Tükörlelkek – Második rész borító

Több mint egy év telt el a Tükörlelkek első részének megjelenése óta, és ebben az elmúlt évben rengeteg biztatást, energiát, és szép szót kaptam tőletek, drága olvasóimtól. Ezt igazából csak úgy lehet meghálálni, ha kész tények elé állítalak benneteket, és azt mondom, szeptember 13-án érkezik a folytatás, emellett pedig a borítót is megmutatom.

Nincs vége a híreknek, sok minden kiderül még pár héten belül. Hamarosan még több infóval jövök. Látogassatok el a Tükörlelkek Facebook oldalára és az írói Facebook oldalamra, hogy első kézből kapjátok a híreket! ;) De akik Twitteren, askon, vagy molyon aktívabbak, ők is megtalálnak.

Béke, szeretet, napfényeső, rocknroll.

Dóra xx

Koncertbeszámoló: a Middlemist Red-jelenség

A nyár elején találkoztam először a Middlemist Red nevével, amikor az Index címlapsztoriként hozta le, hogy bizony van itt nekünk négy fiatal magyar srácunk, akik csupán 2012-ben alakultak, a legidősebb tagjuk csak 24 éves, de azt rebesgetik, nemzetközi színvonalat képviselnek, és mindenféle zenei versenyt megnyertek; ergo ők a fiatal magyar rockszcéna nagy reménységei. Elmentem az A38-as koncertjükre, hogy kiderítsem, miről is van itt szó.

Na jó, ez a méltatás nagyon csinosan hangzik, de mi lesz ha végig is hallgatom az első és eddigi egyetlen korongjukat, a Supersonic Overdrive-ot. Az lett, hogy bejött a dolog. Nyers, kiforratlan és mégis egyszerűségében jó, a pszichedelikus rockra kevésbé fogható hallgatóságnak talán kicsit unalmas, de kétségkívül egyedi, friss, üdítő, mindenképpen figyelemre méltó. Ám, mint azt tudjuk, egy új bandánál (a nem újaknál is, még akkor is, ha ezt az öregek hajlamosak elfelejteni) az igazi teszt az, hogy megfelelnek-e élőben, a közönség előtt.

Persze, hogy megfelelhetnek, ha a nyarat is végigturnézták a legnagyobb zenei fesztiválokat érintve. Ennek ellenére még csak most volt szerencsém először látni őket, október elején az A38-on. Az előzenekar a Panel Surfers volt, akik egy 8-10 dalból álló punkos, szörfös rock n’ rollos műsorral próbálták feltüzelni a közönséget. Miután lementek a színpadról, azonnal megkezdődött a Middlemist Red cuccának összeszerelése; már az is szimpatikus számomra, hogy igaz, voltak segítőik, de a banda tagjai maguk rakták helyre a felszerelést. Nem húzták az agyunkat, nem várakoztattak sokáig; amikor a vizes palackok is a helyükre kerültek és a színpadot lassanként ködbe vonó füst meghozta az elvarázsolt hangulatot, felvonult a Middlemist Red négy tagja.

Nincs egyszerű dolga annak, akinek mindössze egy EP-nyi meg egy albumnyi anyaga és ideje van arra, hogy meggyőzze és szórakoztassa a közönséget. Hát, engem bizony megvettek kilóra. Az egész koncertnek olyan a hangulata, mintha egy másik univerzumba repítettek volna el bennünket, ahol furcsamód a mai pszichedelikus rockzene és a The Beatles képes egy nyelvet beszélni. Hogy mindezt egy ilyen fiatal tagokból álló csapat hozta össze, egészen elképesztő. A hangzásvilág ahhoz hasonlítható, mintha fognánk a Led Zeppelint, a Muse-t, és a Kasabiant, összeráznánk őket, és visszamennénk a debütáló albumuk idejébe, amikor a tagok átlagéletkora nem több 22-nél. Egy élő show alatt már csak be kell öltöztetni őket tetőtől talpig feketébe, de bármennyire is azt várná az ember, hogy így emós hangulatot árasztanak magukból, tévedés. Képtelenség egyhelyben végigállni a koncertjüket, annyira fiatalos, friss, néhol húsbavágóan egyszerű és kemény, néhol légiesen finom, könnyed dallamokat csalnak ki a gitárokból.

Forrás: felonline.hu

Mondanám azt, hogy a csapat lelke az énekes-gitáros Nóvé Soma és Papp Dávid gitáros kettőse, de ez nem igaz, mert Deli Soma basszusgitár-játéka szintén üde és hangulatos harmóniákkal teli, nagyban hozzájárul az elvarázsolt atmoszférához, amit a banda zenéje teremt, és persze Ürögdi Ábel (dob) tökéletesen passzol ehhez az elvont hangzáshoz. Az egyes dalok alatt végigvonuló lassú, ámde erőteljes, már-már ősi szertartásos ütemekre emlékeztető dob, kiegészülve Soma basszusával valami egészen új értelmet ad a röviden, de hatásosan közbeékelt, visszafogott betéteknek.

