, kötözködős lettél, és
mogorva? Könyörgök, egyél normálisan. És gondold át a többi tippet is, amit
adtam! Hajrá, csak boldogan, csak egészségesen! :)
"Forget about the dirty
looks
The photographs your boyfriend took
You said you read me like a book
But the pages all are
torn and frayed…"
(My Chemical Romance – I’m Not Okay)
A minap belefutottam a Facebookon egy aggasztó képbe. Egy
fiatal lány tette fel, méghozzá a karjáról, amin apró patakocskákban folyt a
vér, és kisebb-nagyobb vágások látszódtak a bőrén. Tett mellé egy angol nyelvű,
szomorú, lemondó idézetet. Csak néztem. És néztem. És néztem még egy kis ideig.
Hová jutottunk?
Persze nem azért írok most, hogy kioktassam a
divatdepressziósokat, az emósokat, vagy hasonló címkékkel ellátott,
beskatulyázott embereket. Azért írok, mert egyre több fiatallal állok
kapcsolatban, akik, ha nem is vagdossák magukat, de nagyon magányosak és úgy
érzik, senki nem érti meg őket, mindenki csak bántalmazza őket – testileg
és/vagy lelkileg –, így az öngyilkosság gondolata sem idegen tőlük.
Hozzájuk szólok most. Szóval, aki irtózik a témától, csak
nevet az ilyen fiatalokon, vagy legyint, kattintson el innen gyorsan, mert
fogalmam sincs, miért jött a blogomra.
Kedves Nagyon Is Értékes Ember!
Szeretném, ha tudnád, hogy igen, közhelyesen hangzik, de
tudom, mit érzel. Voltam olyan helyzetben én is, amikor úgy gondoltam, nincs
kiút. Úgy érzed, mintha a társadalom – beleértve a szüleidet, az
osztálytársaidat, az állítólagos barátaidat – megfeledkezett volna rólad, és
ledobtak volna egy mély, sötét verembe, hadd szenvedd ki magadat.
Amikor a legmélyebben voltam, mindig akkor talált meg egy
csoda, és átgondoltam, hogy nem annyira rossz ez az élet. Én személy szerint
rengeteget köszönhetek a zenének, és különböző zenei előadóknak, akiknek a
mondanivalója segített túlélnem egy-két dolgot. De lehet, hogy te most
legyintesz, vagy keserűen elmosolyodsz, mert nincs zenei példaképed, vagy nem
is értesz azon a nyelven, amelyiken a kedvenc énekesed énekel. Nem baj, nem
kell ehhez feltétlenül a zene, vagy egy könyv, egy film üzenete. Egy valami,
egyvalaki kell csak: TE.
Szeretném, ha belegondolnál, hogy mi mindent értél el eddig
az életben. Nem kell versenyeken való dobogós helyezést említened, nem kell
megszámolnod, hány csillagos ötöst szereztél ebben az évben, csupán arra kell
emlékeztetned magad, hogy ki is vagy valójában. Egy személyiségében még
alakuló, fejlődő ember, aki a közeljövőben fogja kitalálni, mit szeretne
csinálni, mivel szeretne foglalkozni, minek a segítségével tud előre haladni az
életben. Van két kezed, lábad, egészséges vagy, van kedvenc színed, ételed,
italod, énekesed, filmed. Van, akinek még ez sincs. Egy látássérült embernek
nincs kedvenc színe. Egy hallássérült csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem
tud zenét hallgatni. Egy súlyos betegségben szenvedő ember nem biztos, hogy olyan
normális életet tud élni, mint te. És, tudod mit? Ezek a nem teljesen
egészséges emberek is képesek valami olyasmit találni minden egyes nap, ami
megmosolyogtatja őket. Küzdenek, mert hiszik, hogy nincsenek véletlenül a
világon.
Csak egyetlen egy ember tud változtatni a sorsodon, és az te
magad vagy. Ne várj a megmentődre, de ne is abban lásd az egyetlen megoldást,
hogy elköltözöl vagy elszöksz otthonról, esetleg megvágod magad. A megoldás
benned van. Fel kell ismerned, hogy értékes vagy, és hogy előbb-utóbb jön egy
olyan pillanat az életedben, amit igenis meg
fogsz ragadni, hogy bizonyíts saját magadnak és másoknak is: hogy igenis tudsz
változni, és változtatni.
