Rapperek, rockerek – a föld így kerek

„Tenni kell mindig, még akkor is, ha nehéz,
Az életed így lehet kis darabkákból egész,
Ne félj, hogy elrontod, újra kezdheted,
Az álmod a cél, nincsen olyan, amit nem lehet!”

(Angel – 70000)

Na, de jó, most átköltöttem a Pokolgép szent indulóját, de ehhez a bejegyzéshez vállalom ennek a két sornak az átértelmezését. Egyébként rájöttem, hogy ez nem egy blog. Ez inkább a gondolataim tárháza, amiket nem tudok minden nap vagy minden héten elég precízen megfogalmazni; ezek a bejegyzések afféle fellángolások.

Az egész másfél évvel ezelőtt, az őszi félév vizsgaidőszakában kezdődött. December közepén egy szóbeli vizsga, az ember kedvence, mert benne van a félsz, a drukk, és az izgalom, hogy „Csak ezen legyek túl, aztán holnap is van még egy, és végre karácsony, ünnepek, bejgli, pia! Aztán januárban folytatom a vizsgákat… hurrá.” Szóval ott szenvedtünk a Bölcsészkar Főépülete mittudomén hányadik emeletének mittudomén hányas terme előtt, én meg a többi szerencsés jelölt, és vártuk, hogy mikor szavalhatjuk el a bemagolt Sajtóvizsga anyagot. Szeretek az elsők között lenni, mert ha nem mégy be viszonylag az elején, előbb-utóbb megkezdődik a képzeletbeli sorszámozás, hogy: ennek másik vizsgája lesz egy óra múlva egy másik egyetemen, annak dolgoznia kell kettőtől, ez meg betegen jött ide, nem beszélve a negyedikről, akinek mindjárt megy a busza. Na, ezért szeretek elsőként levizsgázni, de akkor valahogy nem ment, nem tudtam rávenni magam, hiába tudtam az anyagot. Addig szenvedtem a folyosón a pillanatnyi önbizalomhiányommal, hogy az utolsók közt kerültem sorra. De nem bánom. Mert volt ott még valaki mellettem, aki szintén kihúzta az ajtón való benyitást jó sokáig. Ilyenkor mindenki bújja a saját jegyzeteit, alig ejtünk pár szót, de akkor, úgy másfél óra várakozás után már magasból leejtettük az egészet, és kínosan egymásra vigyorogva beszélgetésbe elegyedtünk.

Csinos a csaj; hosszú, egyenes, fekete haj, szikrázó szemek, lila körömlakk, divatos póló és farmer, az övcsat felirata „angyal”, csak angolul. Ezt akkor még nem tudtam hová tenni. Ami igazán megfogott benne, az a márkás DC cipője volt, amikor ezt megláttam rajta, tudtam, hogy ezt a lányt kedvelni fogom. Dumáltunk, szenvedtünk egy-két percet, aztán jött az elkerülhetetlen, be kellett nyitni a pokolba, és, láss csodát, majd’ kétórányi idegcsámcsogás után mindketten jó jeggyel távoztunk a tett színhelyéről.

Megkerestem facebookon, és rögtön kiderült, hogy nem osztott meg velem mindent első beszélgetésünk során, sőt. Gyorsan megtaláltam a rajongói oldalát, és a videóit, a zenéit is. Írtam is neki, hogy „Hé, ezt miért nem mondtad, hogy te tulajdonképpen híresség vagy?!” Nagyon megörültem neki. Azért, mert nonstop hallgattam a dalait, a szövegeit, és totálisan beleszerettem a stílusába. A sorai között a saját világomat véltem felfedezni, még akkor is, ha én zömmel inkább rockzenét hallgatok, ő pedig rappel. Igen, rappel. Lány létére. Itt, Magyarországon. Fura, mi? Nekem is az volt. Mégis, azért örültem nagyon ennek a lánynak, mert az első dal meghallgatása után összeraktam: hát ez valami új. Ez olyasmi, amit ő talált ki, ami egyedi, amit ő csinál először itt, kis hazánkban, és eléggé profin csinálja. Átfutott az agyamon, hogy ehhez mekkora ego kell, mekkora önbizalom, hogy csajosan odamondja a véleményét mindenkinek, mekkora fellépés, elszántság. Aztán visszaemlékeztem arra a szégyenlősen, kínosan vigyorgó lányra, aki velem együtt görcsölt a vizsgaterem előtt. Na, mondom, ilyen nincs.