Okosan építették fel a setlistet, egy-egy lassabb, melodikus darab után (Sundowner, Overseas) mindig felébresztettek minket egy igazán belevaló rockos dallal; nem mintha unatkoztunk volna. Amikor felcsendült az egyik nagy közönségkedvenc, az Alas, a csajok rögtön sikításrohamba kezdtek. A Single Switcheroonál pedig mindenki egy emberként énekelt és táncolt, mivel ez az a dal, amivel anno igazán megfogták a jó hallással rendelkező, egy kicsit is a zenéhez értő hallgatóságot. Egy The Black Angels feldolgozást is hallhattunk, a Don’t Play With Gunst. Le a kalappal Nóvé Soma előtt, aki viszonylag rövid idő alatt (amióta nagyobb közönség előtt koncerteznek) megtanulta, hogyan tartson szemkontaktust az embertömeggel, és habár a kötetlen kommunikációt a közönséggel még gyakorolni kell, azért Soma megdicsérte a szőke pultost, aki állítólag „az első pultos lány, aki kívülről tudja a szövegeinket”. Kedves gesztus volt, nem minden frontember vesz ilyet észre. Számomra a show egyik legemlékezetesebb része az volt, amikor a Black Lips alatt a srácok hangszereket cseréltek, és így nyomták le a punkos beütésű nótát. Jó ötlet, egy kicsit felrázza a hallgatóságot, meglepetésszerű, spontánnak tűnik, még ha előre lebeszélt elemről is van szó. Az utolsó előtti dal, az Aanimal abszolút kedvencemmé vált, és a közönség énekléséből és mozgásából ítélve nem voltam ezzel egyedül. A dal gerincét, mint a legtöbb darabnál, sejtelmesen felhangzó gitárjáték alkotja. Papp Dávid egyszerű, torzított hangokat szólaltat meg, nem cifrázza túl, mindig pontos marad, és ott durvul be, ahol kell, ezzel megadva a dalok ívesen hullámzó témáit. A sajnos rövidre sikeredett koncertet (mivel egyelőre nincs túl sok daluk) a visszatapsolás után a Multicoloured Drive zárta, egy igazán belevaló sláger. Ha a Single Switcheroo nem győzi meg az embert, ez a dal biztos sikert ér el. Díjnyertes videoklip készült hozzá, és bevallom őszintén, amikor először láttam a klipet és hallottam a dalt, nehezen hittem el, hogy itt magyar zenéről beszélünk.

Pedig ez az igazság, egy újabb fiatal banda tűnt fel a magyar rock színterén, és nagyon örülök neki, hogy vannak még olyan emberek, akik azzal foglalkoznak, hogy megtalálják az áradatban az igazi kincseket, kiemeljék a megszámlálhatatlan átlagzenekar csődületéből, és csiszolgatják-gondozzák őket. Kell az ilyen üde, friss vér a magyar zenébe, el kell hinni, hogy a fiatalok zsebében ott van valami nyers, romlatlan tehetség és egy lelkes vízió, amit – ha megvannak az eszközeik hozzá – szívesen eljuttatnának a szélesebb közönséghez. A Middlemist Red élő koncertje újabb bizonyíték volt erre. Ha valakinek van egy szabad órácskája, és ezek a srácok koncerteznek a környéken, egészen nyugodtan menjen el, nézze meg őket: egy elvarázsolt, alkoholmámorhoz hasonlító, bódítóan dallamos, fiatalosan lüktető élményt kap, amit nem felejt el egykönnyen.

DC xx

Új regény: Tükörlelkek

Sziasztok!

El sem tudjátok képzelni, mennyire vártam már, hogy megoszthassam Veletek ezt a totálisan überfantasztikus hírt. Az elmúlt hetekben úgy kellett leszíjaznom a bezsongott agyamat és az ujjaimat, hogy ne nyissak új bejegyzést, amiben kikiabálom az univerzumba, hogy mi minden történik a háttérben. Az írás hátulütője: vannak olyan dolgok, amelyeket nem tudsz azonnal megosztani azokkal, akik a leginkább kíváncsiak lennének a fejleményekre. De most már itt vagyok, és nem húzom tovább az időt: képzeljetek hozzá egy mély, drámai basszust, esetleg idegölő, Psychós hegedűt, dobpergést, cintányért, vagy akármit…

Idén a könyvesboltok polcaira kerül a legújabb regényem, a Tükörlelkek. Nem is akárhogy: a saját nevemen fog megjelenni, ami azt jelenti, hogy aki eddig Dora Craibanként ismert, annak most szépen bemutatkozom. A Papp Dórára is hallgatok. :)

Első körben csak annyit mondanék a sztoriról, hogy ez egy itthon játszódó ifjúsági regény. Ha majd a kezetekben tartjátok, sokkal egyszerűbb lesz megérteni, miért alakult úgy, hogy az igazi nevemen jelenik meg a könyv; ez egy olyan sztori, aminél szerintem szükséges felvállalni mindazt, ami valós. (Kicsit sem hangzik idegesítően titokzatosan, tudom.)

Itt is szeretném megköszönni mindazoknak, akik tavaly, amikor még csak blogregényként létezett a Tükörlelkek, lelkesen olvasták a történetet, és biztattak az írásra, gyakran érdeklődtek a folytatás felől. Fogalmatok sincs, mennyire hálás vagyok ezért. Minden egyes kattintásért, oldallátogatásért, hozzászólásért, minden kedves szóért. Szuperek vagytok, egytől egyig! :)

Egyelőre ennyi. Hogy ne maradjatok le a fontos infókról, kövessetek Facebookon, Twitteren, vagy Molyon. Mindhárom oldalon igyekszem aktív lenni, és kiírni, ha valami fejleménnyel tudok szolgálni. Ezen kívül a Tükörlelkek Facebook oldalát is érdemes figyelni.