Hiszem, hogy neked is van feladatod a világon. Ne mondd azt,
hogy nincs! Fiatal vagy még, nem tudhatod, mikor jön el a lehetőség, hogy
bizonyíts, hogy több legyél valamivel, és a világ is több legyen általad.
Kigúnyolnak a suliban. A szüleid semmibe vesznek. A tesód csak
cikizni tud. A barátaid elhagytak. És? Még mindig lélegzel, még mindig itt vagy
a világon, ami csak arra vár, hogy rájöjj, miben vagy más, mint a többiek.
Arra, hogy felismerd, miben emelkedsz ki, miben vagy jó, és hogy mi kell ahhoz,
hogy beteljesítsd a céljaidat, elérd az álmaidat. Álmokra mindenkinek szüksége
van, hiszen kell valami, amiért küzdhetünk.
Ó, és ha tényleg úgy hiszed, hogy teljesen feleslegesen
beszélek neked, akkor gondold végig ezt: ha most feladnád, még esélyt sem adsz
magadnak arra, hogy évekkel később (vagy, ki tudja, lehet, hogy már holnap)
megismerkedj életed szerelmével. Tényleg meg akarod fosztani magadat ettől a
lehetőségtől? Attól, hogy idővel teljes, boldog életed legyen? Attól, hogy
kialakuljon az egyéniséged, az érdeklődési köröd, az egész életed? Ugyan már.
Felszegett fejjel, előre, előre, még akkor is, ha kövekkel
dobálnak. Te felszeded a köveket, és építesz belőlük valamit. Elég az
önmarcangolásból, az önsajnálatból, és a depresszióból. Te jobb vagy ennél!
"I choose defeat, I walk away And leave this place the same today Some like to sleep, we like to play Just look at all that pain..."
(My Chemical Romance – Fake Your Death)
Figyelem! Egy elvetemült MCR rajongó gondolatáradata
következik, tovább olvasni csak saját felelősségre.
Egyszer és mindenkorra elég a nyafogásból.
Szóval Gerard kiakadt. Ilyet se tapasztaltam még, mert azt
már láttam, hallottam – a saját szememmel és fülemmel – hogy felhúzta magát, és
annyira belelovallta magát a mondandójába, az üzenetébe, hogy totálisan
elveszett a pillanatban. Na, de ez most másfajta kiakadás, mert finoman beszólt
a saját rajongóinak. És én teljes mértékben megértem őt.
Több mint egy éve feloszlott a My Chemical Romance, és
szerintem az elmúlt hónapokban kevesen gondoltak arra, hogy ez annak a négy
embernek mennyire fájhat. Jobban, mint nekünk. Sokkal jobban, mert tudom, hogy
legszívesebben kiordítanák a világba, mi is volt pontosan az oka,
elmagyaráznák, de nem teszik, mert tudják, hogy ez épp elég így nekünk, vagy
talán a kiadó szorongatta meg őket, én nem tudom, de most már valahogy nem is
akarom tudni. Azzal foglalkozok, ami a MyChem után maradt. És, hogy mi maradt?
Egy csomó imádnivaló, inspiráló, életmentő dal mellett, úgy tűnik, egy
kettészakadt rajongói bázis, amelynek az egyik része mindenféleképpen bűnbakot
keresne – és ez a bűnbak Gee lett - , a másik része pedig elfogadja a srácok
döntését, és megpróbál élni a tudattal, hogy vége. Oké. Rendben. De mi a közös
mindkét félben? Az, hogy mindannyian sírtak, amikor először hallották a Fake
Your Deathet. Szerintem erre kellene koncentrálni. Az emlékekre. Az üzenetre, a
mondanivalóra.
Van egy kis füzetkém, oda gyűjtögetem a srácok beszólásait,
tanácsait, hülyeségeit, és ha nagyon, nagyon mélyen vagyok, előveszem.
