Úgy érzem, mindenféleképpen össze kellene foglalni ezt a 2015-öt, becsomagolni és kötni rá egy szép masnit, aztán eldönteni végre, hogy gondosan elteszem-e őt az emlékek vitrinébe, vagy inkább kidobom az ablakon, úgy ahogy van. Szóval, lássuk.
Az év első fele, januártól kezdve egészen június-júliusig mindenképpen dobogós helyezést ért el nálam. Kezdődött az irtó izgalmas és érdekes könyves dologgal, amikor is lázasan dolgoztunk azon, hogy a Tükörlelkek hajóját megfelelő módon vízre tegyük és útjára engedjük. Maga a szerkesztés és az előkészületek roppant érdekes és tanulságos folyamat volt számomra, és teljes szívemből örültem annak, amikor száz százalékos pozitív érdeklődéssel reagáltatok a borítóra, a történetre, a könyv feelingjére már akkor is, amikor még nem is került a könyvesboltok polcaira. Aztán eljött az idő, amikor a júniusi Könyvhétre megjelent a regény, és jó páran eljöttetek a Vörösmarty térre, hogy találkozzunk és aláfirkanthassam a könyveteket. Nem győzöm úgy kétezredszerre is hangsúlyozni, milyen sokat jelent nekem, ha eljöttök egy ilyen dedikálásra. Köszönöm, szívem mélyéről, tényleg.
A nyár másik tetőpontja mindenféleképpen a VOLT Fesztivál. Igaz, egy huszonnégy órát sem töltöttem el Sopronban, de úgy távoztam onnan reggel hat órakor, mintha nem csak egész nyárra, hanem egész évre feltöltődtem volna energiával. Élőben látni azokat az előadókat, akik tini korom óta formálják az ízlésemet és a gondolkodásomat, nos, az mindig megdöbbentő és csodálatos. Slash, Paddy and the Rats, Brains, és persze azokról a bandákról nem is beszélve, akiket még a nyár folyamán láttam Budapesten. Új törzshelyet avattunk a haverokkal, egyértelműen a Budapest Park vált a kedvenc szórakozóhelyemmé, pedig azt hittem, semmi nem előzheti meg az A38 hajót. Vannak emlékek, amelyeket gondosan elraktározok a fejecskémben, olyanok, mint amikor egy Brains koncert után együtt táncoltunk pár olvasómmal, vagy amikor a Hiperkarma után hajnali fél kettőkor szakadó esőben buliztunk a legjobb afterparty rockválogatásra, amit csak fel lehet vonultatni. Ja, és ha már Hiperkarma: Bérczesi Robival is összefutottam és köszönetképpen az inspirációért, amit több mint egy évtizede kapok tőle folyamatosan a zenéjén keresztül, adtam neki egy Tükörlelkeket, és nagyon aranyosan megköszönte. Imádtam azt az estét.
Ősszel történt valami, olyasmi, mint amikor egyre próbálod fényesíteni az ablaküveget vagy a tükröt, aztán egyszer csak, amikor nem is gondolnál rá, hirtelen megreped. Oda lesz az egész, megkeseredik a hangulatod, és nehezen tudod rávenni magadat, hogy újra egésznek lásd azt a fényes felületet, mert már nem is látszik olyan fényesnek, ráadásul egyre csak pókhálósodik a törésvonal. Ez így van, megtörténik, hullámvasút az élet. Sokat tanultam magamról az elmúlt évben, és ha önmagamba nézek, ugyanolyan vegyes érzelmekkel jövök ki a helyzetből, mint amilyen ez az év lett így a végére. Egyrészt baromi büszke vagyok magamra amiatt, amit elértem: az írás, a könyvek, a befektetett munka, az életmódváltás és a fogyás. De közben rájöttem, hiába hittem azt, hogy kellően kiábrándultam már a tündérmesékből, még mindig van mit faragni a naivitásomból. Minden esetben, mindig a legjobbat próbálom meglátni az emberekben, és esküszöm, ez a naivitás fog egyszer a sírba tenni. Számomra ez életforma, gondolkodásmód, és egyik percben ez nagyon jó és nagyon helyes, a másikban pedig azt kívánom, bár ne lennék ilyen, mert sokszor fog ez még fájni, valószínűleg egyre többször és egyre jobban. Mondom ezt úgy, hogy tudom, az alaptermészetemet senki kedvéért nem fogom megváltoztatni. Na, ezen még dolgozunk, kíváncsi vagyok rá, mi lesz belőle.
A jövőre nézve: nagyon, nagyon, nagyon várom 2016-ot. Hihetetlenül izgalmas év lesz. Egyrészt, jön végre az Interferencia, amit még szeptemberben fejeztem be, de sajnos nem tudott megjelenni idén karácsonyra. Jönni fog 2016 első felében. Ugyanúgy, mint a Tükörlelkek folytatása. Most ezt írom, amikor van rá energiám, ezzel foglalkozok, mert nagyon fontos számomra, hogy kerek egész történetet hozzak össze Kriszti és Orsi számára. Mellette már gondolkozom az újabb regényötleteken, és alig várom, hogy ezekre koncentrálhassak. Aztán ott van még egy másik, igazi szerelemprojekt, ami jelenleg előkészületi fázisban van, és rettenetesen sokat jelent nekem, nagyon várom, mi lesz belőle. Erre legkorábban talán majd februárban visszatérünk.
Furcsa ez az időszak, az óév lezárása és egy új időszak kezdete, mert igazából ezek mesterséges határvonalak, az élet nem úgy van, hogy átkoccintom magamat egy üveg pezsgővel 2016-ba, és onnantól kezdve majd minden más lesz. Olyan ez, amikor a természeti övezeteket áthúzzák egy országhatárral, és az erdő egyik fele ebben az országban marad, a másik pedig a másikban, pedig nem lehet őket széthasítani és elválasztani egymástól, nem olyan egyszerű az. Szóval azt hiszem, egy csomó emléket és érzelmet át kell vinnem az új évbe, és majd inkább akkor tekintem őket lezártnak és akkor csomagolom be őket, amikor majd látom, miben teljesednek ki. Nem erőszakolhatom meg a saját érzéseimet, nem lehet mindent rendbe tenni december 31-re. És ne felejtsük el, hogy van olyan csodás dolog, ami csak nemrég kezdődött, télen, és szintén átviszem az új évbe, mert alig várom, hogy kiteljesedjen. Hát, ennyit a határokról. Paul se hisz bennük, én se fogok.
Ja, és januárban 24 éves leszek. Furcsa. Nagyon furcsa. Állandó az érzés bennem, hogy ennyi idő alatt sokkal többet is megtehettem volna, de azt hiszem, ez a maximalizmus már sohasem fog elmúlni, hozzám tartozik. Inkább kihasználom, mert van ennek jó oldala is, sőt.
Nincs fogadalmam a jövőre nézve. Terveim vannak. Azok sokkal biztosabbak számomra.
Szóval, gyere 2016, várlak!
DC xx
.jpg)