Én most hihetetlenül örülök, hogy végre megírhattam ezt a bejegyzést. Remélem, egy kicsit Ti is örültök, hiszen Nektek írok, és már annnnnnnyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni a végeredményhez!

Majd jövök, addig is legyetek rosszak!

DC xx

Tantan tippek: tanulásmódszertan gyorstalpaló

Elkezdődött a suli, és ennek kapcsán szerettem volna írni egy ilyen bejegyzést, mert amellett, hogy ezerrel biztatlak benneteket arra, hogy éljétek túl az első hetet, adhatnék egypár jó tanácsot is a tanulással kapcsolatban. Arról van szó, hogy rájöttem: nem mindegyikőtök ismeri a tanulásmódszertant, a tanulás tanulását, vagy, ahogy mi hívtuk a gimiben annak idején, a tantant. Abba nem kezdek bele, hogy mit gondolok azokról az iskolai intézményekről, amelyek nem tartják eléggé fontosnak azt, hogy megtanítsák a tanulóknak, hogyan is kellene hatékonyan az órákra készülni. Sajnos ez még a felsőoktatásban is problémát jelent, nemhogy az általános vagy a középiskolában.

Van köztetek, akinek van ilyen felkészítő, gyakorló órája, és van, aki sosem hallott róla. Fontosnak tartom, így szeretném összekaparni azokat a dolgokat, amiket anno én tanultam a tanulásról, és ezzel együtt ellátlak benneteket egy-két tippel is. Olyan dolgokról van szó, amelyekről nem is gondoltátok volna, hogyha tudatosan alkalmazzátok, hatékonyabban fogtok tanulni.

Hogyan?

Napirenddel, okos időbeosztással. Ha hazaértél, lazíts le egy fél órát, de utána rögtön kezdj neki a tanulásnak, ne hagyd este nyolc órára. Estére az agyad lefárad, ráadásul, ha késő éjszakába nyúlóan csinálod, teljesen feleslegesen tanulsz; tíz óra körül beindul a melatonin termelés, és elálmosodsz, a koncentrációképességed meg egyenlő lesz a nullával. Gondold át, milyen tárggyal kezded a tanulást: érdemes a nehezebbel kezdeni, de ezt nyilván te osztod be magad számára. Ami még nagyon fontos: a folyamatos tanulás lankasztja a figyelmedet, szóval 25-30 percenként tarts szünetet! Az a legjobb, ha ilyenkor teszel egy kört a házban vagy kint a levegőn, mert a járkálás serkenti a vérkeringésedet, az agyad több oxigénhez jut, ergo, frissebb leszel, jobban fog az agyad. Érdemes vizet kortyolnod közben, hogy tutira felfrissülj.

Hol?

Nem tanácsos a földön, a szőnyegen, az ágyon fekve tanulni. Nem szabad kinyúlnod közben a kanapén, és nem szabad belesüppedned egy kényelmes fotelbe. Tudom, ez drákói szigornak hangzik, de nem igaz, hogy még nem vetted észre, hogy elkényelmesedsz, elálmosodsz az ágyon vagy a kanapén fekve tanulás közben! A figyelmedet akkor tudod a legjobban a munkádra irányítani, ha asztalnál ülsz, egyenes háttal: ez a legegészségesebb testtartás, mind a gerincednek, mind a tüdődnek, mind az agyadnak.

Mit ne csinálj?

Tiszteld magadat annyira, hogyha már egyszer nekiálltál, igyekezz csak a tanulásra koncentrálni; hidd el, gyorsabban kész leszel. Ez azt jelenti, hogy ne legyen bekapcsolva a tévé közben. Azt is jelenti, hogy ne egyél. Ha éhes vagy, a félóránkénti szünetekben támadd meg a hűtőt, de tanulás közben ne egyél, mert a tévé háttérzajával együtt ez is megosztja a figyelmedet. Inni szabad, sőt, kifejezetten tanácsos, főleg, ha vízről van szó. (Zárójelben megjegyezném, hogy a tévé+evés kombináció sem a legokosabb dolog, bár a legtöbben már hozzászoktunk, pedig nem egészséges).

Saját tippjeim tapasztalatból

1. 15 éves korom óta listákon élek. Nem kell feltétlenül olyan túlzásba esned, mint ahogy én csinálom, de figyeld meg, hogy mennyivel rendezettebb lesz minden a fejedben, ha a tanulnivalót egy papíron rendszerezed, esetleg nehézségi sorrendet állítasz fel. Ezt a módszert a mindennapi dolgaidnál is bevezetheted. A dolog titka rém egyszerű: ha kész vagy egy feladattal, kipipálhatod, így a sikerélmény még némi önbizalmat is gerjeszt benned, és könnyebben veszed a következő akadályt, vagy házi feladatot. Pipálni jó dolog! :D

2. Ha hangosan felolvasod a tanulandó szöveget, sokkal jobban megragad benned a lényeg. Nem utolsó sorban itt már megint beszélhetünk az önbizalom növelésről: egyszer próbáld ki, hogy felolvasol egy könyvből 5-6 oldalt! Meglepő, mennyivel határozottabbnak érzed magad utána: egész egyszerűen hallattad a hangodat, még akkor is, ha senki sem hallotta.