Átgondolom, mi mindenben segítettek nekem. Van ez az „MCR saved my life” címke,
amit minden egyes My Chem rajongó legszívesebben büszkén hordana a homlokára
tetováltatva, és ami összeköt bennünket. Gerardék arra tanítottak minket, hogy
vállaljuk fel magunkat, mutassuk meg a gyengeségeinket és az erősségeinket, ne
foglalkozzunk azzal, amit mások mondanak, mert csodálatosak vagyunk kívülről és
belülről is. Merjünk önmagunk lenni, merjünk emberek lenni. Na, mármost. Ők is
emberek. Velük is megtörténik ez a furcsa undorítóság, amit életnek nevezünk,
és ami a képükbe törli, hogy nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan
eltervezték. Szóval feloszlott a banda. Mindenki tovább építgeti a karrierjét,
egyenként haladnak előre, lépésről lépésre próbálják újra megtalálni magukat,
vagy éppen folytatni azt, amit az MCR-ral kezdtek el. Nekem csak egyetlen
kérdésem van…
MIÉRT KELL OKOLNI ŐKET EZÉRT?!
Gerard kiakadt. Saját fordításban idézek a Twitteréről: „De
igen, kérlek, mindenképpen hibáztassatok azért, hogy azt teszem, amiben hiszek.
Mert soha nem fogom abbahagyni.”
Ez a banda, ez az eszme, ez az életfelfogás nekem sokkal
többet jelent annál, hogy nyilvánosan megsértődjek a feloszlás miatt, és
negatív üzenetekkel árasszam el a szerencsétlen hősömet. Mert az, nekem Gee
mindig is egy hős volt. Abba szerettem bele 15 évesen, hogy megtanította a
rajongóinak, lássák meg a hétköznapokban a csodákat, alkossanak, éljenek,
szeressenek, adjanak magukból valamit a világnak, hisz mindannyian egyediek, és
nagyszerűek. [Pillanatnyi elkalandozás: most már mindenki tudja, miért leszek
idegbeteg attól, ha valaki ellátja ezt a bandát az emó címkével.] Tehát csak
annyit akarok mondani, hogy azért, mert kiderült, ők nem istenek, hanem
ugyanolyan emberek, mint mi, és történtek rossz dolgok velük, megtörtént maga
az élet fura machinációja, aminek így vagy úgy, de a feloszlás lett a vége,
nos, ezért én nem fogok ellenük fordulni. Rengeteget köszönhetek nekik, és így
a távolból is ismerem őket annyira, hogy tudjam, nem lesznek képesek leállni az
alkotással, újabb és újabb csodákat kapunk majd tőlük. Értünk voltak 12 éven
át. De minden jónak vége szakad egyszer, és nekünk igenis össze kell tennünk a
két kezünket, hogy mind a négyükben pattog az a tűz, az a bizonyítási vágy,
hogy újat hozzanak létre. Nekünk. Értünk. Értünk vannak itt 12 év után is.
Miért is kell bűnbak? Merthogy ezzel a hozzáállással elértük
azt, hogy Gerard csalódott bennünk; érzem a szavaiban, mert van, amikor már ő
sem tudja visszafojtani, és ki kell engednie a gőzt, holott meg is írta, hogy
utál magyarázkodni. Meg is értem.
Amikor megjelent a Fake Your Death, akkor tudatosult bennem,
hogy tényleg vége, és bőgtem, mint egy gyerek. Illetve… nem, nem mint egy
gyerek, az 15 évesen volt, amikor megismertem őket. 22 évesen is büszkén
ejtettem azokat a könnyeket. Nem tudom, hogyan alakul az életem, ha nem ismerem
meg ezt a bandát közelebbről, de én valahogy nem is akarom tudni. Azt is nekik
köszönhetem, hogy most ezt írom. Hogy évekkel ezelőtt mertem rálépni az írás
rögös, akadályokkal telitűzdelt útjára, és ha meg is torpanok, akkor is csak
annyi időre, hogy meghallgassak egy MCR albumot, és máris lépkedek tovább.
Ilyen az élet. Ilyen lenne nélkülük? Nem tudom. Azt tudom, hogy hálás vagyok
ezért a 12 évért, és megelőlegezem a hálát az elkövetkezendő alkotásokért. Csak
előre, előre, pozitívan, felszegett fejjel, nem pedig egymást marva, a hibát
keresve, vagdalkozva. Hisz nem vagyunk állatok. Csak emberien, csak őszintén!
Ahogy Gerard tanította.
„Tenni kell mindig, még akkor is, ha nehéz,
Az életed így lehet kis darabkákból egész,
Ne félj, hogy elrontod, újra kezdheted,
Az álmod a cél, nincsen olyan, amit nem lehet!”