A megismerkedésünk elején még magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy miért örülök annyira ennek a lánynak. Aztán szépen lassan rájöttem: nagyon hasonlítunk. Én világéletemben olyan leszek, hogy kislányos örömmel fogadom azokat, akik viszonylag korán felfedezték magukban, hogy miben jók, és talán azt is megkockáztatják átgondolni, hogy egész életükben azzal a valamivel szeretnének foglalkozni. Ha ilyen fiatalon, tizenévesen kialakul ez az álom benned, annak vannak pozitív és negatív következményei is. Kezdjük az árnyoldallal: túl korán kell felnőnöd. Túl korán zúdul rád mindaz, amit lehet, hogy egyébként „csak” az első munkahelyeden tapasztaltál volna meg: a kritika, az átkozott kritika. Az is annak számít, ha összesúgnak a hátad mögött. Az is, ha írnak rólad. Az is, ha rajonganak érted. A rajongást is fel kell dolgozni! És jöjjön a jobbik oldala a dolognak: az öröm, a végtelen öröm, ami abból fakad, hogy tudod, mi az álmod. Hogy tisztában vagy az eszközeiddel, valamelyest látod a homályos, még kikövezetlen utat magad előtt, és tudod, hogy el fogod érni a célodat. Hogy ezért bármit képes vagy megtenni.

Szóval nagyon tudok lelkesedni az olyan fiatalokért, akik így gondolkoznak. Mint én. Ő is ilyen. Skizofrén. Na jó, ez durva volt, de nem tudom máshogy leírni ezt az állapotot, ezt a kettősséget. Az emberben folyamatosan dolgozik az ideg, a megfelelni akarás, pont, mint azon a decemberi vizsgán, ugyanakkor meg felvállalja a saját stílusát, egyéniségét, véleményét, és próbál újat teremteni. Nehéz ez. De még van időnk, mindketten korán kezdtük, de én nem bánom, és tudom, hogy ő sem bánja. Mert ha csak azt nézem, hogy ennek köszönhetjük, hogy igazából megismertük egymást, hogy tudjuk támogatni egymást, ha a másik tanácsra szorul, akkor meg végképp megérte. Tudom, tudom, a két műfaj teljesen más, ő hangmérnökökkel, zenealap írókkal meg kliprendezőkkel dolgozik, és meg általában könyveket bújok, válaszolok egy-két interjúkérdésre, szerkesztők és kiadói határidők vesznek körül. Ráadásul a könyvkiadás időszakosabb dolog, ő meg egyfolytában írja az újabb és újabb zenéit, tölti őket fel, motiválja a saját rajongói táborát. Na, itt a másik dolog.

Tulajdonképpen elérkeztünk oda, amiért én ezt a bejegyzést írom. A rajongói tábor. Neki rengeteg van. De tényleg, gondolj egy szép nagy facebookos lájkszámra, és szorozd meg öttel.  Ezerszer több rajongója van, mint azoknak, akik illegetik magukat a VivaTv-ben, mégse veszik eléggé komolyan. Azt kell, hogy mondjam, néha még a saját rajongói sem értik meg. Sosem fogom elfelejteni az egyik kiírását, valahogy így hangzott: „Ha valaki tud valami melót, szóljon…” Rajongó: „Miért, abbahagyod a rappelést???” Jött a mindennél többet mondó, rövid, egyszavas válasz: „Nem.”

Irigylem a mai fiatalokat, olyan szempontból, hogy egy álomvilágban élnek. Persze, logikus, hogyha valakinek ilyen sokan hallgatják a zenéit és profi zeneírókkal meg stúdiósokkal dolgozik, biztos nincsenek gondjai az életben. Csak hátradől a székében, és rappel. Na de kérem… ha ennyire egyszerű lenne, mégis miről rappelne? Ez nem az amerikai csili-vili csajrap. Ez nem. Ez magyar rap. Magyar csajrap. És néha megszakad a szívem, annyira szeretnék segíteni ennek a lánynak, úgy értem, érzelmi vonalon, mert rengeteg támadást kap. És jön megint a skizofrén szindróma. Egyik pillanatból a másikba billenni, először elbújni, megijedni, aztán felállni, kiállni magadért, leejteni a világot.