3. Ha a dolgozat előtti napon készítesz egy lényeget kiemelő jegyzetet (oké, puskát), az sokat tud segíteni. Az anyag legfontosabb részét kiírod magadnak, így természetesen ezzel átismétled a lényeget, jobban fogsz emlékezni rá. De puskaként ne használd, csak tanulójegyzetként! :D

4. Ha lassan tanulsz, lassan olvasol, vagy nehezen látod át az összefüggéseket, segíts magadon! A koncentráció, a memória és a logika fejlesztésére a legegyszerűbb módszerek: olvass, és fejts rejtvényt. Én ezen kívül kiskorom óta a puzzle szerelmese vagyok, még 22 évesen is csinálom néha a kirakóst, csak most már 1000-1500-as verzióban. :D

Idegen nyelveket okosan

1. Az első és talán leglogikusabb tanácsom az, hogy kezdd a tanulást az idegen nyelvvel, és ha kész vagy a többi tárggyal, a végén vedd elő még 10 percre a nyelvet, hogy lemérd, mennyi új szóra vagy nyelvi szerkezetre emlékszel. A nyelveknél csakis a rendszeresség, és a folyamatos gyakorlás a kulcs: semmiféle 2 hetes intenzív tanfolyam nem tudja készen lenyomni a torkodon a külföldi nyelveket. Egy hónap múlva semmire sem emlékeznél belőle. Erre időt és energiát kell fordítanod.

2. A kedvenc angoltanáromtól tanultam, hogy egy számodra új idegen szóval legalább 20 különböző környezetben kell találkoznod, hogy az megragadjon a fejedben, és véglegesen a szókincsed részévé váljon. Na, most, ha eltekintünk a szövegkörnyezettől, és maradunk a környezetnél, akkor van egy jó módszer az új szavak tanulására. Fogj egy papírkát. Az egyik oldalára írd fel az idegen szót, a másikra a magyar megfelelőjét. Csinálhatsz belőle jó sokat, és helyezd el a papírkát otthon, a lakás különböző pontjain. Bemész a fürdőszobába, és a fogkefe tartó alatt ott kandikál egy magyar szó: teszteld magad, rávágod-e az angol vagy német megfelelőjét? Ott a hátulján a megoldás. Ha a szüleid elnézik neked, hogy a lakás minden pontja tele van cetlikkel, mert látják, hogy mennyire elszánt vagy az idegen szavak tanulásában, akkor nem lesz gond. :D (Ezt kémiai vagy matek képletekkel, irodalmi szakszavakkal is megcsinálhatod).

3. Otthoni gyakorlásra melegen ajánlom a Duolingo internetes nyelvtanuló programot. Nemrég a magyar verzió is elkészült, így abszolút megkönnyíti a dolgodat. Egyszerű, játékos, ingyenes, pontgyűjtős módszer a nyelvtanulásra. Ennél jobbat nem is kívánhatnál. Regisztrálj gyorsan!

4. Olvass, olvass, olvass! Vagy inkább: merj olvasni! Ismét csak tapasztalatból beszélek: akkor ugrott egy szép nagyot az angol nyelvtudásom, amikor elkezdtem egyszerű sztorikat olvasni angol nyelven. Rengeteg idegen szóval találkoztam, de a legtöbb jelentését ki tudtam következtetni a szövegkörnyezetből. Sőt, nem egy nyelvtani szerkezet akkor ugrott helyre a fejemben, amikor láttam sokszor használva folyó szövegben. Amit biztosan tudok ajánlani az angolt tanulóknak, az az Oxford Bookworms sorozat, ami különböző szinteket állít be, így a könnyített olvasmányok közül is ki tudod választani, melyikkel kezdd! Ha pedig elszántad magad arra, hogy eredetiben olvass egy angol művet, mindenféleképpen ajánlom a Harry Pottert. A többi idegen nyelvvel kapcsolatban nem tudok nyilatkozni, de ide megjegyzésben nyugodtan adjatok egymásnak tippeket, várjuk!

Ez egy hosszú bejegyzés lett, de furdalt volna a lelkiismeret, ha nem írom meg. Remélem, sikerült egy-két új dolgot mondanom. Ha pedig mélyebben el szeretnél merülni a tanulásmódszertanban, ajánlom neked azt a könyvet, amiből anno én is tanultam: Oroszlány Péter: Könyv a tanulásról. Hajrá! :)

DC xx

Rapperek, rockerek – a föld így kerek

„Tenni kell mindig, még akkor is, ha nehéz,
Az életed így lehet kis darabkákból egész,
Ne félj, hogy elrontod, újra kezdheted,
Az álmod a cél, nincsen olyan, amit nem lehet!”

(Angel – 70000)

Na, de jó, most átköltöttem a Pokolgép szent indulóját, de ehhez a bejegyzéshez vállalom ennek a két sornak az átértelmezését. Egyébként rájöttem, hogy ez nem egy blog. Ez inkább a gondolataim tárháza, amiket nem tudok minden nap vagy minden héten elég precízen megfogalmazni; ezek a bejegyzések afféle fellángolások.