(Angel – 70000)
Na, de jó, most átköltöttem a Pokolgép szent indulóját, de
ehhez a bejegyzéshez vállalom ennek a két sornak az átértelmezését. Egyébként
rájöttem, hogy ez nem egy blog. Ez inkább a gondolataim tárháza, amiket nem
tudok minden nap vagy minden héten elég precízen megfogalmazni; ezek a
bejegyzések afféle fellángolások.
Az egész másfél évvel ezelőtt, az őszi félév
vizsgaidőszakában kezdődött. December közepén egy szóbeli vizsga, az ember
kedvence, mert benne van a félsz, a drukk, és az izgalom, hogy „Csak ezen
legyek túl, aztán holnap is van még egy, és végre karácsony, ünnepek, bejgli,
pia! Aztán januárban folytatom a vizsgákat… hurrá.” Szóval ott szenvedtünk a
Bölcsészkar Főépülete mittudomén hányadik emeletének mittudomén hányas terme
előtt, én meg a többi szerencsés jelölt, és vártuk, hogy mikor szavalhatjuk el
a bemagolt Sajtóvizsga anyagot. Szeretek az elsők között lenni, mert ha nem
mégy be viszonylag az elején, előbb-utóbb megkezdődik a képzeletbeli
sorszámozás, hogy: ennek másik vizsgája lesz egy óra múlva egy másik egyetemen,
annak dolgoznia kell kettőtől, ez meg betegen jött ide, nem beszélve a
negyedikről, akinek mindjárt megy a busza. Na, ezért szeretek elsőként
levizsgázni, de akkor valahogy nem ment, nem tudtam rávenni magam, hiába tudtam
az anyagot. Addig szenvedtem a folyosón a pillanatnyi önbizalomhiányommal, hogy
az utolsók közt kerültem sorra. De nem bánom. Mert volt ott még valaki
mellettem, aki szintén kihúzta az ajtón való benyitást jó sokáig. Ilyenkor
mindenki bújja a saját jegyzeteit, alig ejtünk pár szót, de akkor, úgy másfél
óra várakozás után már magasból leejtettük az egészet, és kínosan egymásra
vigyorogva beszélgetésbe elegyedtünk.
Csinos a csaj; hosszú, egyenes, fekete haj, szikrázó szemek,
lila körömlakk, divatos póló és farmer, az övcsat felirata „angyal”, csak
angolul. Ezt akkor még nem tudtam hová tenni. Ami igazán megfogott benne, az a
márkás DC cipője volt, amikor ezt megláttam rajta, tudtam, hogy ezt a lányt
kedvelni fogom. Dumáltunk, szenvedtünk egy-két percet, aztán jött az
elkerülhetetlen, be kellett nyitni a pokolba, és, láss csodát, majd’ kétórányi
idegcsámcsogás után mindketten jó jeggyel távoztunk a tett színhelyéről.
Megkerestem facebookon, és rögtön kiderült, hogy nem osztott
meg velem mindent első beszélgetésünk során, sőt. Gyorsan megtaláltam a
rajongói oldalát, és a videóit, a zenéit is. Írtam is neki, hogy „Hé, ezt miért
nem mondtad, hogy te tulajdonképpen híresség vagy?!” Nagyon megörültem neki.
Azért, mert nonstop hallgattam a dalait, a szövegeit, és totálisan
beleszerettem a stílusába. A sorai között a saját világomat véltem felfedezni,
még akkor is, ha én zömmel inkább rockzenét hallgatok, ő pedig rappel. Igen,
rappel. Lány létére. Itt, Magyarországon. Fura, mi? Nekem is az volt. Mégis,
azért örültem nagyon ennek a lánynak, mert az első dal meghallgatása után
összeraktam: hát ez valami új. Ez olyasmi, amit ő talált ki, ami egyedi, amit ő
csinál először itt, kis hazánkban, és eléggé profin csinálja. Átfutott az
agyamon, hogy ehhez mekkora ego kell, mekkora önbizalom, hogy csajosan
odamondja a véleményét mindenkinek, mekkora fellépés, elszántság. Aztán
visszaemlékeztem arra a szégyenlősen, kínosan vigyorgó lányra, aki velem együtt
görcsölt a vizsgaterem előtt. Na, mondom, ilyen nincs.
A megismerkedésünk elején még magamnak sem tudtam
megfogalmazni, hogy miért örülök annyira ennek a lánynak. Aztán szépen lassan
rájöttem: nagyon hasonlítunk. Én világéletemben olyan leszek, hogy kislányos
örömmel fogadom azokat, akik viszonylag korán felfedezték magukban, hogy miben
jók, és talán azt is megkockáztatják átgondolni, hogy egész életükben azzal a
valamivel szeretnének foglalkozni. Ha ilyen fiatalon, tizenévesen kialakul ez
az álom benned, annak vannak pozitív és negatív következményei is. Kezdjük az
árnyoldallal: túl korán kell felnőnöd. Túl korán zúdul rád mindaz, amit lehet,
hogy egyébként „csak” az első munkahelyeden tapasztaltál volna meg: a kritika,
az átkozott kritika. Az is annak számít, ha összesúgnak a hátad mögött. Az is,
ha írnak rólad. Az is, ha rajonganak érted. A rajongást is fel kell dolgozni!
És jöjjön a jobbik oldala a dolognak: az öröm, a végtelen öröm, ami abból
fakad, hogy tudod, mi az álmod. Hogy tisztában vagy az eszközeiddel,
valamelyest látod a homályos, még kikövezetlen utat magad előtt, és tudod, hogy
el fogod érni a célodat. Hogy ezért bármit képes vagy megtenni.
Szóval nagyon tudok lelkesedni az olyan fiatalokért, akik
így gondolkoznak. Mint én. Ő is ilyen. Skizofrén. Na jó, ez durva volt, de nem
tudom máshogy leírni ezt az állapotot, ezt a kettősséget. Az emberben folyamatosan
dolgozik az ideg, a megfelelni akarás, pont, mint azon a decemberi vizsgán,
ugyanakkor meg felvállalja a saját stílusát, egyéniségét, véleményét, és próbál
újat teremteni. Nehéz ez. De még van időnk, mindketten korán kezdtük, de én nem
bánom, és tudom, hogy ő sem bánja. Mert ha csak azt nézem, hogy ennek
köszönhetjük, hogy igazából megismertük egymást, hogy tudjuk támogatni egymást,
ha a másik tanácsra szorul, akkor meg végképp megérte. Tudom, tudom, a két műfaj
teljesen más, ő hangmérnökökkel, zenealap írókkal meg kliprendezőkkel dolgozik,
és meg általában könyveket bújok, válaszolok egy-két interjúkérdésre,
szerkesztők és kiadói határidők vesznek körül. Ráadásul a könyvkiadás
időszakosabb dolog, ő meg egyfolytában írja az újabb és újabb zenéit, tölti
őket fel, motiválja a saját rajongói táborát. Na, itt a másik dolog.
Tulajdonképpen elérkeztünk oda, amiért én ezt a bejegyzést
írom. A rajongói tábor. Neki rengeteg van. De tényleg, gondolj egy szép nagy facebookos
lájkszámra, és szorozd meg öttel. Ezerszer több rajongója van, mint azoknak,
akik illegetik magukat a VivaTv-ben, mégse veszik eléggé komolyan. Azt kell, hogy
mondjam, néha még a saját rajongói sem értik meg. Sosem fogom elfelejteni az
egyik kiírását, valahogy így hangzott: „Ha valaki tud valami melót, szóljon…”
Rajongó: „Miért, abbahagyod a rappelést???” Jött a mindennél többet mondó,
rövid, egyszavas válasz: „Nem.”
Irigylem a mai fiatalokat, olyan szempontból, hogy egy
álomvilágban élnek. Persze, logikus, hogyha valakinek ilyen sokan hallgatják a
zenéit és profi zeneírókkal meg stúdiósokkal dolgozik, biztos nincsenek gondjai
az életben. Csak hátradől a székében, és rappel. Na de kérem… ha ennyire
egyszerű lenne, mégis miről rappelne? Ez nem az amerikai csili-vili csajrap. Ez
nem. Ez magyar rap. Magyar csajrap. És néha megszakad a szívem, annyira
szeretnék segíteni ennek a lánynak, úgy értem, érzelmi vonalon, mert rengeteg
támadást kap. És jön megint a skizofrén szindróma. Egyik pillanatból a másikba
billenni, először elbújni, megijedni, aztán felállni, kiállni magadért,
leejteni a világot.