Az egész másfél évvel ezelőtt, az őszi félév vizsgaidőszakában kezdődött. December közepén egy szóbeli vizsga, az ember kedvence, mert benne van a félsz, a drukk, és az izgalom, hogy „Csak ezen legyek túl, aztán holnap is van még egy, és végre karácsony, ünnepek, bejgli, pia! Aztán januárban folytatom a vizsgákat… hurrá.” Szóval ott szenvedtünk a Bölcsészkar Főépülete mittudomén hányadik emeletének mittudomén hányas terme előtt, én meg a többi szerencsés jelölt, és vártuk, hogy mikor szavalhatjuk el a bemagolt Sajtóvizsga anyagot. Szeretek az elsők között lenni, mert ha nem mégy be viszonylag az elején, előbb-utóbb megkezdődik a képzeletbeli sorszámozás, hogy: ennek másik vizsgája lesz egy óra múlva egy másik egyetemen, annak dolgoznia kell kettőtől, ez meg betegen jött ide, nem beszélve a negyedikről, akinek mindjárt megy a busza. Na, ezért szeretek elsőként levizsgázni, de akkor valahogy nem ment, nem tudtam rávenni magam, hiába tudtam az anyagot. Addig szenvedtem a folyosón a pillanatnyi önbizalomhiányommal, hogy az utolsók közt kerültem sorra. De nem bánom. Mert volt ott még valaki mellettem, aki szintén kihúzta az ajtón való benyitást jó sokáig. Ilyenkor mindenki bújja a saját jegyzeteit, alig ejtünk pár szót, de akkor, úgy másfél óra várakozás után már magasból leejtettük az egészet, és kínosan egymásra vigyorogva beszélgetésbe elegyedtünk.

Csinos a csaj; hosszú, egyenes, fekete haj, szikrázó szemek, lila körömlakk, divatos póló és farmer, az övcsat felirata „angyal”, csak angolul. Ezt akkor még nem tudtam hová tenni. Ami igazán megfogott benne, az a márkás DC cipője volt, amikor ezt megláttam rajta, tudtam, hogy ezt a lányt kedvelni fogom. Dumáltunk, szenvedtünk egy-két percet, aztán jött az elkerülhetetlen, be kellett nyitni a pokolba, és, láss csodát, majd’ kétórányi idegcsámcsogás után mindketten jó jeggyel távoztunk a tett színhelyéről.

Megkerestem facebookon, és rögtön kiderült, hogy nem osztott meg velem mindent első beszélgetésünk során, sőt. Gyorsan megtaláltam a rajongói oldalát, és a videóit, a zenéit is. Írtam is neki, hogy „Hé, ezt miért nem mondtad, hogy te tulajdonképpen híresség vagy?!” Nagyon megörültem neki. Azért, mert nonstop hallgattam a dalait, a szövegeit, és totálisan beleszerettem a stílusába. A sorai között a saját világomat véltem felfedezni, még akkor is, ha én zömmel inkább rockzenét hallgatok, ő pedig rappel. Igen, rappel. Lány létére. Itt, Magyarországon. Fura, mi? Nekem is az volt. Mégis, azért örültem nagyon ennek a lánynak, mert az első dal meghallgatása után összeraktam: hát ez valami új. Ez olyasmi, amit ő talált ki, ami egyedi, amit ő csinál először itt, kis hazánkban, és eléggé profin csinálja. Átfutott az agyamon, hogy ehhez mekkora ego kell, mekkora önbizalom, hogy csajosan odamondja a véleményét mindenkinek, mekkora fellépés, elszántság. Aztán visszaemlékeztem arra a szégyenlősen, kínosan vigyorgó lányra, aki velem együtt görcsölt a vizsgaterem előtt. Na, mondom, ilyen nincs.

A megismerkedésünk elején még magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy miért örülök annyira ennek a lánynak. Aztán szépen lassan rájöttem: nagyon hasonlítunk. Én világéletemben olyan leszek, hogy kislányos örömmel fogadom azokat, akik viszonylag korán felfedezték magukban, hogy miben jók, és talán azt is megkockáztatják átgondolni, hogy egész életükben azzal a valamivel szeretnének foglalkozni. Ha ilyen fiatalon, tizenévesen kialakul ez az álom benned, annak vannak pozitív és negatív következményei is. Kezdjük az árnyoldallal: túl korán kell felnőnöd. Túl korán zúdul rád mindaz, amit lehet, hogy egyébként „csak” az első munkahelyeden tapasztaltál volna meg: a kritika, az átkozott kritika. Az is annak számít, ha összesúgnak a hátad mögött. Az is, ha írnak rólad. Az is, ha rajonganak érted. A rajongást is fel kell dolgozni! És jöjjön a jobbik oldala a dolognak: az öröm, a végtelen öröm, ami abból fakad, hogy tudod, mi az álmod. Hogy tisztában vagy az eszközeiddel, valamelyest látod a homályos, még kikövezetlen utat magad előtt, és tudod, hogy el fogod érni a célodat. Hogy ezért bármit képes vagy megtenni.

Szóval nagyon tudok lelkesedni az olyan fiatalokért, akik így gondolkoznak. Mint én. Ő is ilyen. Skizofrén. Na jó, ez durva volt, de nem tudom máshogy leírni ezt az állapotot, ezt a kettősséget. Az emberben folyamatosan dolgozik az ideg, a megfelelni akarás, pont, mint azon a decemberi vizsgán, ugyanakkor meg felvállalja a saját stílusát, egyéniségét, véleményét, és próbál újat teremteni. Nehéz ez. De még van időnk, mindketten korán kezdtük, de én nem bánom, és tudom, hogy ő sem bánja. Mert ha csak azt nézem, hogy ennek köszönhetjük, hogy igazából megismertük egymást, hogy tudjuk támogatni egymást, ha a másik tanácsra szorul, akkor meg végképp megérte. Tudom, tudom, a két műfaj teljesen más, ő hangmérnökökkel, zenealap írókkal meg kliprendezőkkel dolgozik, és meg általában könyveket bújok, válaszolok egy-két interjúkérdésre, szerkesztők és kiadói határidők vesznek körül. Ráadásul a könyvkiadás időszakosabb dolog, ő meg egyfolytában írja az újabb és újabb zenéit, tölti őket fel, motiválja a saját rajongói táborát. Na, itt a másik dolog.