"... so let me hear some pub n' roll It makes my world go round!"
(Paddy and the Rats - Pub n' Roll)
A Paddy and the Rats
nevű részeges csillag 2008-ban tűnt fel a magyar rockzene egén, s azóta is ott
botladozik a felhőkön, merthogy minél többet iszik és zenél, annál jobban
ragyog. Egy hattagú bandáról van szó, akik ír kocsmazenét, kalóz punkot,
mulatóst, vagyis ezeket összevetve pub n’ rollt játszanak, s akik az utóbbi
években nem csak hazánkban lettek nagyon felkapottak, hanem már fél Európát is
bejárták. Pár hete ismertem meg őket, utána kellett „hallgatnom” mire ez a nagy
felhajtás, és bizony nem csalódtam – kőkemény rajongó lettem pár dal meghallgatása
után, és igyekeztem megragadni az első alkalmat, amikor élőben láthatom őket.
Tegnap megtörtént.
Szóval mit csinál az ember lánya péntek este? Nem, nem
agyzsibbasztó tehetségkutató műsorokat bámul a tévében, inkább elmegy egy Paddy and the Rats koncertre. Mit
számít, hogy a tett színhelye éppen egy ELTE-s gólyabál! Vastag harisnya,
szoknya, magassarkú fel! Irány a Lágymányosi kampusz, hogy aztán a belépés és a
ruhatár elintézése után gyorsan lekaphassam a lábamról a báli cipőt, és
lecseréljem a táskámban becsempészett lerongyolt, koncertes csukámra. Így szép
az élet! Hisz egy punk koncertre megyünk, vagy mi a fene.
Paddyék jelensége először megijeszti a tapasztalatlanokat,
hisz mi a csudát keres egy skótduda a színpadon? A harmonikáról nem is
beszélve! Említettem már a hegedűt? Bizony, bizony, ez egy olyan rockbanda,
amelyik előszeretettel és ragyogóan keveri az ír és magyar népzenei motívumokat
a punkkal.
Este tíz után pár perccel a fények kihunynak, a színpadon
mind a hat srác megtalálja a magához való hangszert, és máris kezdenek a pörgős
Bastards Back Home c. nótájukkal, ami
az első igazi sláger a nemsokára megjelenő harmadik nagylemezükről(Tales From The Docks). Bevezetésnek tökéletes, meghozza az ember
kedvét a mulatáshoz. Volt még jó pár dal, amivel sikeresen felrobbantották a
házat (oké, Gömb aulát), mint például a Pack
of Rats, az Irish Washerwoman
vagy az agyonhallgatott, de meg nem unható Pilgrim
on the Road c. sláger. Utóbbi híres a rendkívül színes dallamvilágáról
(benjo és ír síp szólal meg benne), valamint a misztikus hangulatú, kicsit
gótikusra sikeredett klipjéről, amit rettenetesen eltaláltak. Ha valaki csak
egy számot ismer tőlük, akkor az valószínűleg ez lesz (vagy a Freedom, aminek egy külön részt
szentelek.) Személyes kedvencem mindenképpen a Wicked Suicide volt, amiben a skótduda dominál, és amit egy olyan
jammel vezettek fel (dudával a középpontban), hogy csak álltam tátott szájjal,
és néztem. Egyébként Sam, a multifunkcionális szuperhős figyelemreméltó
előadást tartott nekünk: többek között skótdudán, hegedűn és ír sípon is
játszott. Voltak lassabb, összebújós, telefonkijelzős-világítós, érzelmesebb
dalok is, mint például a Never Walk Alone
vagy a Clown (egy újabb nagyszerű,
lírikus darab az új lemezről).
A koncert végéhez közeledve a dobos (Seamus) előrejött
Paddyhez, és elénekelte „saját szerzeményének” első pár sorát, ami a Wonderwall címre hallgat. Ezután jött
egy refrén betanítás: hogyan kell Oh-Ooooooh-zni a Song of a Leprechaunban, de minek a lassú bevezetés, amikor így is
mindenki kívülről fújja ezt a táncolós, mulatós, pörgős nótát. Nem vicc: egy
pár mellettem egymásba kapaszkodva forgott össze-vissza, másik oldalamon egy
srác úgy megforgatta a barátnőjét, hogy teret kellett nekik adnunk és utána a
sörös poharainkat emelni az egészségükre. Volt egy pillanat, amikor még Paddyék
is rákezdtek a mulatós táncra a színpadon: hát lehet egyhelyben állni ilyen élő
zene mellett?! Erről jut eszembe, hogy történelmi pillanatnak voltunk szem- és
fültanúi, mikoris Bernie, a harmonikás megszólalt (állítólag ritkán teszi), s
felajánlott egy jól megcsappant tartalmú üveget az előtte álldogáló szomorkás
kinézetű lánykának. Gondolom, utána már ő is táncra perdült.
A Freedom c. dal
egy drámai, de nagyon erőteljes ballada, az ír hősökről szól, előttük
tiszteleg. Eddig még soha nem volt hasonló élményben részem egy koncerten:
mikor Paddy kibontott egy ír zászlót, s maga köré csavarta, a közönség kemény
magja, az első öt sor mintegy varázsszóra, anélkül hogy akárki is mondta volna
nekik, egy emberként ereszkedett féltérdre. Azt hinné az ember, hogy az egész
meg volt koreografálva, ám dehogyis. Az első versszakot térden állva énekelték
el Paddyvel, aztán a refrénre egyik pillanatról a másikra felpattantak. Végigüvöltöttük
a refrént, ami sorozatos „Freedom!” kiáltásokból áll. Na, igen, akkor kezdett
el fájni a torkom.
Most a kívülálló azt fogja kérdezni (mint ahogy már
tapasztaltam egy párszor ilyen esetben): oké, jó zene, de mi ebben a magyar?
Nekem erre a rövid válaszom az, hogy csak ezek a srácok képesek bepunkosítani a
Nagy Ho-ho-ho-horgászt, amit el is
játszottak nekünk. („Hallgassátok, amit
most néktek, hallgassátok, amit most néktek eldalol a Paddy and the Rats!”)
A hosszabb válasz pedig arról szól, hogy ott van például a Freedom, ami az ír hősök dicsőségéről és évszázadokon át tartó
keserves harcáról szól. Bocsássatok meg nekem a párhuzamért, de mégis ki tudna
hűbb verset vagy dalszöveget írni a szabadságért folytatott harcról, mint egy
magyar lelkületű ember? A dalaikban elhangzó magyar népzenei motívumokról már
nem is beszélve. És hogy Paddy angolul énekel? Tegyük félre a beszűkült
látásmódunkat és engedjük meg ennek a nagyszerűen zenélő együttesnek, hogy
külföldön is be akarjon futni; ami meg is történt, Európa-szerte az egyik
legjobb ír punk bandának tartják őket.
Aztán lehet csipkelődni az észrevételekkel, hogy hmm, ez
bizony olyan volt, mintha a Flogging
Mollyt hallgatnám, hű, hát ez eléggé Green
Dayes kezdés, és mégis mit keresett annak a számnak a kellős közepén egy
már majdnem metálos hörgésnek számító izé? De felesleges ezzel próbálkozni: el
kell ismerni, hogy ezeknek a srácoknak lehengerlő, saját stílusuk van. Valahogy
összesodorta őket a szél, és együtt csodát alkotnak. És hogy mi a titkuk? Az,
hogy sok zenekarral ellentétben ők egész egyszerűen csak szórakoztatni és
szórakozni akarnak.
Szóval, ha nagyon rosszul sikerült hét áll mögötted, és keresed
az alkalmat, hogy kiugráld és kitáncold magadból a stresszt, akkor vedd kezedbe
azt a korsót, karolj bele a barátnődbe vagy a haverodba, és válj eggyé a mulató
tömeggel egy Paddy and the Rats
koncerten! Félreértés ne essék, ez nem az a zene, ami annyira zs kategóriás,
hogy csak öt pohár sör után lehet meghallgatni. Ellenkezőleg. Az csak jót tesz
neki. S ha a végén annyira részeg volnál, hogy már csak a Drunken Sailor refrénje megy, az is csak némi rásegítéssel, akkor
bizony egy pimaszul görbe és jó estéd volt, s a foglalkozás elérte célját. Kellenek
az ilyen esték. Paddy és bandája elhozza nekünk őket. A kelta istenek kísérjék
őket szerencsével további útjukon! Éljen a pub n’ roll!
.jpg)