Tulajdonképpen elérkeztünk oda, amiért én ezt a bejegyzést írom. A rajongói tábor. Neki rengeteg van. De tényleg, gondolj egy szép nagy facebookos lájkszámra, és szorozd meg öttel.  Ezerszer több rajongója van, mint azoknak, akik illegetik magukat a VivaTv-ben, mégse veszik eléggé komolyan. Azt kell, hogy mondjam, néha még a saját rajongói sem értik meg. Sosem fogom elfelejteni az egyik kiírását, valahogy így hangzott: „Ha valaki tud valami melót, szóljon…” Rajongó: „Miért, abbahagyod a rappelést???” Jött a mindennél többet mondó, rövid, egyszavas válasz: „Nem.”

Irigylem a mai fiatalokat, olyan szempontból, hogy egy álomvilágban élnek. Persze, logikus, hogyha valakinek ilyen sokan hallgatják a zenéit és profi zeneírókkal meg stúdiósokkal dolgozik, biztos nincsenek gondjai az életben. Csak hátradől a székében, és rappel. Na de kérem… ha ennyire egyszerű lenne, mégis miről rappelne? Ez nem az amerikai csili-vili csajrap. Ez nem. Ez magyar rap. Magyar csajrap. És néha megszakad a szívem, annyira szeretnék segíteni ennek a lánynak, úgy értem, érzelmi vonalon, mert rengeteg támadást kap. És jön megint a skizofrén szindróma. Egyik pillanatból a másikba billenni, először elbújni, megijedni, aztán felállni, kiállni magadért, leejteni a világot.

Patkányvadászat a gólyák bálján – Paddy and the Rats koncertbeszámoló

"... so let me hear some pub n' roll
It makes my world go round!"

(Paddy and the Rats - Pub n' Roll)

A Paddy and the Rats nevű részeges csillag 2008-ban tűnt fel a magyar rockzene egén, s azóta is ott botladozik a felhőkön, merthogy minél többet iszik és zenél, annál jobban ragyog. Egy hattagú bandáról van szó, akik ír kocsmazenét, kalóz punkot, mulatóst, vagyis ezeket összevetve pub n’ rollt játszanak, s akik az utóbbi években nem csak hazánkban lettek nagyon felkapottak, hanem már fél Európát is bejárták. Pár hete ismertem meg őket, utána kellett „hallgatnom” mire ez a nagy felhajtás, és bizony nem csalódtam – kőkemény rajongó lettem pár dal meghallgatása után, és igyekeztem megragadni az első alkalmat, amikor élőben láthatom őket. Tegnap megtörtént.

Szóval mit csinál az ember lánya péntek este? Nem, nem agyzsibbasztó tehetségkutató műsorokat bámul a tévében, inkább elmegy egy Paddy and the Rats koncertre. Mit számít, hogy a tett színhelye éppen egy ELTE-s gólyabál! Vastag harisnya, szoknya, magassarkú fel! Irány a Lágymányosi kampusz, hogy aztán a belépés és a ruhatár elintézése után gyorsan lekaphassam a lábamról a báli cipőt, és lecseréljem a táskámban becsempészett lerongyolt, koncertes csukámra. Így szép az élet! Hisz egy punk koncertre megyünk, vagy mi a fene.

Paddyék jelensége először megijeszti a tapasztalatlanokat, hisz mi a csudát keres egy skótduda a színpadon? A harmonikáról nem is beszélve! Említettem már a hegedűt? Bizony, bizony, ez egy olyan rockbanda, amelyik előszeretettel és ragyogóan keveri az ír és magyar népzenei motívumokat a punkkal.

Este tíz után pár perccel a fények kihunynak, a színpadon mind a hat srác megtalálja a magához való hangszert, és máris kezdenek a pörgős Bastards Back Home c. nótájukkal, ami az első igazi sláger a nemsokára megjelenő harmadik nagylemezükről (Tales From The Docks). Bevezetésnek tökéletes, meghozza az ember kedvét a mulatáshoz. Volt még jó pár dal, amivel sikeresen felrobbantották a házat (oké, Gömb aulát), mint például a Pack of Rats, az Irish Washerwoman vagy az agyonhallgatott, de meg nem unható Pilgrim on the Road c. sláger. Utóbbi híres a rendkívül színes dallamvilágáról (benjo és ír síp szólal meg benne), valamint a misztikus hangulatú, kicsit gótikusra sikeredett klipjéről, amit rettenetesen eltaláltak. Ha valaki csak egy számot ismer tőlük, akkor az valószínűleg ez lesz (vagy a Freedom, aminek egy külön részt szentelek.) Személyes kedvencem mindenképpen a Wicked Suicide volt, amiben a skótduda dominál, és amit egy olyan jammel vezettek fel (dudával a középpontban), hogy csak álltam tátott szájjal, és néztem. Egyébként Sam, a multifunkcionális szuperhős figyelemreméltó előadást tartott nekünk: többek között skótdudán, hegedűn és ír sípon is játszott. Voltak lassabb, összebújós, telefonkijelzős-világítós, érzelmesebb dalok is, mint például a Never Walk Alone vagy a Clown (egy újabb nagyszerű, lírikus darab az új lemezről).

A koncert végéhez közeledve a dobos (Seamus) előrejött Paddyhez, és elénekelte „saját szerzeményének” első pár sorát, ami a Wonderwall címre hallgat. Ezután jött egy refrén betanítás: hogyan kell Oh-Ooooooh-zni a Song of a Leprechaunban, de minek a lassú bevezetés, amikor így is mindenki kívülről fújja ezt a táncolós, mulatós, pörgős nótát. Nem vicc: egy pár mellettem egymásba kapaszkodva forgott össze-vissza, másik oldalamon egy srác úgy megforgatta a barátnőjét, hogy teret kellett nekik adnunk és utána a sörös poharainkat emelni az egészségükre. Volt egy pillanat, amikor még Paddyék is rákezdtek a mulatós táncra a színpadon: hát lehet egyhelyben állni ilyen élő zene mellett?! Erről jut eszembe, hogy történelmi pillanatnak voltunk szem- és fültanúi, mikoris Bernie, a harmonikás megszólalt (állítólag ritkán teszi), s felajánlott egy jól megcsappant tartalmú üveget az előtte álldogáló szomorkás kinézetű lánykának. Gondolom, utána már ő is táncra perdült.

A Freedom c. dal egy drámai, de nagyon erőteljes ballada, az ír hősökről szól, előttük tiszteleg. Eddig még soha nem volt hasonló élményben részem egy koncerten: mikor Paddy kibontott egy ír zászlót, s maga köré csavarta, a közönség kemény magja, az első öt sor mintegy varázsszóra, anélkül hogy akárki is mondta volna nekik, egy emberként ereszkedett féltérdre. Azt hinné az ember, hogy az egész meg volt koreografálva, ám dehogyis. Az első versszakot térden állva énekelték el Paddyvel, aztán a refrénre egyik pillanatról a másikra felpattantak. Végigüvöltöttük a refrént, ami sorozatos „Freedom!” kiáltásokból áll. Na, igen, akkor kezdett el fájni a torkom.

Most a kívülálló azt fogja kérdezni (mint ahogy már tapasztaltam egy párszor ilyen esetben): oké, jó zene, de mi ebben a magyar? Nekem erre a rövid válaszom az, hogy csak ezek a srácok képesek bepunkosítani a Nagy Ho-ho-ho-horgászt, amit el is játszottak nekünk. („Hallgassátok, amit most néktek, hallgassátok, amit most néktek eldalol a Paddy and the Rats!”) A hosszabb válasz pedig arról szól, hogy ott van például a Freedom, ami az ír hősök dicsőségéről és évszázadokon át tartó keserves harcáról szól. Bocsássatok meg nekem a párhuzamért, de mégis ki tudna hűbb verset vagy dalszöveget írni a szabadságért folytatott harcról, mint egy magyar lelkületű ember? A dalaikban elhangzó magyar népzenei motívumokról már nem is beszélve. És hogy Paddy angolul énekel? Tegyük félre a beszűkült látásmódunkat és engedjük meg ennek a nagyszerűen zenélő együttesnek, hogy külföldön is be akarjon futni; ami meg is történt, Európa-szerte az egyik legjobb ír punk bandának tartják őket.

Aztán lehet csipkelődni az észrevételekkel, hogy hmm, ez bizony olyan volt, mintha a Flogging Mollyt hallgatnám, hű, hát ez eléggé Green Dayes kezdés, és mégis mit keresett annak a számnak a kellős közepén egy már majdnem metálos hörgésnek számító izé? De felesleges ezzel próbálkozni: el kell ismerni, hogy ezeknek a srácoknak lehengerlő, saját stílusuk van. Valahogy összesodorta őket a szél, és együtt csodát alkotnak. És hogy mi a titkuk? Az, hogy sok zenekarral ellentétben ők egész egyszerűen csak szórakoztatni és szórakozni akarnak.

Szóval, ha nagyon rosszul sikerült hét áll mögötted, és keresed az alkalmat, hogy kiugráld és kitáncold magadból a stresszt, akkor vedd kezedbe azt a korsót, karolj bele a barátnődbe vagy a haverodba, és válj eggyé a mulató tömeggel egy Paddy and the Rats koncerten! Félreértés ne essék, ez nem az a zene, ami annyira zs kategóriás, hogy csak öt pohár sör után lehet meghallgatni. Ellenkezőleg. Az csak jót tesz neki. S ha a végén annyira részeg volnál, hogy már csak a Drunken Sailor refrénje megy, az is csak némi rásegítéssel, akkor bizony egy pimaszul görbe és jó estéd volt, s a foglalkozás elérte célját. Kellenek az ilyen esték. Paddy és bandája elhozza nekünk őket. A kelta istenek kísérjék őket szerencsével további útjukon! Éljen a pub n’ roll!

A cikk itt is megjelent: passzio.hu

DC xx

2012.11.17.

Tűztánc

"Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!"
(Nox – Tűztánc)

Még télen, hónapokkal ezelőtt a fővárosban meglátogattam egy ingyen ölelés programot, mert az unokatestvérem is részt vett benne. Lelépkedtem az aluljáró lépcsőin, s ott találtam egy halomba az egyen pólós, ingyen ölelés táblákat szorongató fiatalokat. Rögvest odamentem egy mosolygós lányhoz, s átöleltem. Megköszöntük egymásnak. Ezután ütötte csak meg a fülemet egy nagyon nem odaillő hang. A férfi eszeveszetten kiabált, az ingyen ölelőket szidta, merthogy:

"Ki itt a főnök? Te? Te vagy az? … Na és hogy adsz enni a gyerekeidnek? Ilyen köcsög vagy? Há' menjetek má' arrébb, ez az én helyem! Húzzatok már arrébb, nem hallod? Szétbasznám a száját, ott fog csöpögni a vér, majd meglátod! Mondom, húzzatok már arrébb! Az is ilyen menő gyerek? Igen, te is? Te is ilyen köcsög vagy? Ingyen ölelés, azt bazdmeg…"

Nem viccelek. Annyira megrázott az élmény, hogy amint hazaértem, emlékezetből legépeltem a szavait. Nem azért, hogy emlékezzek rá, enélkül is elég mély nyomot hagyott bennem a dolog. Le kellett jegyeznem a szavait, hogy egyszer majd megoszthassam valakivel ilyen formában. Az a "menő gyerek, köcsög" az utolsó sorokban én vagyok. Méghozzá azért, mert az oszlopnak támaszkodva, rezzenéstelen arccal meredtem rá, de valahogy mégis magabiztosan. Nem akartam elhinni, mi történik. Ezért kaptam meg a magamét.

Emlékszik még valaki a Nox együttesre? Százszor ölelj még? Rögtön beugrik, igaz? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy összetartó magyar együttes, akik pár album erejéig varázslatot csaltak a lelkünkbe. Nem akármilyen varázslatot: az én szememben a Nox sorsa tökéletesen szimbolizálja a magyarságot. Előkotorták a mélyből, a múltból a magyar népdalokra jellemző motívumokat, s felturbózták egy kis popzenével, tálalhatóvá tették a mai magyar közönség számára. Nagyon is jól tették. Jól indult a dolog. A 2006-os Legfényesebb Ragyogás koncert DVD-t öröm megnézni minden egyes alkalommal. Nincs okom titkolni, hogy amikor először néztem végig, elsírtam magam a végén. A Nox visszahozta azt a tüzet, amelyről mi magyarok már réges-régen elfelejtkeztünk, újra élesztettek valami egyedit, ami csak a miénk. Ha felmentek a YouTube-ra, majdnem minden klipjük alatt kiemelt hozzászólásként olvashatjátok, hogy a külföldiek mennyire irigyek ránk. Péter Szabó Szilviben látják a gyönyörű, tehetséges magyar nőt, s a mesés hangja arra készteti őket, hogy azt írják: bárcsak tudnék magyarul, nagyon szép nyelv!

A Nox együttes 2010-ben feloszlott. Évekkel ezelőtt elhagyták a járt utat, ahol olyan jól ment a szekerük, s egy járatlan úttal, más stílussal próbálkoztak. Aztán mindenki ment tovább a saját útján. Szilvi jelenleg Ausztráliában tanul.

Hol az a tűz, ami régen jellemzett minket, magyarokat? Hol az az összetartás, hol az a szenvedély, amit ott hallok a Nox első albumain? Kiráz tőle a hideg, mert miközben hallgatom, engem is teljesen átjár az a szenvedély. Hová lett? Miért nem engedjük, hogy kibontakozzon? Mindegyikünk lelke mélyén ott parázslik, de egész egyszerűen nem hagyjuk, hogy kibontakozzon! Irigyek vagyunk a másikra, bántjuk a másikat, olyan dolgokba fogunk, amelyek megvalósításához nincs elég önbizalmunk, nincs hozzá akaraterőnk. Félünk önmagunktól. Félünk azok lenni, akik vagyunk. Inkább minden reggel felvesszük az öltönyt és a kosztümöt, beesünk az irodánkba reggel nyolcra, beszállunk a mókuskerékbe, s el is feledkezünk róla, mit is akarunk igazán. És ami a legrosszabb: manapság szinte csak negatív akció céljából vagyunk képesek összefogni. Tisztelet a kivételnek. Miért baj az, ha az ember ingyen megöleli a másikat? Miért kell ezért lenézni? Örömömben hatalmas mosoly terült el az arcomon, mikor megláttam az ölelkező fiatalokat, mert azelőtt még nem láttam ilyet, s egy röpke pillanatra úgy éreztem, valami csodának vagyok a szemtanúja. Miért nem szeretjük mi a csodákat? Miért átkozzuk el magunkat, temetjük el magunkat élve?

De nyugalom. Nincs minden veszve! Ott az a tűz a szívek mélyén, még nem hunyt ki teljesen. Várat magára. Nagyon ritkán, de találkozom vele, akkor, amikor megismerek egy-egy olyan embert, akik felvállalják önmagukat, az egyéniségüket, s az életük során a kreativitásukba fektetnek bele, engedik, hogy kibontakozzon, aminek ki kell bontakoznia. Nagyon meg fogtok lepődni, de ti is találkozhattok velük: csak rá kell mennetek a mostanában oly felkapott "vicces blogokra". Ott olyan gondolatokkal fogtok találkozni, olyan őszinteséggel és szenvedéllyel, amit én annyira hiányolok.

Engedjetek teret a tűznek! Ne hagyjátok, hogy a múltatok befolyásoljon, s megszabja, hogy csak egy legyetek a sok magyar közül. Különleges nép vagyunk, különleges képességekkel, amelyek bennünk szunnyadnak, csak fel kell ismernünk őket.

DC xx
2011.08.30.